Szeresd magad!

Én nem szeretem magamat, soha nem vagyok elégedett önmagammal, mert körülöttem ilyen a család. Nekik sem jó semmi, mindig mindent lehetne jobban csinálni, én pedig nem vagyok tökéletes. Ebben a hitben lettem felnevelve, de már nem is érdekel és a szülők is leszálltak a témáról, rájöttek, hogy egyikük sem váltja meg a világot és felhagytak ezzel a teóriával, de bennem kissé megragadtak a dolgok. Ezeket próbálom kizárni, de az önbizalmam így is a béka levele alatt van. Ez így van most már, bárki bármit mond, nyugtázom, de a lelkem legmélyén úgymond 'nem akarok elhinni'.

Szőke herceg? Szőke herceg fehér lovon? Kinőttem már ebből a korból. Nincsenek szőke hercegek, de nem is akarnék. Kinek kell szőke herceg fehér lovon, mikor lehet választani barna királyfit metálfekete Subaruban?

Hát én nem vagyok valami népszerű...de nem is akarok:)

Még annyit megjegyeznék, hogy szerintem én nagyon csúnyácska gyerek voltam. Eleinte azért, mert fiús hajam volt nagyon sokáig. Nem egyszer fordult elő, hogy kisfiúnak néztek, én pedig dühösen beszóltam a néninek/bácsinak, hogy "KISLÁNY!".

Aztán valamikor az oviban szemüveget kaptam. Elég sokáig nem voltam hajlandó hordani, aztán mégis. Szerintem ez segített abban, hogy "igazi kis béka" legyek.

Telt, múlt az idő, általános alsóban szemüvegcserére került sor, ahol sikerült kiválasztani magamnak egy teljesen előnytelen keretet. (elég nagy, fiú) De ebben éreztem jól magam, mondván, ezen ki is látok, nem úgy, mint a keskenyebb lencséjű/keretű lányszemüvegen.

Fiús haj továbbra is. Az öltözködésemre mindig is inkább a kényelem volt a jellemző. Bő melegítők, pólók, ilyesmik. Szóval minden voltam, csak helyes kislányos kislány nem. Általánosban engem kedveltek ettől függetlenül, én voltam a "csúnya lány", aki azért jófej. De mint minden kisgyerek, illetve kis tini életében, nálam is voltak különböző rajongási korszakok (amikre ma már annyira nem vagyok büszke ), amik által sikerült kicsit eltávolodni a többiektől (nem mindenkitől, de sokaktól), akik leszólták a dolgokat, meg engem is emiatt. Volt pár barátom, akikkel jóban voltam, szóval egyedül nem maradtam. Plusz a tanárok is szerettek, annak ellenére is, hogy egyszer csináltam hülyeséget, ami miatt le is buktam, de ez most nem tartozik ide.

Jött a gimi. Új, csajosabb keret, de még mindig inkább kényelmes, mint túl előnyös öltözködés... Aztán jött egy fordulat. Elkezdtek tetszeni hímnemű egyedek, meg elkezdtek nem tetszeni azok a dolgok, amiket láttam magamról a tükörben. Volt elég sok osztálytársam, aki hát nagyon csinos, divatos, "topipipi" volt. Nem ők voltak a minta, de láttam, hogy ezeket a csajokat jobban észreveszik a srácok, szívesebben beszélgetnek velük, ilyesmi.

Aztán egyszer csak jött egy váltás. Magam sem tudom, hogy pontosan mikor. Jött a színházmániám, a levelezésem az általam hőn szeretett "aktoritással", és... Hát először a színházba járás végett kezdtem el csinosabban felöltözni. Akkor sminkeltem először is... Láttam az eredményt és jobban tetszett, mint a lazacuccos csaj. Még több és több színház következett, plusz találkozók a kedvencemmel. Már csak miatta is ki kellett öltözni. Az meg csak legyezgette a hiúságomat, hogy a kedvesének néztek, meg hogy végre volt az életemben egy hús-vér pasi, aki nőnek kezelt... Aztán jött egy másik pasi - szintén színész, mily meglepő - akivel még több időt töltöttem, még inkább nőnek kezelt és egyre jobban éreztem, hogy hú, igen. És valamikor ilyen tájban jutottam el arra a szintre, hogy hajlandó voltam 5 percnél többet szánni egy ruhavásárlásra. Mondjuk ma sem vagyok egy butikokban "kempingező" emberke, de olykor szeretek betévedni egy kínai üzletbe vagy egy turiba és átnézni a kínálatot.

Lassan, de biztosan kialakult egy ízlésvilág. Egy teljesen egyedi ízlésvilág. Megtaláltam azt, ami jól áll, amiben jól érzem magam, ami tetszik. Ebből kifolyólag én is jobban éreztem magam, kicsit "csajosabbnak". Mégis teljesen más voltam (vagyok), mint a környezetem, egy sokkal letisztultabb, komolyabb ruhatárat sikerült beszereznem ugyanis.

Mire egyetemre mentem, már teljesen átformáltam magam, nőnek néztem ki és annak is éreztem magam. És hirtelen a nyakamba szakadt több udvarló is.

Aztán a páromra is ráleltem, vagy ő rám, vagy inkább egymásra mi ketten. Nekem is mindig mondja, hogy szép vagy, helyes vagy, okos vagy, meg egyéb jelzőket is mondd, de az már nem publikus. Én továbbra sem tartom szépnek magam egyébként, csak sikerült elfogadnom magam. Átlagos vagyok, de fel tudom dobni annyira, hogy úgymond jól nézzek ki, kellemes jelenség legyek. Viszont az önbizalmam ettől függetlenül még mindig nem túl nagy. Idegenek között képes vagyok pánikba esni. Plusz azon jár végig a kis agyam, hogy vajon mit gondolnak rólam..? Ami persze nyilván nem érdekes, de azért egy picit az ember lelke mélyén mégis...

Én se vagyok megelégedve magammal, de próbálkozok elfogadni magam...
Amúgy jó cikk

nagyon jó cikk, gratulálok hozzá

Az a baj, hogy ez a pár tanács (amit egyébként minden második tinimagazinban megtalálni) nem segít azokon akik tényleg óriási önértékelési problémákkal küzdenek. Nyilván igaz dolgok ettől függetlenül.
Nekem szerencsére nincsenek ilyen problémáim, (vagy legalábbis nem nagy mértékben) de az biztos, hogy az alakommal sehogy se vagyok képes kibékülni. De próbálok edzeni és hasonlók.. majd kialakul a dolog

Ez olyan, mint egy parainesis. Jó tanácsok, ilyenekkel szokták telepakolni a havi Bravo Girl!-t Lehet, hogy valakinek bejön. Én például régebben nem voltam kibékülve a hosszú lábaimmal, hiába mondta mindenki, hogy a fiúknak az jön be meg ilyenek, hát én nem éreztem így. Irigyeltem a kicsiket, de belegondoltam, hogy milyen lenne, ha kicsi, tömzsi lábaim lennének, hát az még annyira se tetszett. Felnőttkoromban meg csak jól fog mutatni valami csini ruciban... És legalább egyenlőre nem kell aggódnom abban, hogy nem nézek ki jól leggingsben... Szerintem elég, ha képes vagy hosszútávon mindennek a pozitív oldalát nézni, mert mindennek van, csak meg kell találni. Persze, nekem is van rossz napom, amikor automatikusan randának, csoffadtnak érzem magam, de ez előfordul. Nem lehet mindennap, mindenki a toppon, nem vagyunk plakátmodellek, csak emberek.

Gyáááh. Non jó cikk.

Ez nagyon jó cikk. Érdekes...szerintem

Igen,tök király cikk
Bár....ez nem mindig igaz....sztem.

jó a cikk,de azért nem változtatnák magamon hogy megszeressenek többen,magamat adom és a barátaim ezt szeretik bennem

Nagyon jó cikk..:DXD 8-)

Igazság szerint tök fölösleges erről a témáról írni, mert egyszer úgyis megoldódik minden, semmi sem tart örökké. Vagyis...Most össze vagyok zavarodva, mert annyi az ellentmondás mindenhol, nehéz megmondani, hogy két dolog közül melyik a jó és melyik a rossz.
Engem is csúfoltak általánosban. Elállt a fülem, és mindenki jött a Dumbó, meg nagyfülű jelzőkkel, akkor anyukámat is cikizték, mert kicsit barnább a bőre, azt mondták rá, hogy cigány. Mindig sírtam, mert akárki tetszett, tudomást se vett rólam. Aztán fokozódtak a problémák 6.-ban, amikor három drágalátos barátném ellenem fordították gyakorlatilag az egész évfolyamot (csak két osztály volt, de akkor is), csak mert irigyelték, hogy a legjobb tanuló vagyok, ők meg mögöttem voltak a sorban. Osztályfőnökünk csinált minden hónapban egy ajándékosztást a legtöbb ötösért, és mindig én választottam elsőnek, mert én voltam a legjobb tanuló. És mindenki nyögött, meg fújolt, hogy én viszem el a legszebb dolgokat (persze, majd hülye leszek nekik hagyni, nem?). Ha bármikor bejelentették, hogy mittudomén, továbbjutottam a helyesírásin a döntőbe, senki sem tapsolt meg, csak fújoltak. Hazafelé megdobáltak télen jeges hógolyóval, volt olyan, hogy poshadt szendvicset is kaptam a nyakamba. Megrugdosták a táskámat, zaklattak telefonon, becsöngettek a házba és elszaladtak. A legrosszabb viszont az volt, hogy anyukám se nagyon állt ki mellettem, mert "BÉKEPÁRTI", és azt mondta, intézzem el magamnak. 7.-ben már csendesedtek a dolgok, de továbbra is csúfoltak, szóval 8.-ban baromira örültem, hogy elhagyhatom azt a retek helyet.
Tudom, ez nem olyan durva dolog, mint amin egyesek hasonló korban átmentek, de nagyon megszenvedtem, máig sem épült fel az önbizalmam. Vannak olyan napok, amikor topon érzem magam, de a másik nap meg sírok a szobám magányában, mert nem szeret senki. Ez a családom hibája is, de ez másik fejezet, amit soha senki nem fog rajtam kívül elolvasni.
A fülproblémán sem sikerült túllépnem, odáig jutottam (pontosabban juttattak), hogy ki sem mertem lépni a házból pánt nélkül a fejemen. 9.-ben pedig a plasztikai műtét mellett döntöttem, amit máig bánok, de azért egy kicsit segített. De ilyet soha a büdös életben nem fogok még egyszer elkövetni.
Sokat segített Andrew Matthews Legyél boldog tinédzser c. könyve (meg az összes többi is), ajánlom mindenkinek, aki próbál talpra állni, hihetetlen jókat ír a fickó.
Nálam az is gond, hogy mindenki elvár tőlem mindenfélét, csak mert okos vagyok, és hiába fogadtam meg, hogy csak azt a szintet teljesítem, amit ÉN várok el MAGAMtól, egyszerűen fogalmam nincs, mik az elvárásaim. Világéletemben az anyukámtól függtem, azt mondtam, amit ő, úgy gondolkodtam, ahogy ő, és úgy döntöttem, ahogy ő mondta. Nem parancsolgatott, mert szeret, bár mára ez megváltozott, mert belefáradt az életbe. Csak kiabálni tud velem, pedig ő nekem a legfontosabb. Ahogy fentebb írtam, nem szokott kiállni mellettem. Pl. suliban igazságtalanul osztályozott az egyik tanár, és anya azt mondta, biztosan én rontottam el valamit, az egyik barátnőm anyukája meg elment fogadóórára és lecseszte a tanerőt. Aki önbizalomproblémával küzd, az kapaszkodjon meg azokban, akiket szeret, és akik viszont is szeretik. Egyszer remélem én is megtalálom ezeket az embereket.

Ez nagyon jó cikk. Érdekes:D

A szöveg alapján nekem az a legnagyobb problémám,hogy utálom a legtöbb embert.xD

meg hogy nincs elég önbizalmam megvédeni magam,vagy lehordani másokat a sárga földig,pedig szívesen megtenném,de olyankor elakad a szavam.

hasonló cipőben járunk

Egyetlen, egyetértek..

kösz, én többnyire elégedett vagyok magammal az önbizalmam ingadozó, mint a folyók vízjárása, de megoldom. egyébként jó cikk

nagy igazság ez a cikk, csak az a legnehezebb, hogy elhidd ezeket a dolgokat magadról, nekem a mai napig nem sikerült, pedig tudom, hogy változtatnom kell magamon, mégpedig azért, mert tisztában vagyok azzal, hogy az a lenne a helyes, ami a cikkben leírásra került.