offlineMég kisebb koromban ültem egy koncerten, az utolsó fellépő pedig egy huszonéves zongorista fiú volt, aki mindenféle arcot vágott, ide-oda hajlongott és görnyedt játék közben. És valami eszméletlenül zongorázott. Amikor végzett, a mögöttem ülő két érzéketlen perszóna röhögve állapította meg, hogy a gyerek biztos gyogyós. Nem gyogyós, hanem egy tehetséges, magát a zenének teljesen átadó MŰVÉSZ.
Salvador éppen ilyen. Nagyon kevés ember él a világon, aki hasonló hozzá.
Az dal unalmasságáról és lassú tempójáról pedig annyit, hogy ugyanez volt annak idején Rúzsa Magdival, amikor Magyarország eddigi legjobb Eurovíziós szereplését bonyolította le az Unsubstatial blues-zal, aminek már a címében is szerepel, hogy blues (jellegzetesen lassú tempó), hogy még a hülye is értse, hogy ez nem egy unalmas szám. De persze akkor is voltak olyanok, akik vontatottságra panaszkodtak. Mit vár tehát Salvador, ha nem is értjük a címet?
Az embereknek azt kéne az eszükbe vésni, hogy egy dal nem attól lesz jó, hogy minél több extrával feltuningolják, látványos, giccses díszlettel adják elő. Egy idő után már nagyon fárasztó tud lenni, hogy az izzadságszagú, ezerszer átalakított dalok giccsparádéját kell bámulnunk, Salvador igazi felüdülés volt a maga egyszerű szépségével.
Annyira jó viszont látni, hogy a starityval ellentétben mind a szakmai zsűri, mind a közönség (nagy része) elismerte Salvadort. Nagyon örülök, hogy van igény az ilyesfajta zenére is.
1 felhasználónak tetszik:
