Térden állva és esdeklő tekintettel kérem meg a fórumtagokat, hogy csak akkor olvassák el ezt a firkálmányt, ha látták a filmeket, és ha van idejük. Előre is köszönöm.
Abduction/Elhurcolva
Ó, hogy a fene vinné el a naivitásomat meg a kísérletező kedvemet, meg azt, aki engedélyezte, hogy ez a celluloidszörny a mozikba kerüljön! John Singleton hová rakta az eszét meg a szemét, amikor erre igent mondott? Sigourney Weavert és a többieket (Maria Bello, Alfred Molina, Jason Isaacs és Michael Nyqvist) mi motiválta (a pénzen kívül), hogy részt vegyenek ebben? Taylor Lautnerről meg hadd ne feledkezzek meg: ez a kölyök egy enigma: kőtömbből faragott arcának mozdulatlanságától „megilletődik” az ember (vagy a falat kaparja, mert az már korhatáros, hogy a sokadik filmje után se rezdül); ha vidám, ha dühös, ha szomorú, ha szerelmes, érzéseit a kiismerhetetlenség álcája mögé rejti, és hogy szemlélőjét még inkább zavarba ejtse, mindent elkövet annak érdekében, hogy félmeztelenül járhasson-kelhessen, és tökéletes idomaival még a legelszántabb kurkászokat is térdre kényszerítse. (
Kéretik ezeket a szavakat nem komolyan venni 
)
Apropó, ha már itt tartunk, hadd kérdezzem meg azokat, akik látták a filmet: volt röhögés annál a jelenetnél, amikor
- a kórházban a híradóban tagalt tűzvészt néző látogatók felhördültek azon, hogy senki sem sérült meg?
- Sigourney Weaver szerint a „feltűnés-mentes” távozás egyenlő egy köteg lufi társaságában rendezett ámokfutással?
- Lily Collins megkérte Taylor Lautnert, hogy álljanak meg, mert nem bírja tovább, aztán 0.3 másodperccel később már futhattak is tovább?
- Michael Nyqvist azzal fenyegette meg Taylor Lautnert, hogy az összes facebookos barátját megöli?
2,5/10 (Rémálmomban se jöjjön elő.)
Arlington Road/ A szomszéd
Paranoid thriller, félelmetes előjáték a 9/11-hez a ’90-es évek végéről. Tessék elképzelni a kertvárosi idillt, ahol semmi anyagi problémád nincs, a kertész mértani pontossággal nyírja a füvet. A családra nincsen panasz, és harmónia dúl mindenütt. A szomszédodba költözik egy jól szituált család. Papa, mama és a gyerekek életre szóló barátságot kötnek. Na várjunk csak... itt valami bűzlik, pedig nem is Dániában vagyunk, és Hamlet se rontja a levegőt itten. Tegyük fel, hogy egy nap gyanús nyomokat fedezel fel jó szomszédod portáján. Nyomozni kezdesz, mert a felfedezésed óta semmi nem olyan, mint régen. Majd derült égből villámcsapásként ér a hír, hogy a kedves barátod széles mosolya bizony egy hidegvérű gyilkost takar, méghozzá abból a „nem-szeretem-ha-kutakodnak-utánam” fajtából. Persze, te nem nyugszol, hanem bevonod az ügybe az FBI-t és egyre mélyebbre ásod magad a nyúl üregében. Aztán azon kapod magad, hogy a szeretteid hullanak mint a legyek, te meg nyakig vagy a kulimászban, amit úgy megkevert az ellenfeled, hogy abból te már nem jössz ki... Mark Pellington filmje a terrorizmusról és a terroristákról (is) szól, de egy kicsit másképp: itt nem menekül meg a világ, Bruce Willis nem ér rá, be kell érnünk Jeff Bridges mély gödörből kikecmeregni akaró nyárspolgárával, és Tim Robbins terroristájával. Párosuk előtt emelem kalapom (ami nincs): Bridges szokott karakterszínészi eszköztárával rutinból hozza a vétlen áldozatot (de nagyon jól), míg a forgatókönyv Tim Robbins karakterének tartogat egy bitangul kemény csavart. A rendező ügyesen adagolja a feszültséget és a nyugtalankodást, és olyan „kedves” kérdéseket tesz fel, mint például hogyan viseli a személyiség, ha biztosnak vélt menedékünkben befészkeli magát a rettenet és hogyan omolhat össze az amerikai álom egy pillanat alatt. A végét meg inkább nem lövöm le (bár szerintem sejthető) – maradjunk annyiban, hogy az Arlington Road ebből a szempontból egy undok darab.
9/10
Say Anything.../Mondhatsz bármit...
Az egyik legjobban sikerült tinirománc; mentes a fiatalkori traumáktól és az idétlen poénkodástól, egyszerű és egyenes út a szívhez. (De komolyan
) Először azt hittem, hogy egy kedves kis könnyed, romantikus filmecske a ’80-as évekből (ami nem gond, mert akkor még volt az ilyen műfajú filmeknek lelke), de ez a film több ennél. Vígjátéknak nem mondanám, inkább dráma, és abból az őszinte fajtából. Mesterkéltség sehol, minden szereplő emberi és következetes, a fiú és a lány kapcsolata pedig szépen bomlik ki. John Cusack hitelesen hozza a kedves, ártatlan srác karakterét (anyám szavaival élve „meg kell zabálni ezt a gyereket”
), akár egymaga is elvinné a filmet a hátán. A legjobb jelenet pedig az, amikor Cusack karaktere magasba emeli a zajládát, amiből épp Peter Gabriel In Your Eyes című dala szól. Jóféle, no.
9/10
Shallow Grave/Sekély sírhant
A változások filmje: úgy indul, mint egy laza, heherészős egyetemista komédia – aztán vérgőzős thrillerré válik, a három derék fiatalból pedig Mata Harik, pszichopaták és enyhe üldözési mániával „megáldott” skizofrének lesznek – ja, meg gyilkosok. Maga a film jó példa arra, hogy a pénz és az utáni vágyunk el tudja venni az eszünket, kibelez és megnyuvaszt – ha van (főleg akkor), ha nincs. A feszültség és a thriller-szál mellett igazán eme három féldefektes, fura fazon ábrázolása és a köztük lévő humoros, ámde sötét kapcsolatuk bemutatása tetszett – és főleg Ewan McGregor, aki a hülye bájmosolyával, a dobjával, az idióta agressziójával és a beteg frizurájával megvett kilóra. Számomra Danny Boyle legjobbja.
10/10
Memento
Hát ööö... láttam már néhányszor, de még mindig nem tudom megunni. Nem tudom megunni, mert minden egyes újranézésnél felmerül bennem egy kérdés, hogy „akkor most mi van?” Annyit raktároztam el magamban, hogy itt van ez a Leonard, akit rövidtávú memóriája teljesen ellehetetlenít minden normális élettevékenységben, ennek ellenére mégis csak a bosszú-elvnek él. Nem érdekli más, mint hogy felkutassa és kinyírja neje gyilkosát. Megszállottsága azonban annyira elvakítja, hogy észre sem veszi, hogy életében sosem fog számottevő eredményre jutni: amíg csak él, John G.-ket fog üldözni, ugyanis „nem tűnik el a világ, ha behunyod a szemed”. Vagyis: a világ tényleg világ marad, de agykárosodása menthetetlenül egy pályára helyezi, s futtatja ott végig ugyanazzal a problémával. A jól ismert mókuskerék: kinyírjuk az ipsét, megnyugszunk, eszünkbe jut a feleség emléke, és előlről kezdődik a macska-egér üldözés, amit Hevesi dalával élve Lenny-nek egy életen át kell játszani. A körülötte lévő emberek pedig gúnyt űznek a férfi fogyatékosságából, tévútra terelik, másokat próbálnak megöletni vele, így társainak félreveztő taktikája katalizátorként szolgál az addig is ijesztő elvakultsághoz, ami egyre lejjebb passzírozza a szegény biztosítási ügynököt – akit Guy Pearce alakít, és akinek hatalmas respect jár ezért az alakításért. Viszont a hidrogénezett frizurát felejtse el
Olyan ez a film, mintha megettem volna egy fél tábla szalonnát – megfeküdte a gyomromat, de jó értelemben.
10/10
Little Miss Sunshine/A család kicsi kincse
Amolyan „bármikor-bárhol jöhet”-típusú film ez. Kellemesen hat a maró gúny, mókás a görbe tükör, mosolyogva gondolkodtatja el a nézőt. Eltúlzott, ámde mégis életszagú, karikaturisztikus karakterein lehet nevetni, sírni, megrökönyödni. A jól sikerült forgatókönyv és a korrekt színészi alakítások a film célját elérik: domináns világossárga színeivel - melyek egyúttal mintha keserű citromként is értelmezhető - jó időre baranyozza a mindennapi szürkeséget. A kislány Olive pedig, mint a napjainkra oly jellemző plasztik-világban öntudatra ébredő duci szörnyike felejthetetlen.
9/10
Inside I’m Dancing /Lélekben táncolok
Végtelenül megrázó és kegyetlenül realista. Humoros, de megrázó, olyan mint az élet. A két főszereplő alakítása megrendítően gyönyörű: James McAvoy hozza a jó formáját, de nagyobb dicséret jár Steven Robertsonnak. Nehéz szavakat találni egy ilyen alkotás megnézése után. Ezért abbahagyom a próbálkozást.
10/10
Efter brylluppet/Esküvő után
Susanne Bier készített egy szentimentális családi drámát, ami bár nem éri el a Testvéred feleségét... szintjét (és valószínű, hogy más filmjével se fogja), de legalább hozta a tőle várt minimumot. Mads Mikkelsen szokásosan kiemelkedő játéka mellé Rolf Lassgård mesés alakítása is betársul, így pedig abszolút megbocsájtható a kissé terjengős történetszövés és a néha túlzottan érzelgős dialógusok térnyerése.
7,5/10
Cosmopolis
Eric Packer (Robert Pattinson), a mindössze 28 éves, unatkozó milliárdos fogja magát, és egy szép(?) napon beveti magát hi-tech limuzinjába, és elindul a fodrászhoz. Mire odaér, teljesen más emberré válik. Szóval ez egy újabb film az átváltozásról, Mr. Cronenberg? Hát, hogy is mondjam... Oké, essünk neki még egyszer. Packer lassan döcög a fodrászhoz (vagy inkább a szakadék felé??), útközben mindenféle figurákkal konzultál: van, aki meg akarja ölni, van, aki magáévá akarja tenni, de igazából semmi sem izgatja; nem akad fenn azon, ha odakinn egy tüntető felgyújtja magát (nem neki égő...), sem azon, hogy az ilyen-olyan megüresedett, kissé defektes véglényekkel lefolytatott beszélgetések néha úgy hangzanak, mintha két süketnéma jelbeszéd nélkül próbálna kommunikálni egymással. Mintha a rendező az dörgölné a közönség orra alá, hogy tessék, barátom, idáig jutottál a növekedésben és a fogyasztásban, idáig süllyedtél az értékítéletekben: vagyis Neked, nézőnek, nem szabad mondanod semmit, hiszen úgy se hallasz meg semmit.
Őszintén szólva, most sajnálom a Pattinson-híveket: el tudom képzelni, ahogy kétségbeesett képpel kapaszkodnak az ülésekben, egymásra nézve kérdően, hogy mi volt ez. Viszont ami szintén elszomorító, hogy Cronenberg rajongói is hasonló ábrázattal botorkálnak ki a moziból, ugyanis a kanadai rendező mélyrepülése (ami a Dangerous Methoddal kezdődött) folytatódik; nem lehet tudni, hogy az egykor legnagyobb vizionistának tartott direktort mi fogta meg ebben a kissé túlhaladott, semmitmondó korrajzban.
4/10
Snow White and the Huntsman/Hófehér és a vadász
Hol volt, hol nem volt, (talán) volt egyszer egy egész jó forgatókönyv, vagy vázlatféle, mely egész pofásnak mutatkozott a szörnyekkel és csatákkal, szerelmi háromszöggel(!), és a keresztényi parafrázisokkal. Hófehérke jól ismert sztorija nem a bonyolultságáról és a logikai csavarokról híres, viszont jó alapot nyújt egy fantasynak. A gond az, hogy ez a felismerés ott bújkál a filmben, de nem tud kialakulni rendesen, az átszabott figurákkal meg nem sikerült úgy sakkozni, hogy kiteljesedjen a szerepük. Ebben a változatban a Szép Szőke Herceg (aki inkább barna) Robin Hood módjára viaskodik a gonosz mostohával, aztán valami csodálatos véletlen folytán sikerül beépülnie a Hófehért üldöző csapatba, ahonnan még azután sem vágják ki, hogy a csörték során nem az üldözött pártfogóit, hanem az üldözőket aprítja
(Talán nem vették észre? *gonosz röhögés*) Mikor aztán végre közvetlen kapcsolatba kerül Hófehérrel, jöhetnek az alkonyati vizekre evező párbeszédek - a néző meg fogja a fejét, és elkezd sopánkodni, hogy inkább jöjjön össze a szerelmetes Vadásszal (hisz Hemsworth tud úgy nézni, hogy attól minden fehérnép elolvad mint csokifagyi a napon
), akinek a karaktere sokkal jobb lenne, ha kicsivel több szerepet dobtak volna neki.
A legrosszabbul viszont a címszereplő járt. A film első részében még jól hozza a mesebeli elvárásokat – tiszta lelkű, naiv és szép (most hadd ne kezdjünk el vitatkozni, hogy Stewart kisasszony mennyire tartozik a „stunning beauty” kategóriába – ne őt büntessük, hanem a castingost), de mikor kiderül, hogy ő valami jézusi próféta vagy mi a szöszmösz, egyből átalakul harcos menyecskévé, és úgy belőle profi kardforgató, hogy azelőtt egyszer se fogott ilyet a kezébe. (Mi ez már, Jedi-képző? És hol van Obi-Wan Kenobi?) Emellett meg szeretném kérdezni a fogatókönyvíró(ka)t, hogy hova tették a kreativitásukat, amikor Kristennek el kell szavalnia az utóbbi idők legszerencsétlenebb buzdító szövegét.
Charlize Theron viszont kitűnően hozza a sötéten bugyogó lelkű, akut kapuzárási pánikban szenvedő gonosztevőt, akinek a szépség a szó szoros értelmében véve létkérdés, de a köszönhetően a nem túl acélos szkriptnek, ezen kívül csak egy húsz másodpercben elmesélt, ködbe mártott eredettörténetet ad neki, és a játékidő nagy részében ilyen-olyan speciális effektusok kíséretében kénytelen gonosz közhelyeket puffogtatni. Kár érte, csakúgy mint a törpékért. Elméletileg ők lettek volna a történet legkomikusabb figurái, és enyhén szólva kínos, hogy a kiváló színészgárdának (Ian McShane, Eddie Marsan, Ray Winstone...) egyetlen ütős sor se jutott.
Összeségében nem a rendező hibája, hogy a film olyan lett, amilyen, hiszen Rupert Sanders munkája nem hivalkodó és jelentéktelennek se mondható. Ha valakinek jár a tasli, az a forgatókönyvíró: ilyen hányaveti munkát kiadni a kezéből...
5/10
Funny Games U. S.
Pfff. Nem értem, hogy mi vehetett rá egy olyan szerzői filmest, mint Michael Haneke-t arra, hogy saját, ’97-es remekművén Van Sant-i erőszakot tegyen (ugye nem csak én emlékszem a rendező bá’ „csodásra” sikeredett Psycho-remake-jére?), és snittről-snittre lemásolja. A castinggal nincsen gond (Tim Roth, Michael Pitt), de nekem jobban bejött a német verzió (bocsánat, osztrák), Arno Firsch Paul-jával (a mai napig frászt kapok a nézésétől), és az Ulrich Mühe által alakított apától.
7/10
offline
1 felhasználónak tetszik:
gonzales7
Szorgos népünk győzni fog!
Nem volt se félelmetes, sem pedig izgi. Inkább undorító.
Meg azért, mert az egyik főszereplője a filmnek személyes ismerősöm. Kitűnő színésznő, úgyhogy miatta is érdekelne az alkotás...
A főszereplő srác eszméletlenül néz ki 
Remélem hamar leszinkronizálják, legalább angolra 
