Két film, két különböző műfaj. Ne tessék ijedezni, viszont a spoileres címkét tessenek figyelembe venni. Köszöntem
Silent Hill 2: Kinyilatkoztatás
Azon kényes ízlésű emberek közé tartozom, akik sikítófrászt kapnak a videojáték-adaptációktól: no nem azért, mert keményvonalas sznob vagyok, hanem mert ismerem az ihletet adó játékokat – sajnos. Sajnos, mert az amúgy közepes minőségű, fogyasztható filmek tüzelőanyaggá degradálódnak a szememben, közben meg kaparom a karfát, hogy hogy a csudába lehet egy fájintos történetből hatásvadász jelenetekből és klisékből felépülő celluloidszörnyet csinálni. A Silent Hill a ritka kivételek egyike volt, és még többszöri megtekintés után se kerestem az érfelvágásra tökéletes eszközt – tetszett, nem tagadom. A második rész viszont annál kevésbé.
Hadd szögezzem le a félreértések elkerülése végett, hogy nem úgy ültem le a filmhez, hogy na most egy szívfacsaró drámát szeretnék látni, Oscar-gyanús alakításokkal – akkor is elégedett vigyorral távoztam volna a moziból, ha az első rész szintjét hozza. Nem jött össze. A forgatókönyv több sebből vérzik, kezdve a a film eleji átkötéssel, a két film összefonása erőltetett. A történet (vagy valami ahhoz hasonló) szintén gyengus, legalábbis némely szereplő szándéka nem volt tiszta számomra (tudom, ne úgy menjek moziba, hogy előtte bepálinkázok

), a drámai csattanók meg nem csattanak akkorát, mint kellene ( pl. amikor Vincent bevallja, hogy miért is tart Heatherrel), a feszültség szintje meg kb. a nulla felé konvergál, ami valljuk be, egy horrornál nem előny. A színészeket csak szánni tudom, egyesek úgy kóvályognak a díszletek között, mint afféle modern bolygó hollandi. Carrie-Anne Moss gonosz némberjétől nem tudtam rettegni, szegény Sean Bean is próbálta menteni a menthetőt (a karakterében lévő pozitívumok nem a szkriptnek köszönhetőek), Malcolm McDowellt meg legszívesebben megkérdeztem volna, hogy ugyanmá’ mennyit kapott ezért a szerepért. A Heathert játszó Adelaide Clemens felér egy pozitív csalódással, Kit Harington úgyszintén. Utóbbi esetében kis híján lefejeltem a monitort, mikor megtudtam, hogy Vincent reverendás karakteréből egy középiskolást faragnak. Mi tagadás, lelki szemeim előtt afféle rémképként jelent meg Harington, amint a Transformers-filmekből ismert Sam Witwicky-hez hasonlóan irritáló hangon sipákoló és óbégató tinédzserként menekül az életére törő lények elől... gyáááh, rémálmomban se jöjjön elő. De jó, hogy ez nem történt meg, sőt, elég vastag bőr van a képemen ahhoz, hogy kijelentsem, hogy a fiatalember tudta a legtöbbet kihozni reménytelen helyzetéből (értsd a szegényesen megírt karakteréből).
Összefoglalva, a Silent Hill 2 nyugodt szívvel csatlakozhat a kihagyott ziccerek táborához. Nem tudom, hogy lesz-e folytatás, vagy sem, de ha igen, akkor vagyok olyan naiv, hogy reménykedek abban, hogy a szado-mazo jelenetek és a ködös város mellett kapunk egy jobb forgatókönyvet és egy határozottabb színészvezetést. Előre is köszi
10/6 (mert jókedvem van, és mert nem volt szinkronizálva. Hallelujah

)
Shame
Michael Fassbender öl, butít, és nyomorba dönt – utóbbit nemcsak fizikailag, hanem szellemileg is teszi, velünk, nézőkkel. Ráadásul csak akkor vesszük észre, hogy afféle Dugovics Titusz módjára rántott minket magával, mikor próbáljuk magunkat összekapirgálni a film vége után. Jobb esetben megússzuk egy pityergéssel, rosszabb esetben meg úgy ülünk a filmvászon/monitor előtt, mint akin lobotómiát hajtottak volna végre. Bátran lehet mosolyogni eme sorok olvasása közben, de ha valaki alapból érzékenyebben reagál egy filmre, az tudja, hogy milyen érzés megsemmisülten bambulni még akkor is, mikor már a stáblista is legördült. És mi váltja ki ezt a nem túl kellemes érzést? Jelen esetben Brandon Sullivan portréja. Főhősünk (már ha egyáltalán lehet hősnek nevezni) úgy váltogatja partnereit, mint más az alsóneműjét, sőt, ha valakire, őrá nagyon is illik az a rosszmájú mondás, hogy a sültkrumplit is magáévá tenné, ha mozogna. Igen ám, csakhogy az ő esetében nincs különbség a pap, a papné, és a riadt tekintetű ministránsfiú között, a nem tényleg nem számít, csak legyen kin levezetni a feszültséget; a szeretkezés számára nem több, mint egy olyan testi szükséglet kielégítése, ami mentes az örömmámortól, és csak ürességet hagy maga után. Egy másik híres New Yorki dzsungelharcoshoz, Patrick Bateman-hez hasonlóan Brandonnak is megadatott a fényes karrier és az ezzel járó fényűző élet, cserébe viszont afféle lelki koldusként kódoroghat egy olyan, érzelmileg sivár világban, ahonnan nehéz kiszabadulni, segítség nélkül meg pláne. Brandon esetében húga jelenti a „megmentést” – pontosabban csak jelenthetné, mert a bátyus legszívesebben kipenderítené Sissyt az otthonából, ugyanis fél attól, hogy tükör elé állítják, hogy szembesítik azzal, hogy az élete mindennek nevezhető, csak normálisnak nem. Hiába tudja, hogy amit csinál, az nem jó, a szokások rabjává vált, úgy véli, számára már nincs kiút, ha meg mégis keresné, csak zárt ajtókat találna.
Michael Fassbender öl, butít, és nyomorba dönt – utóbbi érdekében olyan testi-lelki lemeztelenítéshez folyamodik, hogy még a magát toleránsnak valló néző is zavarba jön. Zavarba jön, mert magára ismer, felfedezi magában a felelősségvállalástól és a kapcsolatoktól menekülő embert, aki nem akarja, hogy ráébresszék, hogy valamit nagyon nem jól csinál, hogy emlékeztessék arra, hogy az élete bizonyos szempontból egy nagybetűs kudarc. Talán ezért nem botránkozunk meg Brandon karakterén (pedig lenne miért...), mert messziről szaglik róla, hogy egy beteg emberrel van dolgunk, aki szenved. Aki hiába próbál arcot társítani az eszközhöz, a kísérlet csúfos kudarcba fullad, a tiszta élvezethez szokott elme képtelen feldolgozni az idegen élményt és csődöt mond: szégyen. Az utolsó éjszaka eseményei sugallják, hogy innen nincs kiút, a tudat képtelen kontrollálni az elhatalmasodott függőséget. A kényszerből cselekedő test hullámzása az arcra vetülve nem az élvezetről árulkodik. Elgyötört, fájdalmas arc, tekintet belülről a feneketlen mélyből, a segélykiáltás pedig elenyészik két felszínes aktus között: szégyen. És hiába bukkan fel az utolsó esély (a hugica merész húzása), ami helyrebillentheti hősünk testközpontú gondolkodását, a vége messziről sem happy end: egy vonzó láb, egy telt ajak és egy arc nélküli tekintet képes elhalványítani mindent. Üresség. Marad minden a régiben, a néző meg csóválhatja a fejét hevesen, mert az alapból bukott hős végleg elkárhozatott. A szereplő és a film viszont nem ítélhető el, annál inkább a társadalom, amely ilyen érzelmileg megnyomorított embereket képes szülni. Köszönjük szépen, 21. század, majd sírjon vissza az téged, akinek két anyja van.
10/10