Szeresd magad!

én, hogy megmondjam az őszintét, nem szeretem magam. de lesz@rom. élek, ahogy élek. azt mondok a suliban vagy társaságban, amit akarok, nem érdekel más véleménye. egy évem azzal telt el, hogy azt akartam, hogy mindenki szeressen, és tulságosan akartam, hogy mások elfogadjanak. de mire? ha van 2-5 barátod, az nagyon bőven elég. szerintem. persze egy jópár emberrel jóban vagyok, de igaz barátom azt hiszem csak egy van. nekem sincs bajom a cikkel, csak gondoltam megosztom, hogy rajtam nem az segített, hogy egy óriási társaságban óriásikat nevettem. sőt... xD

meg ha már valaki eleve nem szereti magát, azon nehezen lehet segíteni, ilyen tanácsokkal biztos nem. és, ha nem szereted magad, például ahogy kinézel, vagy a szokásaid, az nem jelenti azt, hogy más nem szereti. biztos vagyok benne, hogy mindannyiótoknak van legalább egy barátja, aki úgy szereti, ahogy van.

ha meg már azt az embert nem szereted, aki te vagy, hát sajnálom, ez csak is a te hibád. tapasztalat

szerintem ez mind olyan, hogy "könnyű mondani".

én utálom magam, és sajnos ezen nem tudok változtatni. hiába mondják, hogy legyek pozitív, egyszerűen utálok mindent magamon.
és sztem sok ember így van vele. ha már külsőleg nézzük, ha jól akarsz kinézni, ahhoz pénz kell. fodrász, szolárium (mert ilyenkor nem lehet napozni), drága ruhákat venni, amik jól néznek ki, ez mind pénz. és sajna én ezeket nem engedhetem meg magamnak, és nem hiszem hogy egyedül vagyok ezzel.

mindenki úgy akar kinézni, mint a címlapokon a hírességek. mert ez alapján ítélik meg a csúnyaságot. mert milyen egy szép lány? karcsú, magas, babaarcú. ha te kicsit ducibb vagy, alacsony, és ha pl. az orrod túl rövid, akkor te már csúnyának számítassz. de ez az, hogy ki szerint?
egyrészt magad szerint, mert mindenki tökéletes akar lenni.. akinek fontos vagy, az úgyse a külsőd alapján ítél meg..

na jó, lehet ez már más téma, de én nem szeretem az ilyen dolgokat hogy "szeresd önmagad, akkor a többiek is szeretnek" meg "miért nincs önbizalmad? pozitívan nézz a tükörbe" ha így van, akkor ja oké, kösz hogy szóltál, mostmár imádom magam szóval ez tényleg mind csak mese.

én mostmár úgy vagyok vele, hogy csúnyának tartom magam, és utálom is a külsőmet, de aki szeret, az így szeressen.
aki nem szeret, akkor sem fog szeretni ha jobban fogok kinézni.
aki pedig szeret, az akkor is szeretni fog ha bűnronda leszek, pl. a család, vagy a legjobb barátaim.

a "szőke herceg" téma megint ilyen. akinek tetszek tetszek, akinek nem annak nem. sajnos nem tudom átszabni az arcom, nincs olyan tökéletes külsőm mint Jessica Albának, hát ez van...

ja, a népszerűséghez még hozzászólnék.
szerintem mindenkinek volt olyan korszaka, hogy ő akart lenni a legmenőbb csaj vagy pasi a suliban. szerintem tök fölösleges. ha van 4-5 barátod, miért kéne több?
tehát kijárod az iskolát, utána úgyse találkozol azzal az 50 emberrel. többen tudják a neved. na és? ez miért lenne jó?
szerintem megvan mindenkinek az élete, vannak ismerősei, barátai, családja, minek akar még plusz 40-50 kamubarátot?
szóval én soha nem akartam népszerű lenni. és ez így jól is van szerintem.

érdekes gondolat

Kedves misssha! Elolvastam, amit írtál, és szeretnék hozzászólni.
Nagyon sokáig én is azt hittem, hogy a suliban úgy lehetek menő, hogy tele vagyok Promod-os meg Mangos cuccokkal, vékony vagyok és porcelánbőrű. Vagy valami ilyesmi. Mindig elítéltem a turit, ha anyuval bementünk, szerettem volna, ha láthatatlan vagyok, mert azt hittem, kiröhögnek, hogy ennek is csak turira futja...
Aztán egyik osztálytársam, akinek az apukája elég gazdag, és mindig is nagyképűnek tartottuk a barátaimmal, elmondta az osztálygyűlésen, hogy most talált egy tök jó táncruhát szalagavatóra a turiban. Tökre meglepődtem. Aztán elkezdtem nézni a jóarcokat, és igazából tökre nem az határozza meg, hogy hogy nézel ki, mert ők is pattanásosak (még jobban is, mint én!), turiból meg kínaiból öltözködnek, csak éppen olyan körökben mozognak, akik népszerűek.
A tükörbenézést meg gyakorolni kell, minden áldott nap elmondod magadnak, mit szeretsz magadon és magadban, és fokozatosan eltűnik az önutálatod. Ez akár hónapokba is telhet, de szorgalmasan kell gyakorolnod. Az a gond manapság, hogy minden olyan könnyű és gyorsan megvan, ezért mindenki azonnal várja az eredményeket. Ezért van sok sikertelen diéta, mert elvárják, hogy egy hét alatt lehulljon húsz kiló, pedig a testnek hozzá kell szoknia a változásokhoz, és ez nem kis időbe telik.
A címlapokhoz meg annyit fűznék hozzá, hogy egy csomó modell nem is létezik (már nem az ismertek, csak azok, akik reklámokban meg hirdetésekben szerepelnek), ugyanis csak összevágják őket több lányból. Például egy modell képén a feje akár négy különböző lány képéből lehet összevágva.
Nekem sokat segít, amikor elkezdek irigyelni másokat, hogy megnézem, mi az, ami nem tökéletes bennük. Ezt nem szabad kárörvendve csinálni, csak előítéletmentességgel, így eltölt majd a boldog tudat, hogy benned is van olyan, amit másképp látnál szívesen (pl. egyenesebb orr, hosszabb láb ), de olyan is bőven akad, talán még több is, amit semmi másért el nem cserélnél (pl. tekintet, szép arcvonások, szép mosoly, rendezett fogak). Egy idő múlva megtanulod szeretni a "hibáidat".
Volt olyan is, amikor az utcán azt képzeltem: Na, jó, itt vagyok, ide nézzetek, milyen jó arc vagyok!" és úgy járkáltam, mint egy díva. Vicces volt, mert egy idő után magabiztosabbnak éreztem magam. Csak a határokra ügyelni kell, mert könnyen át lehet esni a paci másik oldalára.
Hát, jó sokat írtam, nincs kedvem átolvasni

lehet közhely,lehet nem.mindenkinek más a véleménye erről a témáról.
én a saját magam példájából indulok ki.körülbelül egy éve,amikor a gimnáziumot kezdtem,hihetetlenül utáltam a kinézetemet és úgy egyáltalán magamon mindent.kívül-belül egyaránt.barátaim voltak,de soha nem voltam elégedett magammal.mindig mindenkit jobbnak láttam magamnál,egyszerűen képtelen voltam kibékülni a tükörképemmel.emiatt nem is nagyon nyitottam az emberek felé,nagyon zárkózott voltam.
aztán idén, a nyár kezdetén valami okból kifolyólag úgy döntöttem,hogy elég volt.a mai napig nem tudom mi történt.megváltoztattam magamon mindent,a hajam fazonával kezdve a ruhatáram lecseréléséig.átgondoltam azt,hogy ami időmet elvesztegetem azzal,hogy magamat sajnálom és utálom a tükörképemet,azt az időt eltölthetném kellemes társaságban is.
miután megváltoztattam közel 2 hónap alatt a kinézetemet(nem drasztikus módon,ne plázacica kinézetre kell gondolni),és másképp áltam a dolgokhoz,a társaim is másképp viszonyultak hozzám.év eleje óta lényegesen többet vagyok társasággal,töbet kommunikálok emberekkel és merem megmutatni önmagamat..
rájöttem arra,hogy élhetek jó életet annak ellenére,hogy nem vagyok szupercsinos fenékrázó,übernépszerű r**anc.
és tényleg így lett,megtalált a szerelem és minden más,amit szerettem volna elérni,csak nem mertem tenni érte


ez 100 százalékban személyes tapasztalat,de a cikkre ránézve,nem megy minden ilyen könnyen,hacsak magamból indulok ki.azt,hogy valaki ˝szeretni kezdni önmagát˝,tényleg nem megy egyik napról a másikra.ki is kell tartani amellett,hogy kigondolod:˝innentől fogva nem úgy nézek a tükörbe,hogy egy banyának képzelem magamat˝.

Nem akarom bántani a cikket de tényleg kicsit közhelyes és akinek komoly önbizalomproblémái vannak azokon ez cseppet sem segít, sőt talán csak jobban erősíti benne a negatív dolgokat, mert a felsorolt dolgok főleg a külsőségekre mennek rá (fodrász köröm stb.) Szerintem a legfontosabb,hogy ez az egész folyamat belülről induljon és fokozatosan haladva kifelé eljussunk egy olyan szintre amikor már azt mondhatjuk,hogy igen ez vagyok ÉN és ezt el is fogadom. Jól érzem magam, és mások is Így fogadnak el.
Én szintén önbizalomproblémákkal küszködök/küszködtem. Rengeteg ilyen cikket elolvastam rosszabb napjaimon, de hiába a sok "fogadd el önmagad" ez tényleg nem ilyen egyszerű addig, amíg nem tudatosul. Én azt hiszem sokat fejlődtem az évek során, volt egy időszak amikor sokat "szenvedtem" emiatt, mert nem volt meg bennem az "elfogadottság" érzése, nagyon sokat foglalkoztam azzal,hogy mit gondolnak rólam mások. Amikor idegen társaságba kerültem egyszerűen képtelen voltam megnyílni, magamba zárkóztam és iszonyatosan utáltam magam emiatt, nem bírtam elvonatkoztani attól,hogy mások mit gondolnak, milyennek látnak. Ezt még most is nehéz leküzdeni és szépen lassan bontogatom le a burkokat, sokkal magabiztosabb manapság már a fellépésem. Elgondolkodtam magamon és változtattam a hozzáállásomon. Nem a külsőségekkel győztem meg másokat, nem kezdtem el olyan ruhákat és zenéket hallgatni amiket a többség szeret, hanem maradtam aki voltam, csak úgy álltam hozzá a dolgokhoz,hogy ha nem szeretem magam, nem fogadom el magam akkor mások miért tennék, és ha én ellenséges vagyok és bunkó akkor más miért ne lenne az? Elfogadtam másokat, mert ők ilyenek ahogy én is vagyok valamilyen. Én sem vagyok megelégedve a külsőmmel, de amin nem tudok változtatni azon nem érdemes keseregni vagy elfogadod és nem érdekel mások véleménye vagy örökké csak szorongsz amiatt és magadba fordulsz. Szerintem a legfontosabb az,hogy hogyan állsz hozzá a dolgokhoz, ha szeretnél barátokat, várod a "szőke herceget" akkor ne csak várd, hanem tegyél is érte, például,hogy fogadd el magad, érezd jól magad és szard le a sok hülye ember véleményét!! Szimplán érezd jól magad.

hát ez szerintem elég semmilyen cikk volt már bocsánat..tényleg nagyon ráment a külsőségekre (mint Strawberry mondta) és ezt talán nem kellett volna :$$ egyesek smink nélkül is gyönyörűek de van akiknek kell az a kis plussz,pl nekem is. Minden csaj szép csak néha van egy szebb ennyi )

Ilyen téren nekem is akadnak problémáim,és ez a cikk sem segített valami sokat, mert az igaz hogy ezt érezni kell.. ha valaki nem érzi így akkor tényleg nem lehet rajta segíteni

Nekem régebben önbizalom hiányom volt.Állandóan kerestem a hibát magamban és népszerű akartam lenni és másnak mutattam magam.Aztán megtanultam igenis szeretni magunkat.Most már elfogadtam magam és én így érzem jól magam.

igyekszem elfogadni magam kisebb nagyobb sikerekkel

Nekem tetszik a cikk. Tavaly velem is ugyanez volt. Annyira elegem volt magaból, hogy már tükörbe nézni sem mertem. Szomorúan néztem, ahogy a barátnőim elégedetten mérik fel magukat a tükörben, én meg csúnyának éreztem magam. Elzárkóztam mindenkitől, folyton a két barátnőmön lógtam. Aztán a nyáron sokminden megváltozott. Felvettek az új iskolába, és valahogy sikerült megszeretni önmagamat. Most jól érzem magam a bőrömben, habár ez tényleg egy lassú folyamat, még most sem vagyok olyan magabiztos, mint régen..

Én kb közepes vagyok... nem tartom magam sem szépnek, sem csúnyának és vannak dolgok amiket megváltoztatnék magamon, dehát nem tehetem. sose akartam más lenni mint aki én vagyok.

Én mindig is nagyon elégedett voltam magammal...Anya azt mondta hogy 2 évesen kiálltam egy étterem színpadára és táncoltam a cigány zenekarra.. Ja és én mindig mondom magamnak hogy de szép vagy...de ez a mottóm:Én még a tökéleteseknél is tökéletesebb vagyok!!!!!

Nem tudom, érdemes-e leírni, amit már megtettek előttem sokan. Közhely a cikk ez tény, nem tartom igaznak a tanácsokat sem. Én egy eléggé pesszimista ember vagyok (vagyis azzá váltam), sőt, elmondhatom azt is, hogy egy nagyon negatív személyiséggé változtam. Nem tudom miért, alapból egy stresszes ember voltam, lehet, hogy így az összhatás (suli, többi ember, elvárások stb.) szétroncsolták az idegeim, nem tudom. Tiszta idegbeteg vagyok mostanában, de érdekes, hogy ezt eddig nem vetttem észre, csak valahogy most belegondoltam, ahogy olvasgattam a hozzászólásokat. Én határozottan tehetek róla, hogy kiutáltak, mert igen, kiutáltak, ez a saját szemem előtt játszódott le, de nem ismertem fel az előzményeket, így még változtatni sem tudtam. Igen, irritál a dolog, nagyon zavar és rosszul esik - de azt is tudom, hogy ez azért nem csak az én hibám. Igenis tehet róla az a "bizonyos tömeg", ami irányítja az osztályt, hogy ki népszerű, stb. Ők nagyon f*lszínesek, nincs semmi egyéniségük, és csak abban lelik örömüket, ha mások életét tönkreteszik, azt beszélik ki. De ők szerintem lelki betegek. Miért teszik vajon ezt? - tettem fel a kérdést magamnak. Szerintem azért, mert nem akarnak a saját problémáikkal foglalkozni, helyette a másikén kell nyammogni, az örömöt szerez nekik. És ez sz*nalmas. De mégis. Én azt akarom, hogy szeressen a tömeg, hogy elfogadjanak újra, visszakerüljek a kitaszítottból a jól megszokott helyemre. Érdekes, soha nem választottak még utolsónak ilyen csoportos munkákban. És nemrég mégis. Aki eddig nem tapasztalta, nem tudja milyen rossz érzés ez. Ez a kitaszítottság. Hogy nem tartozol sehová. Én igenis akarok tartozni valahová, mégpedig nem a kitaszítottak közé. De mégis, olyanná akarok válni, mint ők? Árm*nykodó, j*llemtelen h*lye p***ákká? A válasz egy határozott nem. De akkor mit tegyek? Ha azt akarom, hogy elfogadjon az a társaság, akkor nincs más megoldás, azt hiszem, olyanná kell válnom, mint ők. Na de azzá ugye nem fogok. Én igenis egy egyedi ember akarok lenni, ki akarok tűnni a tömegből, megreformálni a dolgokat. Tavaly még az zavart, hogy követték az újításaim. Most meg az zavar, hogy leszarnak. Sehogy se jó nekem, mi? A legjobb az egészben, hogy ez a csoport, akik most "egyesültek", azok eddig utálták egymást. De tényleg. Eszméletlen dolgokat mondtak egymás szemébe - vagy épp a háta mögött. És ilyen barátokat én nem akarok.
Akkor, jöjjön az, amin, határozottan változtatni akarok:
- A hozzáállásom. Mindenhez. Pozitív akarok lenni, mindenben látni a jó dolgokat és nem csak a rosszat nézni. Nyilván ez is rá tett egy lapáttal a mostani állapotra.
- Ez az idegesség. Borzasztó. Utálom, hogy nincs olyan nap, amikor ne emelném fel a hangom valakivel. Egyszerűen idegesítő. (miket gondolhatnak rólam ilyenkor...)
- Nem tudom, hogy ide merjem-e írni a külsőm megváltoztatását. Sokat akarok magamon változtani, mert persze én sem vagyok a külsőmmel megelégedve. Sokszor elhatároztam, hogy na most akkor csinálok valamit, de nem megy. Nincs elég elhatározás, de ez van. .
A ruhatáramat pedig hiába akarom megújítani - pénz hiányában ezzel tényleg nem tudok semmit se csinálni.
De egyébként az a baj, hogy igazából egyik csoporthoz sem akarok tartozni az osztályból. Nem az, hogy válogatós vagyok, de van a "kitaszítottak" akik közül csak 2-vel vagyok jóban, a másik kettő tényleg nem normális, megértem, hogy őket utálják. Vannak a "str*berek", akik színötösök, mindent tudnak és folyton olvasnak, könyvet cserélnek, stb. Szeretek olvasni, de nem bírnám, hogy mindig megfeleljek nekik, hogy én is olyan "okos" legyek. Vannak ugye a "k*tszínűek", akiknek nem kérek se az egójukból, se semmijükból nem kérek. És van még egy 2-es csoport, 2 barátnő..
Na, most válasszatok, kihez lenne érdemes "betársulni". Na ez az. Persze, szeretem azt a két bnőmet, örülök, hogy annak ellenére, hogy ekkor p*raszttá nőttem ki magam, mégis megtűrnek maguk mellett. Na de azért én szeretem, ha van társaság körülöttem.
Végülis, nem tudom mit tegyek, de az első lépés biztos: magamon, a hozzáállásomon kell változtani. Aztán majd meglátom hogy alakul, lényeg, hogy megfeleljek magamnak.
"Kicsit" hosszú, lett, előre is bocsi a helyesírási hibákért, de nem szeretném átolvasni, mert most nincs már időm. Ja, és nem akartam csúnyán fogalmazni, de ez a véleményem a dolgokról, előre is bocsánatot kérek, akit megsértettem.

Én mindenképpen a stréberekre voksolnék. Ott legalább rossz dolog nem ragad rád és szerintem velük lehetne normálisan beszélni is. Általánosban én is a stréberekhez voltam odacsapódva. Gimnáziumban meg én voltam az egyik "stréber" a néhányból. De jó volt. Elég volt az az 1-2 emberke, akivel kommunikáltam, plusz a tanáraimmal "lógtam" ezenkívül még főleg. Idén volt osztálytalálkozóm és lelkes voltam nagyon, elképesztően vártam, stb. Ehhez képest orbitális csalódás volt, mert szinte semmit nem változott a társaság. Az egy szem csaj, akivel jóban voltam, az is lelépett pár óra után, ahogy az oszi is. Nem akartam bunkó, különc és hasonló lenni, úgyhogy végig ottmaradtam, de sok értelme nem volt, mert alig szóltak hozzám, plusz kibeszélték azt, aki korán lelépett, és ugyanúgy kiröhögték, mint évekkel ezelőtt... El is határoztam, hogy legközelebb nem megyek el, vagy maximum csak 1-2 órára, mert ezekre az emberekre én annyira nem is vagyok igazából kíváncsi...
A néhány emberrel meg tartani kell a kapcsolatot, akik tényleg fontosak és értékesek neked. A többit meg pardon, de sz*rd le.

Én szeretem magamat akkor miröl beszélünk??

Mennyi igazságot írtál le! Ámen! Teljesen egyetértek veled, viszont én még hozzátenném azt is, hogy valóban nem könnyű lelkileg annak talpra állni, akiket évekig gúnyoltak és megaláztak. Sajnos én is részese voltam ennek a rossz szituációnak általános iskolában. Tömérdeknyi megalázó dolgot tettek velem és mondtak rám. Olykor-olykor 12-14 évesen nem bírtam feldolgozni ezt a traumát és napi programmá vált a sírás és a kiborulás. Biztosan vannak köztetek errefelé is olyan gyerekek és fiatalok, akik ilyen szinten ki vannak téve az iskolán belüli lelkiterrornak csak azért, mert nem hord cicimutogatós felsőt, nem néz ki szakadt utcalánynak a bőrcsizmájában és nem ken magára öt kiló vakolatot. Anno jó magam is a fiúsabb lányok közé tartoztam, és emiatt viselkedtek velem úgy, ahogy. Egy örök életre megbélyegeztek. Valóban nehéz elfelejteni a dolgokat, ha az embernek nyolc éven keresztül minden áldott nap azt mondogatják, hogy "Miért nem fojtod meg magadat, úgyis egy g*ci nyomorék vagy!", és ez csak egy volt a rengeteg bántó megalázó megjegyzés közül, amit nap, mint nap tűrtem én is az iskolában. Folyton folyvást bántottak a mellméretem miatt, hiszen most is csak egy szép 70/B-t nyomok, akkoriban elől deszka, hátul léc voltam. Könnyű volt mindenkinek azt mondania nekem, hogy nézzek a tükörbe és fogadjam el önmagamat, miközben az illető át sem élte mindazt, amit én. Jelenleg 20 éves vagyok és a mai napig nem tudtam megemészteni ezt a dolgot. Szerintem soha nem is fogom tudni. Évek alatt annyira belém ivódott ez a dolog, hogy sokáig egyáltalán nem bírtam magamat elfogadni, de még egy kicsit sem. Most sem mondom azt, hogy elégedett vagyok a tükörképemmel, de nem szörnyülközöm, ha meglátom magamat a tükörben. Ez egyetlenegy személynek az érdeme, a páromé. Azé az emberé, aki már több mint másfél éve minden áldott nap elmondja nekem azt, hogy igen is szép vagyok, igen is gyönyörű vagyok és kell a francnak a 90/D-s mell! A cikkben ugyanazt a sablonos klisét lehet olvasni, mint a másik kétszáz tini oldalon. Gondoltam, hátha valami más, hátha valami különlegesség, de nem: Álljak a tükör elé és legyek hiú! Ez nagyon kevés. Nekem speciel egy ember adott önbizalmat és most már bátran merem mondani azt, hogy egy jól megcsinált séróval, egy elegáns ruhával és egy kis natúr sminkkel csinos vagyok, de nem szép! Régen szóba sem jöhetett az, hogy én azt gondoljam magamról, "Igen, szép vagyok!". De ez is olyan sablon dolog. Mindig is olyan voltam, aki adott magára. Mindig mostam a hajamat (hajzsírosodással küzdök), mindig ápoltan és sminkkel jelentem meg, de belül sosem voltam elégedett önmagammal. Hogy mégis miért? Mert ezt beszélték belém az általános iskolában minden nap és ez bennem maradt valamilyen szinten még a mai napig is. Ezért is várok talán túlzottan is sokat a szalagavatómtól. El sem tudom mondani, hogy mennyire várom azt, hogy a párom meglásson engem szép, feltűzött hajjal, gyönyörű sminkkel egy menyasszonyi ruhában. Tényleg, elmondani sem tudom. Úgy érzem, hogy talán akkor lehetnék egy földre szállt angyal, és ez is még mindig annak a bizonyos önbizalom hiánynak köszönhető. Most sem vagyok túl népszerű az osztályomban, de csak azért, mert ki merem jelenteni, hogy én más vagyok, mint a mai átlag fiatal lányok. Más dolgok érdekelnek, utálom az alkoholt, nem dohányzok és büszke vagyok rá, de soha egy szórakozóhely közelében nem jártam. Mivel nem vagyok olyan, mint a többi, most is ki vagyok rekesztve, pedig megjegyzem egy végzős 13-os osztályról beszélünk, ahol javában 18-20 évesek az osztálytársaim, de még mindig ez van. Mióta összejöttem a párommal, azóta jöttem rá arra, hogy a francnak kellenek ezek a felszínes megbízhatatlan "barátok", mikor ott van a szerelmem, akinek mindent elmondhatok. Megért, meghallgat és ő biztos, hogy próbál nekem segíteni. Nem pedig röhög rajtam, hogy mekkora egy pancser vagyok, mint egyébként az emberek 99%-a.

Tényleg elég közhely ez a téma, mert szerintem nincsen vagy legalábbis nagyon ritka azaz ember, aki meg is van önmagával elégedve. Aki meg általában megvan, az hadd ne mondjam, hogy milyen stílusú embörke általában. Jártam másfél évet egy kéttannyelvű magán gimnáziumba. Hát, ott szinte mindegyik lány plázacica volt és egytől egyig mindegyik meg volt magával elégedve. A 40 kilójával közölte ő, hogy fogyózik, ezért nem hajlandó mást enni csak zöldséget. (de azért erősen önsajnáltatós fílingje volt a dolognak) Rajtam meg a röhögés tört ki, hogy nem normális. Most azonban én is a fogyás hibájába estem. 52 kilóról valami okból kifolyólag lefogytam 43-44 kilóra és egyszerűen rosszul vagyok, amikor meglátom magamat a tükörben. Itt kiáll a csont, ott kiáll a csont, látszanak a bordáim, szóval szerintem undorító. Nem szeretek ilyen gebe lenni, de példának okáért ma voltam vérvételen, hogy kiderítsük mégis mi a franc van velem. Akarok hízni, de egyszerűen nem tudok! Szóval ez sem teljesen igaz, hogy ha kell, akkor hízzak. Olyan jó lenne, ha ez ilyen egyszerű lehetne, komolyan. Szóval legyek megkövezve, de nem igazán nyújt segítséget a cikk ebben. Ugyanazt a sablonos dolgokat írja le, mint amit olvastam az elmúlt hat-hét évben az interneten vagy a tini magazinokban.

Hogy mit ne mondjak, én nem igazán vagyok jóban magammal. De azért megvagyok. A suliban van az a pár ember akivel jóban vagyok, nekem pont elég, sosem akartam 20 fős baráti társaságot. Ők elfogadnak, az osztály többi része nagyrészt észre sem vesz Igazából pont megfele ez az állapot.
Csak majd azt nem tudom hogy 2 év múlva mikor a gimibe kell beilleszkedne mit kezdek magammal.

Amikor elkezdtem a "tini korba" lépni én sem fogadtam el önmagamat azt hittem csak akkor vagyok szép ha 5kilónyi smink van rajtam,és szögegyenes a hajam. Most már így visszagondolva akkor inkább voltam közönséges mint sem,hogy szép. Mostanra elfogadtam önmagamat és igazából ha valakinek nem tetszik akkor ne nézzen rám. De a csúfolódásokat illetően nem olyan egyszerű a dolog mert hiába próbálsz változtatni rajta ha már beskatulyáztak akkor általában a dolog annyiban is marad,tudom mert nálunk is van a suliba pár kirekesztett vagy azért mert nem éppen sovány vagy mert elég furcsa stílust képvisel. De kérdem én,hogy fogadhatnák el sokan önmagukat ha mások semmiképp sem hajlandóak elfogadni őket?