Chromophobia
(Nem tudom, ki hogyan van vele, de néha piszok jó érzés olyan filmeket nézni, amelyek elütnek a mainstream-vonaltól

)
(És ismételten felbiggyesztem a SPOILER-címkét – csak a biztonság kedvéért, semmi másért.)
Nem tagadom, kedvelem a Fiennes-famíliát. Nem kicsit. Nagyon. A legismertebb tesó, Ralph, kedvenc színészeim egyike, és rohadtul nem tartom fair-nek, hogy sokan csak a Harry Potter-filmekből ismerik. Oké, értem én, hogy remekel, mint Voldemort, de akkor is igazságtalannak tartom, hogy eme szerep miatt elfelejtkeznek arról, hogy olyan filmekben nyújtott kiváló alakításokat, mint a Schindler listája, A napfény íze, Az angol beteg, vagy éppen a Pók. (És ő volt az egyik pozitívum – Guy Pearce mellett – az Bombák földjén című, agyonhype-olt öndicsőítő maszlagban

) Az öcsikét, Josephet sem kell félteni: tetszett, mint ifjú Shakespeare, Lutherként sem utolsó, viszont nekem akkor is Danyilov, az Ellenség a kapuknál újságírója a legkedvesebb karakterem tőle. Végül, de nem utolsósorban hadd említsem meg Marthát, aki ugyan rendezőként ügyködik, de nem vádolhatjuk azzal, hogy irgalmat nem ismerve törtet felfelé – nála ez csak afféle úrinői passzió. Az Anyegin egy (főleg vizuális téren) kiválóan megoldott, puritán és ízlésesen elkészített opusz, bár teljesen sallangmentes. Mostani, szóban forgó filmjével meg mintha Robert Altman sokszereplős művei előtt tisztelegne – és kijelenthetem, hogy nem vall szégyent.
A film az angol társadalmat, pontosabban a társadalom hierarchiájának csúcsán lévő családok és egyének életét hivatott bemutatni. A főszerepben tisztelgő Aylesbury-családnál minden rendben van: a családfő (Marcus) jól menő pénzügyi cégnél dolgozik, az apja (Edward) egy tekintélyes bíró, az asszony (Iona) egy „született feleség”, a fiúgyermek meg jómódban növöget fel. Csakhogy a látszat mindig csal, az idillikus állapotok eléggé komoly problémákat rejtegetnek. Akad itt minden: korrupció, elidegenedés, közöny, aggódás, stressz, félelem és harag. Marcusnak erkölcsi aggályai támadnak, mikor a (főnöke által) ráerőszakolt ügyről kiderül, hogy tulajdonképpen hatalmasságok piszkos ügyeit kell elsumákolni – és a balhé akár az állásába is kerülhet. Emellett a lehető legnagyobb közönnyel finanszírozza becses neje műgyűjtő hobbiját és más hóbortjait. Iona – némi rosszindulattal megjegyezve – nem tudja megkülönböztetni a boltot a baltától, a költekezés mellett mellnagyobbító műtéten töri kicsiny fejecskéjét. A pár egyetlen gyermeke, Orlando sincsen irigylésre méltó helyzetben: bár mindene megvan (már ami a játékokat illeti), szülei nem törődnek vele; nem csoda, hogy halálra unja magát a luxusvillában, ahol hol döglött állatokkal játszik, hol a kisnyula nevét mázolja a falra (figyelemfelkeltés céljából, mi másért) - hol pedig a drága mama valamelyik műtétjét nézi videóról

. A tisztelt bíró úrról kiderül, hogy van egy törvénytelen gyermeke az előző szeretőjétől, és a szeme előtt lebegő legszeretetteljesebb családmodellt mostohaanyjának, Penelopének saját kutyáival ápolt kapcsolata jelenti. Aztán ott van a homoszexuális nagybácsi, aki félreérthető felvételeket őrizget unokaöccséről. Nyugodt szívvel kijelenthejtük, Aylesburyék nyakig vannak az erkölcstelenség posványos mocsarában, (csúnyább kifejezéssel élve a sz*rban), viszont hálát adhatnak Istennek, hogy még nem nyelte el őket. Azonban az amúgyis csurig lévő bili alatt megremeg a talaj, amikor felbukkan Marcus diákkori cimborája és zenésztársa, Trent, aki éppen a minőségi újságírás dilemmáival küzd. Amikor a régi jó “barát” megneszeli, hogy a szeme előtt zajlik az évszázad egyik legszaftosabb sztorija (amivel seperc alatt befuthat), a hivatásából fakadó témaérzékenység által vezérelve (viszonylag kevés vacillálás után) olyan örökbecsű értékeket áldoz fel a siker és a hírnév oltárán, mint a barátság és a hűség, és nagyon nem érdekli, hogy eme nem túl korrekt húzása által romba dőlhet egy család nagy gonddal felépített tekintélye és jó híre. Egy másik történetszálon pedig megismerhetjük Colint, a kiugrott és kissé egzaltált rendőrt, aki szociális munkásnak áll, és akit első megbízatása Gloriához, a szegény utcalányhoz vezeti, aki egyedül neveli gyermekét, súlyos beteg - és köze van az Aylesbury-család - pontosabban csak az egyik tagjának – viseltes dolgaihoz (hoppá, hoppá…).
Első látásra/hallásra ijesztőnek hathat a 133 perces játékidő, de korántsem olyan vészes, sőt: így jobban érvenyesül a rendezőnő ráérős mesélőmódja, mi több, forgatókönyve elegendő teret ad a parádés színészgárda tagjainak, hogy árnyalt karaktereket építsenek.
Damian Lewis kiemelkedő alakítást nyújt, mint a családjával nem igazán foglalkozó, erkölcsi dillemába csöppenő jól szituált ügyvéd.
Kristin Scott Thomas játéka és nőiessége egyaránt említésre méltó pozitívum,
Ian Holm meg jól hozza a kissé képmutató bíró karakterét (Azért azt bírtam, hogy Tolsztojhoz fordul vigaszért).
Ben Chaplin (hoppá, a másik kedvencem a
Nőies játékokból) is tetszetős volt, mint sikerre éhes zsurnaliszta. Ralph bácsi karaktere - eléggé bizarr módon – volt a legszimpatikusabb, mégis ő járt a legrosszabbul.
Penélope Cruzban nem csalódtam, bár néha elkapott a déja vu érzés, hogy már láttam már őt ehhez hasonló szerepben.
Rhys Ifans… nos, új kedvencet avathattam az ő személyében. Eddig csak úgy tekintettem rá, mint “a vicces, lökött csávó ebben meg abban a filmben”, most viszont annyira meggyőzőtt a gondoskodó exzsaru szerepében és annyira szeretnivaló volt, hogy… jajj, inkább nem folytatom

. Maradjunk annyiban, hogy kezdem komolyan venni az úriembert.
Említenék néhány szót a zenéről is, mert néhol jelképes értelemmel bír. Beethoven Örömódájának (ami a film végén csendül fel, ezzel is biztosítva a kissé katartikus finálét) ismerős dallamaira hullik atomjaira az angol társadalom, mint valamiféle monumentális épület, hogy aztán másnap ugyanolyan rendületlenül álljon, mintha mi sem történt volna. A végkifejlet önmagában is ütős, amit azonba megelőz egy (szintén) sokatmondó jelenet, amikor Trent írása megjelenik, a háttérben pedig David Bowie emblematikus slágere, a Heroes szól, ugyanis “we can be heroes just for one day”. Megpróbálhatunk leszámolni eme álszent világgal vagy éppen a képviselőivel, mint afféle hős, de úgyse fog menni. A botrány ideig-óráig érdekelni fogja az embereket, amúgy olyan mint a nátha: elmúlik. Trent erőlködése is kárba vész ebből a szempontból nézve, hiszen Aylesburyéknél az élet megy tovább – és ennyi. Minden kezdődik előlről. (És ha már zenéről beszélünk, akkor érdemes felfigyelni arra jelenetre is, amikor Marcus - miután találkozik Trenttel - egy gitárboltban elkezdi pengetni a Should I Stay or Should I Go-t a The Clashtől, a tetovált eladó megvetően rászól, hogy “a zongoraosztály ott van fent”.)
A film során azért felmerülhet a nézőben, hogy ez mi akart lenni? Társadalomkritikai dráma, vagy mi a szösz? Olyasféle. Biztos minket is elkapott már a gazdagok iránt érzett irigység legalább egyszer – nos, ez a film megmutatja, hogy ez fölösleges. Ezek az arcok London társadalmi lépcsőzetének fokain futkosnak föl-le - meglehetősen boldogtalanul - , falanszterházaikban is csak a kifacsart arcukat mutatják. Próbálják azt a látszatot kelteni, hogy pénzzel és hírnévvel az élet kész happy end, és hogy az életfogytig tartó boldogság garantált – de nem sikerül, nem tudjuk elhinni nekik.
Szumma szummárum, jól sikerült film a
Chromophobia, bár film néhol ellaposodik (hiába, a remek nyitány magasra tette a lécet), ráadásul a több szálon való történetvezetés nem olyan erős, mint például a spanyol filmeknél. De ennek ellenére kellemes emlék marad.
(Örömteli hírrel fejezem be: VÉGE!

)
10/8,5
Ui: Csak a szokásos sallangduma: köszönet, respect és nagy (virtuális) ölelés azoknak, akiknek volt türelmük és idejük ezt elolvasni.