Az őrület határán
Folytatván a háborús tombolásomat, adtam egy pofont a mainstream-vonalnak, és megnéztem eme alkotást.
Nos, Terrence Malick filmje minden lett, csak konvencionális nem. A zsánerbesorolás szerint
Az őrület határán háborús mozi ugyan, ám ez a mű jóval bonyolultabb annál, minthogy ráragasszunk valami közismert besorolási címkét. Legfeljebb azok kedvéért érdemes így illetni a filmet, akiknek még nem volt szerencséjük hozzá.
A harci helyzet az, hogy kőkemény filozófiai tanulmánnyal állunk szemben: az örök dilemmáról szólóról, hogy mennyi létjogosultsága van egy olyan kiszámíthatatlan fajnak a Földön, mint az ember, amelyik ősidők óta pusztít és önpusztít. És itt nyugodtan el lehet felejteni a nacionális határokat, itt nincs hierarchia. Legyen az illető amerikai, bennszülött vagy japán, a végzet ugyanúgy lecsap rájuk. Deheroizálás a köbön, itt nem kell keresnünk önjelölt hősöket, mivel úgyse találnánk.
Marad a kérdésfelvetés. Mi olyan jó a gyilkolásban? Van napfény, egy rakás gyönyörű hölgyemény, a természet lágy öle, mi végre rombolni, és vért csapolni? Válasz sehol, sajnos. Csak egy szörnyű, ám fenemód igaz konklúzió: az ember egy métely. Kudarc. Mert mi másnak lehet nevezni egy olyan teremtményt, ami ok nélkül tesz keresztbe embertársainak, holott nyugodt eszmecserébe is bocsátkozhatna vele? Isten fáradtságos munkával, hat nap és hét éjjel teremtett nekünk egy ideális univerzumot, amivel semmi baj nem lenne, ha a népe nem barmolná össze a paradicsomi állapotokat. De mivel az égvilágon semmi baj nem lenne semmivel, és ráadásul – szerintem legalábbis – kellő önkontrollal is bírna az ember, mégis jön a trutyikavarás - hát akkor szenvedjünk, mert végülis magunknak okoztuk a bajt, nemde?
Ezeket a problémákat habzó szájjal (vagy éppen vérrel bemocskolt bajonettel) is ki lehetne vesézni, de Malick nem az a brutális fajta: ő a higgadtabb megoldást választja. Színészei is ehhez a koncepcióhoz igazodnak. Witt közlegény (James Caviezel) az élni akarás mellé teszi le a voksát, ő semmi felemelőt vagy dicsőt nem talál a (hősi) halálban. (Mellesleg ő volt számomra a legrokonszenvesebb pasas, kicsit Willem Dafoe karakterére emlékeztetett a Szakaszból.) Nick Nolte kifogástalanul hozza az önző, ámde vívodó ezredes figuráját. Woody Harrelson afféle nagyzolós "tökös legényként alakít maradandót, míg Elias Koteas maga a megtestesül kétely. Az itt még pályakezdő színészekre (Jared Leto, Adrien Brody) sincsen panasz, és a "hadak útját" már megjáró John Savage-nek (Szarvasvadász, Hair) is kijut egy emlékezetes momentum - az ő jelenete talán a film egyik legmegrázóbb része. Végül, de nem utolsósorban ott vannak az (rém)álomgyár akkori húzónevei (John Travolta, George Clooney), akiket a rendező csak percekre játszat, aztán eltűnnek, ezzel is érzékeltetve azt a szomorú tényt, hogy ebben a gépezetben a kiskatona darálnivaló hús, névtelen senki.
Az operatőri munka igazán lenyűgöző volt, a zene is megadta sajátos hangulatot főleg mikor lassított felvételekhez ért a film - viszont a kedvencem az, amikor a falu bevétele során nem harcias, dicsőséges dallamok szólnak, hanem inkább a tragikus, az öldöklés felett érzett gyászt hangsúlyozza. (Bocsánat, de Hans Zimmerről nem tudok objektívan nyilatkozni
)
Summa summarum, ez a film (több szempontból sokkal) és összességét tekintve valóban jobb, mint a
Ryan közlegény megmentése.(De azt is be kell látni, hogy pl. a partraszállással, no meg a pátoszhegyekkel az Oscart illetően még mindig a Ryan a befutó
)
Amellett, hogy látványos (a háború testközeliségével, kellően naturális képekkel), izgalmas, a lelki, mély tartalmakra is kellően, szépen és folyamatosan tér ki, csodálatosan humanista, sőt még egy kis néprajzot, és (már szinte Attenborough-i szintű) természetrajzot is kapunk. (Ennek hiányát nyilván nem rójuk fel a többi háborús filmnek.) Emellett nincs pátosz, nincs propaganda, nincs amerikai giccs heroikus zenével - bevallom, néha egy kicsit hiányzott
. Viccet félretéve, nekem nagyon tetszett és megfogott, olyasmi volt mint mondjuk a The Fountain-t nézni, vagy olvasni egy Coelho regényt. De nem szól mindenkihez, szerintem réteg film, és azok közt az egyik legjobb. Malick meg azóta is a kedvenc rendezőim közé tartozik. Nem akar megfelelni senkinek, úgy tűnik, hogy legfőképp Hollywoodnak nem. Ő szerintem adni szeretne valamit, felébreszteni az embereket, mert nem állunk jól. Keresi az okokat és a megoldást. Ami miatt különösen nagyra értékelem, az az, hogy nem teljesen reményvesztett, mint jó néhány világmegváltó művészfilmes direktor.
10/10 (... és valaki legyen oly szíves állítson le, mert már megint szómenésben szenvedek)
offline
3 felhasználónak tetszik:
Az alapsztori eszméletlen jó, több ilyenfajta filmmel kellene elődrukkolni, mert sajnos mostanában már szinte egy kategóriájú és történetű filmek jelennek meg 
A műfajban szerintem a legjobb és magasan a Ryan közlegény megmentése előtt van, csak talán túl éteri, filozofikus volt ahhoz, hogy díjazzák. A filmzenéje szintén szerintem mai napig Hans Zimmer egyik legjobb műve (ha nem a legjobb). Érdekes, hogy az impresszióját a Forráshoz és Coelho-hoz hasonlítod, így belegondolva valóban hasonló hatást értek el nálam is ezek az alkotások. Malicktól még Az új világ is egy remekmű, most kedvet is kaptam, szerint meg fogom nézni a délután folyamán.
10/10 
)
