No, filmmaraton. Nem pontozok, mert az itt használt pontozásom alapján ezek itt nagyjából mind
10/10-esek.
Frances Ha
A maga kis egyszerű módján egy igen csak varázslatos film volt ez. A főszereplő karakterben volt valami egyedi bohémosság, ami miatt tökéletesen illett a fekete-fehér formátum. A forgatókönyv az, amit talán a leginkább kiemelnék, na meg Greta Gerwig (bár mivel ő írta részint a forgatókönyvet is, akkor ez így kettő az egyben dicséret lesz neki). A szövegek okosak voltak, a jelenetekben és a mondatokban néha volt némi kettős értelem, mégsem volt sose erőltetett filozófálás, az egészből áradt valahogy a természetesség és az életszagúság. A téma alapvetően az önállóság, és az élet változásaihoz való alkalmazkodásról szól, méghozzá gyönyötűen kivitelezve.
Don Jon
Ez a film egy komoly fába vágta a fejszéjét, humorizálás és démonizálás nélkül próbálja bemutatni az egyik legnagyobb társadalmi tabunkat: a pornót és az önkielégítést. És sikerül neki. Ez egy stílusos film, tele jó gondolatokkal, meg néhány én-központú rohadékkal. Akikre ettől függetlenül is kíváncsi vagy, és szereted őket a magad módján. Engem kicsit zavart az ismétlődő felépítés, de megértem, hogy miért kellett, miért működött, és miért így kellett bemutatni a filmet a főszereplő rutinján keresztül.
Bónusz 100 pont: Julianne Moore, aki itt gyakorlatilag a legviccesebb, legtragikusabb, legmenőbb csaj valaha.
The Place Beyond The Pines
Na hát, ha a Don Jon az ismétlődő szegmensek sorozata, akkor ez a film mindennek az antitézise. A TPBTP elindul valahogy, és azt hiszed, hogy tudod, hogy merre megy, kivéve, hogy nem, mert egyszerre teljesen másról szól a film, aztán hopp, ez a szál is eltűnt, és ez megy így tovább és tovább, és az utolsó 40 percet gyakorlatilag azzal töltöttem, hogy találgattam, hogy igen, ez a jelenet adja majd a zárókockákat... jó, akkor ez... nem, oké, akkor itt fejeződik be bocs... És a többi.
Alapvetően, amit mondani akarok, az az, hogy ennek a filmnek nem kéne működnie. De mégis. És ez hihetetlen. Soha nem tudod, hogy hol és hogyan fog tekeregni ez a spirális történetmenet, de egy pillanatra sem akarod, hogy befejeződjön, csak ülsz ott, és bámulod, ahogy ide-oda bontódik kifelé az egész. És ettől kiszámíthatatlan az egész. Száraz dráma, de az a fajta, amelyik mélyen megpiszkálja az érzelmeidet.
Stories We Tell
Te, gyerekek, ez a dokumtentumfilm annyira aranyos és szerethető, hogy az kész. És irtóra személyes. Ez alatt pedig azt értem, hogy naggyon személyes. Tudom, hogy a legtöbb ember nem érdekelt a műfajban, de ez más: Sarah Polley a saját eredetéről, a saját családjáról és annak titkairól forgatott dokumentumfilmet. Emellett az egész tele van métával, például azt filmezi, ahogy a testvéreivel készített interjút veszi fel, és arról is van filmanyag, ahogy az édesapja narrálja fel a történetet, miközben egy másik kamera meg őt veszi a felvevő fülkében, stb. A projekt hihetetlenül személyes volta pedig sokkalta közelebb hozza a nézőt is a történethez és annak szereplőihez, úgyhogy nagyon könnyű elveszni az érzelgős pillanatokban.