Milyen filmet láttál legutóbb? II.

Büszkeség és balíélet(2005)
10/8
A történetet mindig is imádtam, a film is viszonylag bejött.Szeretném még majd megnézni a BBC-változatot, hogy legyen viszonyítási alapom, hogy melyik film a jobb.

A kaptár 10/10
Fűrész 10/10

Csak Szex és Más Semmi
Hát nem vagyok magyar film rajongó, sőt, ha meglátom hogy magyar film megy el is kapcsolom
De mivel bátyám és anyum ezt akarták nézni hét itt ragadt Nem volt a legjobb, de azért voltak benne vicces részek
Azt viszont nem bírom megemészteni, hogy miért akarják mindig Csányi Sándor-t jó pasinak beállítani
6*10

Nem csodálom..Én is szeretném tudni...

Die Hard
10/9

Sakáltanya
10/9.5

Tökös csaj
10/10

A rettenthetetlen
10/9
Egyáltalán nem kedvelem Mel Gibsont, de elismerem, hogy ezzel a filmmel maradandót alkotaott.A mű zenéjét imádom!

Díva
10/8
Kellemes kis film.Többször nézhető kategória.Christina és Cher hangja csodálatos.

Én is pont az néztem meg legutóbb: Imádom 10/10

Scott Pilgrim a világ ellen
Ez a film valami eszméletlen jó volt, minden megvolt benne ami nekem kell, sokat nevettem. Wallace karaktere volt a kedvencem (Scott mellett), Kieran nagyon jól alakított. A szuperhősös elem is megvolt benne, amit imádok.
10/10

Sonny with a chance

Lúzer FC (vagymi)

Na ennél rosszabb filmmel is rég volt dolgom kínomban röhögtem fel kábé kétszer, aztán ennyi, még szerencse, hogy csak a felét néztem, azt sem teljesen
2/10, de csak azért mert jó szívem van...

Fűrész 2 10/10

Denisz a komisz
Megunhatatlan,kis pimasz gyerek.Mondjuk azért nem szeretnék ilyen gyereket magamnak xdd
Épp most találtam egy képet a Dennist megformáló Mason Gamble-ről.Azért jól néz ki a "kölök"

Korai neked még a konty. Nina Dobrev főszereplésével.

(Kedves olvasó! Az alábbi szöveg spoilert és egyéb, egészségre és szellemiségre ártalmas elemeket tartalmazhat, csak saját felelősségre tessék elolvasni. Köszöntem )

Rosencrantz & Guildenstern Are Dead
Hogy maradhatott ki ez az életemből? Hardcore Hamlet-fanoknak való darab az említett mű két lóti-futi mellékszereplőjével a központban. A végén elhullik mindenki, hiszen dráma, de mit ér az élet röhögés nélkül? A két senki, akiknek nem adattak sorok, melyek kibontanák valójukat Shakespeare által, Stoppard egy halom filozófiát töm a nyelvük alá. Van értelme a létezésnek? Mi értelme a létezésnek? A hurok a végén úgyis ott vár, rám is, rád is.

Na jó, a lényegre térek. Akik szerették /szeretik Hamletet, kötelezően ajánlott. Akik nem szeretik, azoknak csak ajánlott Egyedi hangulat, brilliáns dialógok, és egy eszméletlenül jó Tim Roth-Gary Oldman páros. Többszörnézős (lesz), szóval:

10/10


Amadeus
Fenomenális stílus, tehetség kontra akaratosság, szorgalom, később sátáni gyűlölet – avagy portré a világtörténelem egyik legnagyobb zenei zsenijéről egy mellőzötté vált kortárs szemszögéből. Két, remekül megírt figura körül bonyolódó történet ez: adva van egy maradandót alkotó őstehetség (Mozart), és egy őt csodáló, és irigylő, hamar a feledés homályába süllyedt középszerű komponista (Salieri). A zenén kívül más közös pont nincs az életükben, ehhez képest Salieriben valósággal tombolnak a vad érzelmek az újonc népszerűsége miatt. Gyűlölni kezdi a jó képességű ifjút, és valójában - mivel Mozartot Isten küldöttjének tekinti - nem fiatal kollégájával, hanem magával az Úrral dacol, beteges eszméjéből kifolyólag. Míg az általa gyűlölt és csodált zseni csak futólag elmegy mellette, ő elméje rejtekében magasztalja a léha "tacskó"-t fenséges muzsikájáért, de ugyanakkor gyűlöli is, mert úgy érzi, az ő nyugalmára tört - vagyis a Mozart iránti mélységes gyűlölet tehát a Mindenhatóval való éles, lázongó szembenállássá változik ebben az érzelmektől túlfűtött, értékes alkotásban.

Életrajzi film ugyan, de mégis inkább az irigység a fő témája, és szépen bemutatja, hogy mit tehet az emberrel a beteges féltékenység, a hatalomvágy, illetve hogy hogyan csinálhatja ki az embert szellemileg az a tudat, hogy valaki tehetségesebb nála. F. Murray Abraham nálam kiérdemelte a zseniális jelzőt, amit Salieri karakterével művelt, és a kevésbé ismert Tom Hulce-ra sincs panasz. Szép munka, Forman.

10/10


Dreamcatcher (Álomcsapda)
Jelenet 1: két derék cimbora megment egy fagyhalál szélén dekkoló szerencsétlent, aki hálájának jeléül alattomosan mély, kellemesnek nem mondható szellentésekkel mond köszönetet.
Jelenet 2: két katona felettébb komoly stílusban arról beszélget, hogy mekkora baj van a környéken ólálkodó SZ*RGÖRÉNYEKKEL.
Igen, kedves olvasó, jól olvastad. És ki kell, hogy ábrándítsalak, hogy ez nem a legújabb Horrora akadva-film, hanem egy Stephen King-adaptáció, méghozzá abból a májusi szúnyogfing-gyengeségű kategóriából. Hozzáteszem, az alapanyagul szolgáló regény is rém messze van a Kingtől elvárt színvonaltól, talán csak a élvezetes írói stílusa menti meg attól, hogy a kissé csalódott rajongó a sarokba vágja a könyvet - a fimből persze ez is hiányzik.
Íme a történet: négy gyermekkori jóbarát (akik telepatikus képességgel vannak felruházva) épp a szokásos évenkénti bulijukat élvezik a hegyekben, amibe beleront a tőlük nem annyira messze füstölgő, idegen eredetű űrhajó roncsa – melynek utasai nem éppen baráti szándékkal jöttek. Vagyis jöhet a világmegmentés nagyon is jól ismert témája - Bruce Willis nélkül. Hőseink segítséget is kapnak a felmentő sereg személyében – az más kérdés, hogy a kissé megszállott vezetőjük jóvoltából ez is csak egy újabb baj forrása. Ciki.
A film elejével nincsen gond. Bár a karakterek kissé kezdetlegesek, a magabiztos lassúság által teremtett légkör mégis azzal kecsegtet, hogy valami jóra számíthatunk. Aztán jön a pofára esés, miután cirka háromnegyed óra után kiderül, hogy tulajdonképpen a már emlegetett sz*rgörény kitörésére (?) vártunk ennyit. És ez még csak a kezdet. Premier plánban mutatott idegenek, akik helikopterek elől menekülnek (he?), mindez nyakon öntve egy Independence Day-re hajazó, borzalmas véggel. A néző meg csak foghatja a fejét, kérdezvén, hogy már megint mi rosszat vétett. Őszintén szólva emelem kalapom Lawrence Kasdan (az ennél klasszisokkal jobb Tortúra forgatókönyvírója) előtt, mert ilyen rossz adaptációt már régen láttam. És ezen még James Newton Howard zenéje se segít.

10/ A Morgan Freeman iránti tiszteletem, a Donnie Wahlberg és Jason Lee iránti szimpátiám, és Damian Lewis iránti rajongásom az, ami gátol eme remekmű (le)pontozásában


Ray
A legnagyobb problémám az életrajzi filmekkel az, hogy általában mindegyikőjüket ráhúzzák egy jól bevált sablonra, ráaggatnak egy tipikus hollywoodi csili-vili köntöst, a vége főcímnél meg nem érzünk semmi különöset. A Taylor Hackford (Az ördög ügyvédje) által rendezett, Ray Charles életét bemutató film viszont az üdítő kivételek közé tartozik: a rendező ellenállt a kísértésnek, hogy koncertfilmet készítsen, a dalok “csak “ alátámasztják és nem uralják a mozit, amely nem csak úgy mutatja be a címszereplőt, mint zenészt, hanem mint magánembert is, elénk tárva életének negatívabb oldalát is. Az igazat megvallva, a slágerein kívül semmit nem tudtam Ray Charlesról, úgyhogy mindenképp örülök, hogy a filmnek köszönhetően megvilágosodhattam az életét, jellemét illetően. Megismerhejük őt, mint szerény körülmények közt felnövő kissrácot, mint zenészt, mint apát, mint szeretőt, és mint a világ elfogadására vágyó testi fogyatékkal élő embert. Ezek a témák azonban nem bomlanak ki teljesen, ugyanis a rendező inkább azokra a reakciókra fókuszál, amelyeket bizonyos események váltanak ki a főszereplőből, akinek a gyermekkorát erőltetettnek nem mondható flashback-ek segítségével ismerhetjük meg – ez a megoldás még mindig jobb, mintha afféle (vontatott) bevezetőként dörgölték volna az orrunk alá a viszontagsággokkal teli kezdeteket. Életútja (szegénysorból kijutó, minden hátránya ellenére sikert sikerre halmozó férfiú) első hallása egy tipikus amerikai sikersztorira emlékeztet, viszont Hackfordnak sikerült mindezt giccs, pátosz és túlzásba vitt szentimentalizmus nélkül megvalósítania. Jamie Foxx előtt emelem a nem létező kalapom, hihetetlen, hogy mennyire magáévá tudta tenni a szerepet – ha mást választottak volna, akkor – szerény véleményem szerint – haloványabb lett volna maga a film is.

10/9

Windtalkers (A fegyverek szava)
Vannak rendezők, aki minden műfajban helyt tud állni – John Woo nem tartozik közéjük. A szebb napokat is látott direktor, akit leginkább az akciófilmjeiért szeretünk (Szebb holnap, A bérgyilkos, a már Hollywood-i korszakból származó Ál/arc), biztos nem rakja ki eme filmjéért kapott véleményeket és kritikákat a falra, ugyanis azzal, hogy a háborúsfilmek – számára ismeretlen – területére lépett, elkönyvelhette a karrierje mélypontjának számító Windtalkerst. Pedig maga a történet nagyszerű: II. világháború, csendes-óceáni front, szövetségesek kontra japánok, no meg a híres navajo indiánok, akiknek nem kis szerepük volt a jenkik győzelmi sorozatában. A szomorú múltú Joe Enders (Nicolas Cage) azt a titkos megbízást kapja, hogy védelmezze az egyik kódfejtőt, Ben Jahzeet (Adam Beach), nehogy a japánok kezébe kerüljön, hiszen akkor elveszítik az előnyt, melyre a megfejthetetelen üzenetek által tettek szert. Mindez oly fontos a szövetségeseknek, hogy Enders azt a parancsot kapja felettesétől, hogy a kódfejtő nem eshet fogságba – inkább meg kell ölni. Jól hangzik? Jól. Woo viszont elkövette a hibát, hogy a forgatókönyv elolvasása után nem tolatott kifelé a projektből, hanem inkább a kamera mögé állt és halálra ítélte a háborús film műfaját. A szkript van olyan fajsúlyos, mint egy délutáni szappanopera egy epizódja, váratlan fordulatokat meg ne várjunk. És ha ez nem lenne elég, akkor Woo rátesz még egy hólapátnyival. Oké, hogy nem tudott semmit se kihozni a rémes forgatókönyvből, de legalább a csatajeleneteket dolgozta volna ki, ezzel is kárpótolva a pórul járt nézőt! De nem. A gondosan megkoreografált akciójelenetek jól mutatnak egy vérgőzös, bosszúállós akciódrámában, viszont egy háborús eposzban pont az ellenkező hatást váltják ki. Realisztikusság, hitelesség: ezeknek lőttek, és nincs az az Isten, aki ezen javítani tudna. Az ember nem tudja átérezni a szituáció súlyosságát, egyik szereplővel se tud azonosulni – főleg azzal a bánatos ló-ábrázatú Endersszel nem, akit legszívesebben felképeltem volna

Dühös vagyok, nem kicsit. Valaki adja vissza azt a három órát, amit erre a műre pazaroltam

10/2

(És még néhány darab, amiknél nem szándékozom szaporítani a szót – annyira.)

The Living Wake
Kellemes darab némi fekete humorral – avagy az egyik celluloidos bizonyíték, hogy Jesse Eisenberg jóval több, mint egy “Facebookos” fiú.

10/8

United
Sose voltam egy Manchester United-fan (nem is leszek az, ha rajtam múlik), viszont a focival foglalkozó filmeket mindig is csíptem, szóval ezért (is) tekintettem meg. Jóféle british darab, a műfaj szerelmeseinek és David Tennant őszinte híveinek ajánlott

10/8

Shame
Te.Jó.Ég.
Michael Fassbender frenetikus one-man showja néhol az Amerikai pszichó antihősét, Patrick Batemant idézi, itt viszont vérengzés helyett mellbevágó lelki drámát kapunk. A film a gátlásokat nem igazán ismerő (és érzelmileg a periférián rekedt) főhős kísértetiesen sivárnak tűnő (?) lelkivilágát barangolja be, illetve hogy mennyire elkeseredetten keresi az igazi élvezetet, a valódi önkielégülés utáni vágyat. A filmnek van egy sajátos szilajsága, és tulajdonképpen pont ez a szilajság miatt hiteles és emberi Brendon pokoljárása, és nem tűnik hatásvadász pózőrködésnek.

10/10

The Iron Lady
Újabb kalapemelés, ezúttal Meryl Streepnek, akinek alakításáról csak szuperlatívuszokban tudok nyilatkozni eme közepes filmben. Hasonlóan partnere, Jim Broadbent teljesítményéről is, közös történetszáluk nagyszerű. A film másik fele inkább egy “ki mit tud”-hoz hasonlítható. Kár érte, hiszen az “alapanyag” (Thatcher aszzonyság élete) kiváló, más rendezővel és más megoldásokkal talán jobb lett volna.

(Az meg milyen dolog már, hogy egy olyan ifjú tehetséget, mint Harry Lloyd benyomnak ilyen nyúlfarknyi szerepre?)

10/6,5

La piel que habito (A bőr, amelyben élek)Tanulság: Almodóvar-filmet nem szabad nézni, ha az ember bagoly-szindrómában szenved, és még hajnali négykor is fenn kukorékol (Upsz, ez kissé ellentmondásos lett ). Megtekintése után csak ennyit tudtam kierőszakolni magamból: “Pedro, te perverz állat, rendesen kupán vágtál”. Sterilebb, kimódoltabb, külsőre talán profibb is, mint a többi Almodóvar-darab, viszont öröm valami mást látni tőle. (Az más kérdés, hogy mennyire betegre sikerült.) Antonio Banderas viszont kellemesen meglepett. Ő nekem mindig olyan forróvérű, igazi latin, és egyszercsak alakít egy ilyen filmben. De még milyet alakít!

10/9

In the Loop (Egy kis gubanc)
Az a fajta vígjáték, amitől speciel rekeszizomlázat kapok, bár szerintem jócskán kevesebbet érne, ha nem Peter Capaldi játszaná a zseniálisan genya Malcom Tuckert Agresszív, mocskos a szája, nem törődik senkinek sem a lelkével – és ő a pozitív hős. Én csak azt bánom, hogy magyar verzióban nincs ilyen, pedig biztos van nálunk is hasonló “médiaszemélyiség” (értsd politikus)

10/10

Jól áll neki a halál


A vasmacska kölykei
Háát, jó sokszor láttam már. Nagyon jó kis film, egyik kedvencem, és a 2 főszereplő Goldie Hawn és Kurt Russel alakítása is tetszett!

Harry Poter

Jonny Englis 10/10

Tökös csajszi

Igazából nem tudtam rendesen az elejétől a végéig nézni, de azért jó volt 10/9

Monte Carlo 10/10

Úgy látom valaki máskinek is feltünt a dolog ... A film csak kb másfél órás és Margareth fiatalkori énjéből sem mutattak sokat. Ha hosszabb lett volna a film (LEHETETT VOLNA) akkor másabb lett volna az elosztás, többet is szerepelhetett volna benne. Kifejezetten nem bántam volna, ha emiatt kiesik a Game Of Thronesból

Lúzer sc-t
Imádom, nagyot leher rajta röhögni..