A depresszió fő halálokozó lesz a jövőben

Úgy Isten igazából depressziós nem voltam, de a depresszió egyik "előszobáját", az önsajnálatot már nem egyszer megéltem, és már az sem olyan egyszerű történet... A folyamatos kilátástalanság, hogy minden tettem, cselekedetem hiábavaló, engem nem szeret senki, mindenkit idegesítek, csak nyűg vagyok a hátukon...stb. De ilyenkor csak pár értelmes érv hogy miért érdemes élni, vagy hogy nem vagy egyedül és van kiút bárhonnan csodákra képes!
Azonban, amit egy-két tag ír, pl. a depresszióból könnyű kijönni... Igen? Hónapokig, lehet évekig kell gyóygszert szedniük hogy teljesen meggyógyuljanak. Az meg egyenesen feldühít amikor valaki azt írja hogy Örül neki. Te örülsz annak, hogy naponta min. 1 ember vet véget az életének, akiken segíteni is lehetett volna? Csak időben észre kell venni a bajt és szakemberhez küldeni!
Aki meg ezt divatból eljátsza azt csak szánni tudom! -.-

Szörnyű, hogy ez megy a világban mindenhol. Ráadásul ezen nagyon nehéz segíteni, sokaknál észre sem veszik. Nálam sem vették, akkor kezdtek el gyanakodni, amikor sírva fakadtam, mikor a második fülbevalómat belövettük. Két évig szórakoztunk azzal, hogy kigyógyuljak.
Az pedig, hogy mmindenki vagdossa meg sajnáltatja magát annak a hibája, hogy az emberek már nem képesek normálisan beszélni egymással. (Tisztelet a kivételnek)

Ez a cikk tejesen az igazságot árulja el! Tejesen egyet értek evvel a cikkel!

nem gondoltam volna,h ekkorára nőhet ez a szám.a depresszió borzalmas lehet.azt hiszed,nincs értelme az életednek,és bumm,már véged is.teljesült a kívánságod,de utána meg rájössz(már ha van utána),h ezzel semmit sem értél el,ugyanott tartasz,csak nincs életed,mert a szeretteid még élnek,és ők nem annyira hülyék,h megöljék saját magukat egy tragédia miatt.igen,biztos nehéz nekik,de túl fogna rajta jutni,hozzászoknak a gondolathoz,h az egyik rokonuk/barátjuk már nem él.de mégsem annyira gyávák,h elbújjanak a problémák elől.inkább hozzászoknak,nem ér meg nekik annyit,h ne élvezhessék az életüket,ami akkor lehet h rossz nekik,de fordulhat jobbra is.ez a baj a depisekkel,nem gondolnak arra,h a gondokat meg is lehet oldani,az egész fordulhat jobbra is,és nem lesz ez egész végig

NAGYON fontos és hasznos ez a cikk, mert NEM szabad kikerülni az ilyeneket.Nem lehet elmenni mellette. Segíteni kell. Bárki lehet depressziós, és mindenképpen segíteni kell rajta. A gyógyszereket gyűlölöm, szerintem az nem megoldás. Egészségtelen.

Látszik, hogy még nem voltál ilyen helyzetben. Igen, azért hiszi mindenki a saját problémáját a legnagyobbnak, mert pl. ha nekem mondjuk meghalt egy családtagom, neked meg az utcán kell élned, akkor mindkettőnknek a sajátunk a legnagyobb probléma, mivel te nem érzed át az enyémet, és én sem a tiédet, azaz nem éltük át a másik problémáját. De amúgy is, ha (mondok egy másik példát) valakit nem szeretnek a szülei, akkor rá nem számítanak, mint ahogy rád, és képes megölni magát. Mert ha a szüleire nem számíthat az ember, akkor kire számítson?


Nem sajnáltatják magukat, akik meg igen, azok valószínűleg (de nem biztos) csak attention whore-ok, és divatból depressziósak. De néhányan nem is veszik észre, hogy panaszkodnak, vagy sajnáltatják magukat. A depresszióból lehet, hogy azt hiszed, könnyű kijönni, de ez egyáltalán nincs így. Ha neked könnyű volt, valószínűleg csak egy (más szavaival élve) 'előszobájában' voltál a depressziónak.
A tanulás meg lóf.sz. Ha tudsz angolul, ezt is olvasd el, meglátod, hogy a tanulás lósz.rt sem ér, ha holnap meghalsz (isten ments).



Elnézést, kicsit lehet eltértem a témától, de muszáj volt erre a két hozzászólásra válaszolnom, mert szeretem leírni a véleményem.

nagyon sajnálom az igazi depresszióban szenvedő embereket és együttérzek velük.ha valakinek ilyesfajta problémákkal küzd körülöttem én rögtön segítek neki és szeretetemet nyújtom.nagyon nehéz az ilyen embereknek és meg kell nekik mutatni,hogy igenis van kiút és ők magukban döntik el,hogy boldogok lesznek-e.de viszont a mai világban nagyon sok divatdepressziós 9-19 éves gyerek van,főleg lányok,de fiők is,akik világfájdalmas képet mutatnak,mert ez mintha menő lenne..és nem értik meg,hogy ez nem vicc és divat/stílus -.- a cikk igaz!

*valaki,elnézést

Sajnos így van ez. Részben a rohanó világ, a nagyobb követelmények, de elginkább az egyre kevésbeé empatikus emberek miatt. Ha még lennének igazi családi és baráti kapcsolatok, ahol őszinték vagyunk egymással, talán nem is lennének depressziós emberek. Össze kell fognunk, és akkor mindenki jobban lesz.

Hogy őszinte legyek, ez egy borzasztóan komoly téma, amelynek keretén belül a szakemberek véleménye is megoszlik. Néhány itteni kommentből kiindulva pedig azaz érzetem támad, hogy egyes tagok idejönnek csak úgy ítélkezni a p*csába, ahelyett, hogy magukba néznének és előhívnák magukból az empátia nevezetű beléjük kódolt tulajdonságot. Valóban lehetne mit boncolgatni ezen, hiszen van valami oka annak, hogy manapság egyszer több depressziós és még annál is több bipoláris zavarral küzdő beteget regisztrálnak. Voltak hozzászólások amelyekkel egyet is értettem, azokat tetszikeltem is, viszont azzal nem értek egyet, hogy mindez a társadalom hibája csak. Értem én, hogy minden ember fájdalomtűrő képessége más és más, de annyira könnyű ráfogni xy-ra, hogy miattad lettem ilyen, holott 99%-ban maga a beteg lélek gazdája is tehet arról ahol jelenleg tart. Nekem olyan 16-17 éves koromban volt egy 5-6 hónapos igen mély depresszív időszakom, akkor döbbentem rá arra, hogy némi szuicid hajlamom is van. Rengeteg magánéleti problémám volt, amiket nem tudtam feldolgozni és pontosan azért, mert nem állt mellettem senki. Igaza van annak, aki azt írja/mondja, hogy azok lesznek depressziósak, akik a dolgaikat, bajaikat, élményeiket nem tudják elmondani senkinek sem, mert egyszerűen nincsen olyan személy a közelükben. Baromságnak tartom azt is, hogy a depressziót gyógyszeresen kezelik. Szerintem egy lelki problémát nem lehet megoldani antidepresszánsok és kedélyjavítók tömkelegével. Az igaz, hogy eme betegséget az agy egyik neurotranszmitterének, a szerotonin hiánya okozza, amiket az alábbi gyógyszerekkel pótolnak. Viszont nem egyszer hallottam olyat, hogy az ilyen farmakológiai szerek rendszeres szedése csak leépíti az embert - az egyik ismerősöm sajnos pont ezektől a gyógyszerektől lett skizofrén és most már nem csak önmagára, de másokra nézve is veszélyes. Mindenkinek a maga döntése az, hogy mit szeretne. Régen én is elítéltem az öngyilkosokat, mert mindig azt vallottam, hogy mindig van megoldás, meghogy önzőség stb. De aztán egyszerű kaptam egy adagot a keserű nagybetűs életből és rájöttem arra, hogy nem minden olyan happy, mint ahogyan a Disney mesékben azt látni lehet. Bennem volt erő és tartás, meggyógyítottam önmagamat, ám az én speciális gyógyszerem az írás volt. Talán hihetetlennek hangzik, de sokszor jó volt kikapcsolni, elszigetelni magamat a problémáktól és olykor-olykor a hangulat, a gondok és a problémák regénybe szövése egy idő után gyógyítóan hatott rám. Azóta erősebb vagyok, mint voltam akkoriban. Ettől függetlenül, hogyha valaki nem szeretne élni, akkor tegye meg, hiszen az ő döntése. Bár azt sem árt tudni, hogy a statisztikák szerint az emberek 99%-a meggondolja magát, hogyha éppen megteszi az adott dolgot. Pár évvel ezelőtt a szerény személyem által lakott városkában futótűzként terjedt a pletyka, hogy egy xy személy kiment a határba, felvágta az ereit és végül az egyik haverját felhívta telefonon, hogy mentse meg. Nagyon sokan így járnak, és amondó vagyok, hogy sokan nem is akarnak igazán meghalni. Legalábbis én bennem megvolt a remény, hogy egyszer minden megváltozik és az életem jobb lesz, mégis olykor-olykor eljátszadoztam a gondolattal, de megtenni képtelen voltam. Igazából ez egy nagyon összetett dolog és már egy komplett regényt írtam, ám még ezer gondolat cikázik a fejemmel kapcsolatban. Aki nem volt még ebben a helyzetben, az örüljön neki, mert nem éppen kellemes élmény. De, ha egyszer valaki túléli, kijön belőle és mondjuk gyógyszerek nélkül is tette azt, akkor egy életre szóló leckét kapott az élettől. Speciel én akkor döntöttem el igazán, hogy az életemet emberek/gyermekek megmentésére és segítésére szeretném szentelni. Azóta pedig ötször is meggondolom, hogy egyáltalán van e értelme valami miatt vagdosnom magamat vagy kiborulni.


Te tipikusan azon betegek közé vagy sorolható, akiről kiállítottak egy papírt, hogy hülye vagy és kész. Nekem annyira sántít az a dolog, hogy öt éves korodra te depressziós voltál meg hogy több mindent éltél át, mint egy felnőtt. Tényleg nem akarok ítélkezni, de speciel rengeteg bántalmazott gyermekkel találkoztam már és többségüknél a legkorábbi emlékük is olyan 7-8 éves koruk körül van. Páromat kisgyermekkorában az édesapja szintén bántalmazta és az első emlékét olyan tíz éves korára tudja tenni. Az agy egyik védekező mechanizmusa az, hogy az ilyesmi emlékeket eltemeti, így az egyén úgy érzi, mintha nem is lenne emléke arról az időszakról. Egy gyermeknek az önképe nagyjából 3-5 éves korára alakul ki és hidd el, sokszor fel sem fogja, hogy mi történik vele, illetve körülötte. Nem véletlenül gyerek a gyerek, és nem véletlenül van a "Miért?" korszak sem. Mint írtam a hozzászólásomban a pszichiáterek által felírt gyógyszerekkel csak romlik az állapota és még jobban leépíti az idegrendszert. Elképzelhető, hogy nálad már ez áll a háttérben. Nem tudom milyen szülő az olyan, aki az alig tíz éves gyerekét gyógyszerekkel tömi és hurcibálja mindenféle orvoshoz, mert meggyőződése, hogy beteg. A problémákat és a lelkibajaid talán családi háttérben megbúvó problémákban gyökeredzik. Elképzelhető, hogy kicsit kiszínezted a dolgokat, ám, ha tényleg igaz és 14 éves korodra egy élő lelkironcs vagy, akkor harminc éves korodra téged gumiszobába fognak zárni egy elmeosztályon. Még nem is éltél szinte, nem kellett igazi problémákkal megküzdened a való életben, mint amikkel egy felnőttnek kell nap, mint nap szembenéznie.

Nem vagyok szakértő, nem értek a témához. Ez egy nagyon szomorú dolog. Nem vagyok benne biztos, de szerintem a depressziót nem lehet gyógyítani. Én ezt úgy képzelem, hogy úgymond lehet tünetmentes az ember, de mindig ott lebeg felette Damoklész kardja és bármikor lecsaphat. Nem hiszek abban, hogy a gyógyszerek, a szerető család és egy szakember sokat segíthet. Ilyenkor az ember maga van, csak maga. És ha szerencséje van, akkor össze tudja magát szedni, ha nincs szerencséje, akkor annak hatalmas tragédia lehet a vége.

Ez elég hülyeség, nagyanyám vissza tud emlékezni 3 éves korára és én is.. merem állítani, hogy 5 évesen ki akartam nyírni magam, de annyi idősen a fizikai fájdalomtól való félelem nagy akadály... mégis úgy jutott eszembe, hogy apám megmutatta, hogy meg lehet ölni magad (kitette a lábát az ablakon - 7.emelet), ..és én is úgy gondoltam, hogy nem akarom folytatni az életet. Nem olyan tudatlanok a gyerekek mint azt a legtöbb ember hiszi.
Hülye voltam és nem azt akartam ezzel sugározni, hogy mennyi mindenen keresztül mentem, hanem írtam egy személyes élményt arról mit gondol egy kisgyerek az ilyesmiről.Ezért is ráz ki a hideg amikor látom, hogy a 3 éves keresztlányom megijed attól, hogy a testvérem veszekszik a férjével, rosszabb neki, mint azt az ordibáló szülők hinnék, csak sokan elfelejtik milyen gyereknek lenni.
A 2. résszel viszont egyetértek, imádom ahogy a tízenévesek már mindenen keresztül mentek stb. ..próbáljatok megélni a saját lábatokon, ne a szüleitekből, esetleg nevelőszülőkből, rokonokból ennyi erővel.Vagy biztos 14 évesen magának fizeti valaki a netet prostitúcióböl

Szerintem meg igenis mindig van visszaút. Hinni kell a jóban és a problémák megoldásában. Előbb-utóbb minden megoldódik. Persze, hogy vannak nagy problémáink az életben, de még akkor sem kell öngyilkossághoz fordulni a legvégsőbb esetben sem! Ha már másért nem, legalább a családtagjaidért és a barátaidért ne tedd meg! Nem érdemes.

off: mint pszichológiát és pedagógiát tanuló egyén, szívesen közlöm veled, hogy nem hülyeség, az első emlékek általános iskola első osztálytára, a gyerek 6-7 éves korára tehetők vissza legtöbb esetben, nem véletlen, hogy az emberek nagy részének az első emléke az, ahogy belép első nap az iskolába, ahogy az sem, hogy húsz évvel később is onnan emlékszik a legtöbb dologra.
biztos vagy te benne, hogy te és a nagymamád arra emlékeztek, ami történt, és nem arra, amit másoktól hallottatok és kiszíneztetek?
meg akart ölni a saját apám, véresre rugdosott, és ritka volt, ha épp a testem egyik pontján sem látszott az ő tenyér nyoma. mégsem emlékszem rá, csak hallottam a történeteket. emlékszem a kertre, látom magam előtt, mintha ott lennék, a kocsira, ami miatt az egész incidens volt, de arra nem, ahogy rugdos, se a vérre, de még apámnak az arcára sem. nem ismerem fel az utcán, volt, hogy egy barátnőm szólt, hogy ott van valahol. ez pont a Beyla által is emlegetett védekezőmechanizmus, elnyomod magadban az ilyeneket, és egy idő után teljesen elfelejted, hogy élhesd a normális kis életedet.

Én emlékszem a 3 éves koromra is, ha már itt tartunk. Szerintem amúgy az egészben semmi meglepő, ez várható volt...

Nagyon igazad van abban, amit írtál, talán kicsit rosszul fejeztem ki magam, én csak a saját esetemre értettem mindezeket. Azért jöttem a szülőkkel, mert nálunk inkább apa szorul rám, mint én őrá, és ez sajnos kezd természetessé válni nekem. Azt próbáltam magamra levetítve kifejezni, hogy keresni kell a jó dolgokat. Persze, van olyan ember, aki már a súlyosabb kategória, nekik komolyabb támogatás szükséges. Nyilvánvalóan ezerféle probléma van a világon, ami depresszióba küldhet egy embert, ezzel tisztában vagyok. És talán nem hiszed el, de ilyen zsenge létemre is egészen sok ilyen emberrel voltam már körülvéve, vagyok is. Meg hát, én sem vagyok az a kategória, akinek élete eddigi legnagyobb tragédiája az volt, hogy letört a körme... Mindent összevetve, köszönöm, hogy kiegészítettél és kijavítottál.

Marhára nem, mert emlékszem korábbra, sok mindenki emlékszik rá, aki ezt a "szabályt" kitalálta valószínűleg csak könyvből ismer embert, mindenki más... Ami veled történt az iszonyatosan sokkoló lehetett, más oka is lehet annak, hogy nem emlékszel rá, nem pont ez. Vissza tudok emlékezni 3 éves koromra is, testvérem arra a napra visszaemlékszik, hogy mit nézett a tv-ben amikor születtem (ő is 3 volt).

Szerintem félreértetted azt, amit magyarázni próbálunk. Az adott gyermekkori időszakból lehetnek emlékfoszlányok, hiszen nekem is vannak emlékeim a húgom születésének napjáról, pedig szintén csak három voltam, de azt én meg nem mondom neked, hogy a hatodik életévem 95.-dik napjának estéjén mit csináltam itthon. Alapvetően az emberek agyát úgy képzeld el, mint egy fiókos szekrényt. A legrégebbi emlékek kerülnek a legalsó fiókba, és bár ott vannak, de nagyon-nagyon nehéz őket előidézni. Minél idősebb vagy, annál nehezebb lesz például a bölcsis vagy a kiscsoportos emlékeid javarészét felidézni. Pluszban naponta rengeteg olyan információval találkozunk az internet, a televízió, az újság, a könyvek és a rádió kapcsán, hogy emiatt nem ragad meg minden elhangzott gondolat a fejedben mondjuk egy töri órán. Az agyad már a reggel első pár órában megtelik fölös infóval, amelyeket ugyebár az alvás útján szelektál, ekkor álmodsz. A leírásod alapján neked nem volt olyan hú, de rossz gyermekkorod, így az agyad nem is blokkolja azokat az emlékeket. Állítólag (bár nem tudom mennyi igaz belőle) regresszív hipnózissal elő lehet hívni az eltemetett, elnyomott emlékeket. Mint ahogyan írtam sokk hatására (legyen az egy stresszor, megrázó élmény/látvány vagy akár fizikai bántalmazás) azok az emlékek elnyomódnak. Ott vannak valahol a memória központ legmélyén, de az egyén mégis úgy érzi, hogy abból az időszakból nincsen semmi sem. Az agy egyszerűen így védekezik az őt ért lelki trauma ellen. De persze ahány ember és egyéniség annyiféle variáció lehetséges. Ez egyébként nem "szabály", ahogyan fogalmaztál, hanem egy olyan tézis, amelyet neurológusok, pszichiáterek, pszichológusok állapítottak meg és bizonyítottak be számtalan vizsgálattal és kutatással. Ha nem hiszed el, akkor csupán annyit tudok tanácsolni, hogy nézz utána jobban a dolognak!

"emlékfoszlányok"? Na ez már más, de nekem azt írtátok (nem közösen, de a tetszik gomb azt jelenti: egyetértek) hogy nagyanyám nem emlékezhet 3 éves korára, pedig még ő volt elszörnyedve attól, hogy nem emlékszem arra amikor 1 éves koromban szánkóztunk vele, kicsit túlzásba esett Szerintem mostanában kevés olyan ember van akinek jó gyerekkora volt, nekem sem volt, hálistennek vége van és kit érdekel, nincs haszon a panaszkodásban... Elhiszem EZT, azt nem hittem el, hogy lehetetlen emlékezni.

Egyébként szétoffoltam a fórumot, a témához éppen az jutott eszembe, hogy részben az anyagi megélhetetlenséget is számon kellene vonni a gyarapodó depresszió miatt. Örökölni is lehet a depressziót, de attól még nem növekszik a létszám ilyen drasztikusan, a világban kell keresni a hibát, van benne, nemcsak ez.

Én speciel tavaly dolgoztam egy hónapot idősek otthonában is és saját tapasztalataim szerint az idős emberek a régen történt dolgokra teljesen emlékezni tudnak, viszont a pár nappal ezelőtti dologokra nem igazán. Volt egy bácsi, aki ezerszer elmesélte nekem a második világháborús élményeit, de viszont arra nem emlékezett, hogy tegnap délután is ezzel szórakoztatott engem és az osztálytársnőmet. Minél jobban öregedik az ember, annál használhatatlanabbá válik a rövidtávú memória, míg az ötven évvel ezelőtt történt dolgokat pedig kisujjból el tudja mesélni. Az emberi elme furfangos és még mindig hatalmas titok övezi körül. Engem mindig is érdekelt az agykutatás, így sokat is olvastam róla és bár nem engedélyezték, hogy ide cikket írjak róla, ám a lobotómia mibenléte sem piskóta. Ezek olyan dolgok, olyan felvetések amikkel kapcsolatban még a szakértők sem tudnak pontos állást foglalni.

Amúgy szerintem a depresszió nem örökölhető, de ez megint csak az én véleményem. A depresszió főokozója a szerotonin nevezetű neurotranszmitter csökkenése, ami ugyebár a boldogság vegyület egyik főalkotó eleme. Az antidepresszánsokkal és a kedélyjavítókkal próbálják meg normalizálni a szintet, ám eme betegséget általában a lélek megbetegedése okozza. Hogy a test egészséges legyen, ahhoz először a lelket kell meggyógyítani és azon nagy eséllyel egy farmakológiai szer sem segít.

Szerk.:

És a kételkedőknek itt egy oldal, ahol számtalan cikkben boncolgatják az antidepresszánsok, kedélyjavítók káros hatását az emberi testre és idegrendszerre nézve. Ezeket elolvasva még mindig az a véleménye valakinek, hogy az ilyen lelkibetegségeket gyógyszerekkel kell kezelni?