50 éves lett Duff McKagan

Az egykori "rózsa", Duff McKagan február 5-én tölti be 50. életévét. Ez alkalomból tekintsük meg mit ért ez ezalatt, és hova jutott el az egykori seattle-i punk-rocker.

hirdetés

Duff 1964. február 5-én látta meg a napvilágot a Washington állambeli Seattle városában Elmer és Alice nyolcadik gyermekeként.

Természetesen a kis Michaelt sem hagyta hidegen a zene, és kisgyermekként gitározni, illetve dobolni tanították testvérei. A basszusgitárok világába bátyja, Bruce segítségével nyert betekintést a kis Duff. Tinédzserként leginkább a punk zene volt hatással rá, játékán mai napig érezni a punkos lendületet. Tinédzserként számos helyi garázsbandában zenélt, ahol a dobos, gitáros vagy a basszusgitáros pozíciót töltötte be.

1983-ban, 19 évesen az angyalok városába költözött egyik testvérével, ahol szerényen éltek, de mindig is fenntartották lakásukat. Kenyerüket a Black Angus nevű étteremben keresték pincérként. A fordulópont akkor érkezett Duff életében, amikor megpillantott egy hirdetést egy helyi lapban, amiben az állt, hogy basszusgitárost keresnek egy induló zenekarhoz.

A hirdetés feladója Slash volt, és Steven Adler, akik később a Guns N’ Rosesban gitárosként és dobosként tevékenykedtek. Duffra azonnal óriási hatással voltak a srácok, később azt nyilatkozta, hogy L. A. környékén nem igen látott akkoriban hozzájuk hasonló srácokat. Ez a zenekar volt a Road Crew, ami ugyan nem volt hossz életű, de ezekben az időkben alkották meg a Rocket Queen legendás riffjét.

Ez a dal később a Guns Appetite For Destruction című albumára is felkerült.

A Guns N’ Roses

1985 júniusában váltotta le Duff tragikus sorsú elődjét, Ole Beich-t, nem sokára pedig Road Crew-os zenésztársai, Steven Adler, és Slash is csatlakozott hozzájuk, és így alakult meg a Guns N’ Roses legendás felállása. Axl Rose, a nagyhangú vörös, Izzy Stradlin, a szótlan ritmusgitáros, Steven Adler, a lendületes popcorn, Duff McKagan a punk basszusgitáros, és Slash, a cilinderes gitáros.

Így öten indultak el a rocksztárság felé vezető rögös úton. Kezdetben semmi nem ment simán. Sokat próbált a zenekar, majd Duff szervezett egy „turnét” Seattle-be, a The Hell Tourt. Az autójuk az út elején lerobbant, és ugyan végül nagy nehezen eljutottak a célállomáshoz, de ott csalódniuk kellett, mivel érdeklődés hiányában sok fellépésüket le kellett mondaniuk, és a fizetség sem annyi volt amennyire számítottak.

De nem adták fel. Miután visszatártek Los Angelesbe még többet próbáltak a Sunset Boulevard-on, és dalokat írtak. Ezekben az időkben már olyan későbbi slágereiken dolgoztak, mint a Don’t Cry, vagy a Reckless Life. Egyik fellépésen figyelt fel a srácokra a Geffen Records egyik munkatársa (pl. Az Aerosmith karrierjét is Ők egyengették), aki fantáziát látott a zűrös, de tehetséges rózsákban. Együttműködésük eredményeként '86 elején le is szerződtek a kiadóval. Alan Niven lett a menedzserük.

Még ebben az évben elkészítettek egy négy számból álló EP-t, a Live ?!*@ Like a Suicide-ot. Négy dal volt rajta, melyből kettő feldolgozás, kettő pedig saját szerzeményük volt. A debütáló EP mindössze 10000 példányban kelt el, hiszen nem igazán voltak a zenekarról jó véleménnyel a sajtóban, és még rajongói bázisuk sem igazán volt.

De ahogy azt tőlük megszokhattuk, most sem adták fel. Rengeteget próbáltak, és Los Angeles néhány klubjában léptek fel, mint a Rainbow, vagy a Troubadour. De ebben az időszakban dolgoztak első nagyobb projektjükön, a zenekar debütáló nagylemezén. A dalok többségét a zenekar tagjainak korábbi vagy szólóprojektjeikből tették össze. Talán ezért is lett olyan vegyes a korong összetétele. Punk, blues, hard rock, és glam-metál elemei érezhetők a dalokon.

A lemez címe a festmény neve is egyben ami eredetileg került volna a borítóra. A rajzon egy pengefogú szörny éppen ráugrik egy robotra, ami vélhetően megerőszakolta a kerítés tövében fekvő nőt. Ám több kereskedő is megtagadta a forgalmazást ilyen polgárpukkasztó fedőlappal, így arra kényszerültek, hogy lecseréljék. A második variáció az együttes tagjait ábrázolja koponyánként, amit egy kereszten helyezkednek el fekete háttér mögött. Ez a borító annyira megtetszett Axlnek, hogy magára is tetováltatta később.

Az együttes első albumából a mai napig több mint 30 millió példány kelt el, és a Rolling Stone magazin szerint a negyedik ’mindenidők 100 legjobb bemutatkozó albuma’ listájukon, illetve szerepel az ’1001 lemez, amit hallanod kell, mielőtt meghalsz’ című könyvben. 2004-ben a Metal Hammer olvasói szerint mindenidők legjobb rockalbuma az Appetite For Destruction.

Két évvel később megjelent a GN’R Lies, melyen a Live ?!*@ Like a Suicide EP anyagát is átdolgozták. Ezen kívül két feldolgozás, a Mama Kin az Aerosmith-től, és a Nice Boys a Rose Tattoo-tól is felkerült rá, a többi dal a sajátjuk. Erről a lemezről egyetlen egy promóciós kislemez látott napvilágot, a Patience, mely nagy sláger lett.

Az együttes a Lies megjelenése után már az új lemez-re írt dalokat, és a zenekar legambíciózusabb projektjén dolgozott, ám nem minden ment rendben. Éppen a nagy sikerű Civil War felvételein dolgoztak, amikor a dobos, Steven Adler drogfüggősége a tetőfokára hágott, és gyakorlatilag képtelen volt a játékára koncentrálni, hogy a végén a feljátszott dobsávjait is kikellett teljesen vágni a dalból.

Steven-t végül kitették a zenekarból, és helyére Matt Sorum került, a The Cult dobosa, illetve ekkortájt került Dizzy Reed billentyűs is a zenekarba.

1991 szeptemberében jelent meg a Use Your Illusion I.- és II. Dupla album lett, mivel annyi új anyaguk volt, hogy egy lemezre nem fért volna rá. Olyan slágereket tartalmaz, mint az Estranged, November Rain, vagy a Don't Cry. Még az album megjelenése előtt nekivágtak a leghosszabb turnéjuknak, a Use Your Illusion Tournak, mely 1991 januárjában kezdődött, és 1993 júliusában ért véget.

A hosszú turné idején döntött úgy Izzy Stradlin, hogy elhagyja a zenekart. Helyére Gilby Clarke került, ám később Izzy újra csatlakozott egy kis időre a turnéhoz -szívességből- miután Gilby eltörte a csuklóját.

Már a turné közben kibontakozóban volt a konfliktus a zenekaron belül, ráadásul valamennyiük drogfüggősége a tetőpontra hágott, ám még így is összehozták a „Spaghetti Incident?” feldolgozás albumot, mely 1993-ban jelent meg. Ezután szépen fokozatosan esett szét a zenekar. Még együtt felvették a Sympathy For The Devil-t, mely eredetileg a Rolling Stones dala. 1994-ben Gilby, 1996-ban Slash, 1997-ben Matt, és Duff is elhagyta a Guns N' Roses-t. Ezzel a klasszikus felállás gyakorlatilag meg is szűnt létezni.

A Guns után

Még a Guns-os időkben napvilágot látott egy szólóalbuma, a Believe In Me 1993 szeptemberében. Második szólóanyaga, a Beautiful Disease nem került kiadásra.

1999-ben alakult a Loaded, melyben nem csak gitározott, hanem Ő énekelt is. 3 albumot adtak ki együtt. Ezzel párhuzamosan csatlakozott a Velver Revolverhez, ahol régi Guns-os társaival -Slash-sel, és Matt Sorummal-zenélhetett újra. A VR két albumot adott ki, a Come On, Come In című daluk pedig a Fantasztikus négyes, és az ezüstutazó című film soundtrackjére is felkerült. Miután Scott, az énekes távozott az együttestől a Velvet Revolver feloszlott, mert nem találtak megfelelő énekest.

Miután Duff Los Angelesbe költözött, egy Katerina nevű Magyar nővel élt komoly kapcsolatban. A 80-as évek vége felé szakítottak. Ezután basszusgitárosunk Mandy Brixxszel, a Lame Frames együttes énekesnőjével élt együtt, 1988 május 28-án pedig feleségül vette. Tiszavirág életű házasságuk 1990 áprilisában ért véget. Majd 1992-ben újraházasodott Linda Johnsonnal.

1995 szeptemberében elváltak útjaik. 1999 Augusztus 28.-án vette feleségül Susan Holmes egykori topmodellt, aki jelenleg tervezőként tevékenykedik. Kapcsolatuk azóta is töretlen. Két gyermekük született; Grace (1997. augusztus 27.), és Mae Marie (2000. július 16.)

Jelenleg

2011-ben megjelent önéletrajzi könyve It's So Easy (And Other Lies) címmel. Duff nem hagyta abba a zenélést azóta sem. 2012 óta a Walking Papers együttesben zenél, mint basszusgitáros. Első lemezük 2013-ban jelent meg Walking Papers címmel.

Boldog 50. születésnapot, Michael Andrew McKagan!

hirdetés