Ma éppen mivel van tele a tököd?

(Nyolcszáz éve nem jártam itt, jesszus. )
Egyszerűen elegem van abból, hogy hosszú hónapok óta azt sem tudom, hol áll a fejem, pedig most kéne a legjobban koncentrálni a tanulásra. Illetve, a javításra, mert ha a félévinél is rosszabbak lesznek a jegyeim, anya szeme elé se akarok többé kerülni. Utálom, hogy egy éve, amikor ebbe a gimibe jelentkeztem gőzöm sem volt arról, hogy mit csinálok, és most sincs, csak most már azt tudom, mit NEM csinálnék, ha lenne esélyem - a reál szakot, amire járok, meg úgy általánosságban ezt az iskolát, ahol mindenki olyan zseni (nem csak becsúszott pár jó jeggyel, mint én), ráadásul még szociális alkat is. Mondanom sem kell, hogy én nem vagyok, és gondoltam, hogy időbe telik, hogy valamiféle barátokat összekaparjak magamnak, de hogy ennyire elveszettnek érezzem magam minden társaságban... Csak a két probléma, hogy leginkább anyukám elvárásainak eleget tévésén próbálkozva csak nem jönnek össze azok a jobb jegyek, és hogy senkim nincs is, akinek (anyukámon kívül) a valós életben beszélhetnék a problémáimról, vagy úgy egyáltalán bármiről is, csak rosszabbítja egymást. Persze, anya jön azzal, hogy nekem kéne nyitnom az emberek felé. Ha az olyan egyszerű lenne... én nyitok, passzívan. Eskü, mindenkihez a legkedvesebb vagyok. Csak hát ha nekik ez nem elég (és miért lenne, amikor nyilván az ember barátot keres, és nem kellemes levegőszívó partnert?), akkor ennél többet én nem tudok tenni. Szorongós vagyok, ez van. Meg heti egyszer legalább alaposan leégetem magam mindenki előtt, vagy azzal, hogy tesin besz*rok a kosárlabda elkapásától, vagy hogy dráma órán a rögtönzéssel próbálkozván két percig csak kínosan röhögök a terem közepén (és egy hajszál választ el attól, hogy feladjam, és kikéredzkedjek a mosdóba bőgni), vagy éppen hogy minden második dolgozat közben rám jön az exisztenciális krízis (hogy szépen magyarul beszéljek), és egy pár papírzsebkendő csendes elhasználására kényszerülök. Na szóval, mostanra már biztosan azt gondolják, valami nem százas velem, és igazuk van, csak ez az ő szemükben taszítóan negatív, az én szememben egy megoldandó probléma, amit eddig nem igazán sikerült megoldanom. És tudom, hogy beszélnek rólam a hátam mögött, hallottam, ahogy másokról is beszélnek, elég gyerekes okokból és módon. Szóval mára már nekem is biztos van valami szexi becenevem, amit előttem is biztos sokszor kimondtak, csak én nem tudok róla, hogy rólam van szó. Sebaj, amíg konkrétan nem hallom vissza, addig nem fáj.
Egy szó mint száz, a gimi első majdnem egy éve nem igazán úgy telt, ahogy vártam, de nem baj, majd talán jövőre. Vagy mégsem, mert jövőre nehezebb is lesz.
Az a baj, hogy a suli is csak egy része, a legnagyobb ugyan. Amikor itthon vagyok, egyszerűen nem tudok nem stresszes állapotban lenni. Érzem, hogy mindjárt hazaér anya, majd ha jó hangulatában is van, egyszer bejön a szobámba, és elkezd elhordani mindennek, talán csak a legkisebb dolgok miatt is. Vagy nem velem kezdődik, hanem az öcsémmel, akinek minden napi teendője, hogy bepakolja a táskáját másnapra, és ezt általában nem teszi meg, és ebből indul a lárma, hogy haszontalan, elzüllött, lusta, gépfüggő gyerekek vagyunk, és nem is érti, miért nem kapcsolta ki még az internetet itthon. És ilyenkor nem az fáj, amit mond, hanem ahogy mondja. Az egész légkör, az egész este, általában egy vasárnap este, amikor ilyen helyzetben különösen rám ül minden bűntudat. Hogy miért kellett megnéznem azt az interjút, és elolvasnom azt a cikket, és miért nem tanultam meg helyette egy oldal német szót, vagy miért nem porszívóztam ki magamtól az előszobát. Nem akarok belemenni az internetbe, tényleg nem, mert már így is elég hosszú a mondandóm, de a lényeg az, hogy a kis internetes "második életem" az egyetlen dolog, ami boldoggá tesz. Tudjátok, a hírességek, akikhez valamilyen oknál fogva hozzáláncolom magam, és nem is tudok elszakadni tőlük, minden szabadidőmet (pedig az nincs sok) a szósöl médián töltöm. És az a gond, hogy anyát is belerángattam, de annak már egy éve. Ugyanúgy ismeri a brit popipar minden zegzugát, mint én, ugyanúgy azzal tölti az éjszakáit, hogy néha még neki is teljesen jelentéktelen dolgokat olvas, és élvezi, hogy gazdagabb a tudással, hogy Ellie Goulding éppen kivel jár. Hogy aztán egy ráérős este leragadjunk ezekről a dolgokról beszélni. Mert élvezzük, nem tudom miért. És olyanok vagyunk, mint a barátok. Olyan, mintha lenne igazi életbeli barátom, akivel tudok dolgokról beszélgetni. És akkor annyira szeretjük egymást. De aztán vége van, és visszaállunk anya-lányába, és megint csak a stressz és a bűntudat. Én tényleg csak neki akarok megfelelni mindenben, magamon kívül. Azon kívül, hogy jókat lehet vele beszélgetni a brit popiparról, sokszor belegondolok, hogy mennyi mindent tesz értünk, és hogy a hlye brit popipar netes kukkolásán kívül neki sincs jobb szórakozása a hétköznapokban. És akkor utálom magam, mert nem értékelem eléggé. Mert nem vagyok elég jó. Ez egy furcsa libikóka. És én már tényleg nem tudom, mit tegyek. Nem tudom, hogy normális-e, hogy majdnem tizenhat évesen az anyám a legjelentősebb szereplő az életemben. Nem bánnám, csak lenne minden rendben. Mármint, nem mintha olyan nagyon gondok lennének, talán csak az én fejemben, mert én ilyen nagyon érzelgős személy vagyok, és túl sokat törődök mindenki érzéseivel.
Szóval igen, a legnagyobb gond velem van, hogy túl sokat gondolkozom. Talán azért, mert nincs kinek elmondanom, pár internetes barátomon kívül, de nekik sem tudom igazán. Aztán egyszer rám jön az írhatnék, és feljövök ide, és írok egy regényt, amit senki nem olvas el. És még mindig úgy érzem, százszor ennyit írnék, de rohannom kell, hogy nyomjak egy tonna alapozót a randa arcomra (mert természetesen az arcbőröm tönkretételével sem tudok leállni két éve), és fogadjam anyát, aki hamarosan hazaér, és megkérdezi, mit tanultam. Én meg persze nem mondom el neki, hogy egy fórumon nyavalyogtam helyette. Jesszusom, csak fogjam már be...
Bocsánat. Ezt valamiért ide most le kellett írom. Tudom, furcsa vagyok.

Az osztálytársaim nyavalygásával. Január környékén közölte velünk a tablófotós, hogy a megbízhatatlanságunk miatt nem vállalja a tablót, úgyhogy gyorsan keresnünk kellett egy újat, és akkor nem volt senkinek ötlete, csak egy lánynak, így végül annál az embernél maradtunk. Most, hogy eleve el vagyunk maradva a tablóval, az emberek csak szidják a fotóst, és azt hajtogatják, hogy "de hát én is tudtam fotóst, nem értem, miért ezt a nyomit kellett hívni". Ezen kívül ki vannak akadva azon, hogy spórolni akartunk a tablóval (pl. asztalos ismerős keretezi, üveges ismerőstől kapunk üveget, meg ilyenek), pedig, ha ez nem így volna, akkor fejenként újabb ezer forint menne rá, ami azért néhány embernek elég sok... És úgy beszélnek erről az egészről, mintha életünk legfontosabb dolga egy roh@dt tabló lenne, amit az iskolában úgysem fogunk látni a falon, mert tuti, hogy sosem tesszük be oda a lábunkat az érettségi után, és az is biztos, hogy a kistablót sem fogja senki nézegetni, szóval nem értem, hol itt a probléma. Ja, hogy rosszak a képek? Nem tetszenek? Persze, ez egy szörnyű tragédia... Évekkel később a diákok úgyis úgy fognak odaállni a tablónk elé, ahogy mi is tesszük: "Jézusom, nézd, ennek milyen haja volt! És az a szemöldök!"... Ez akkor is így lesz, ha történetesen azt mondják, "ez életem legjobb képe"... Szóval komolyan nem tudom, mit kell vacakolni ennyit egy hülye tablón, de már kezd elegem lenni belőle.

Lehet hogy beteg leszek...

hogy holnap is van nekem suli.

Nem a klasszikus tököm kivan téma, de...

Baszki, tegnap jubiláltam a Starity-n! 6 éve, hogy itt vagyok. 6 év eltelt, kis 8. osztályos általános iskolásként regisztráltam még ide. Most, 6 évvel később már egyetemre járok, mondhatni felnőttem. Persze egyáltalán nem úgy történtek az események, amikre számítottam, de fel a fejjel Remélem még legalább 1x ennyit itt leszek és kiírhatom magamból a problémáim, vitatkozhatok a fórumokon emberekkel és még sok minden

Akármit csinálok , azt a másik barátnőmnek is lett..
Nem hiába állítok be valamit becenévnek , mert úgy szólítanak...persze neki egyből meg kell ugyan olyanra csinálnia..

Az elmúlt napokban annyira gyanúsan boldog voltam, hogy kénytelen voltam magamnak problémát kreálni, ráadásul olyat, amilyennel még sohasem volt dolgom...
Szóval van ez a fiú az osztályomban. Mindig szimpi volt, feltűnt, hogy egy csomó témáról ugyanúgy gondolkodunk. De nem kommunikáltunk túlzottan, és nem gondoltam rá, hogy valaha különösebb szerepe lesz az életemben. Egészen március elejéig, amikor történt, hogy vele és két másik osztálytársunkkal az osztálytermünkben kényszerültünk ülni két óráig (nem büntetés, csak nem tudtuk, hol töltsük el az időt), és beszélgettünk mindenről. Igazából csak ő és én beszélgettünk, a másik kettőnek már elege volt a társadalmi és politikai problémákból. Na mindegy, szóval olyan jót beszélgettünk, hogy azóta éreztem úgy, hogy a barátja akarok lenni. De tényleg, csak hogy végre legyen egy barátom a suliban, aki ráadásul még értelmes is. Na aztán kb. két héttel ezelőtt, amikor mellém ült magyaron és én totál bepánikoltam, feltűnt, hogy amúgy nem csak a barátja akarok lenni, hanem nagyon is tetszik. És most kedden történt, hogy írt facebookon, és elkezdtünk beszélgetni mindenféle #deep témáról. Gondoltam, hogy élőben nem menne most már ilyen simán a dolog, de arra nem számítottam, hogy szerdán suliban annyira ideges leszek, hogy rá se tudok nézni, még kémián se, amikor kb. két székre ülünk egymás mellett, és nincs is senki köztünk. Szóval nagyon cikis volt az egész szerda, de végül este megint írt, és megint dumáltunk, és elnézést kértem, hogy nem vagyok túl kommunikatív, de hát tudja, hogy nem vagyok egy szociális alkat, mert erről már beszéltünk (már itt is írtam). És a csütörtök sokkal jobb volt, még röhögtünk is együtt, meg minden. De aztán nem írt este. Gondoltam nem baj, majd máskor. De a péntek is valahogy úgy telt, mint a szerda, helyenként el akartam magam ásni. És aztán amikor jöttünk ki a suliból órák után, én egy lánnyal sétáltam a sarokig, a fiú meg persze ott jött mögöttünk, éreztem én. Mert amikor a lánnyal elváltak útjaink különböző metrómegállókba, a srác elslisszant mellettem, és konkrétan rohant előlem abba a megállóba, amelyikbe egyébként én is tartottam. Nyilván tudta, hogy látom (ezt én is szoktam csinálni, amikor egy osztálytársam jön mögöttem). Egy pillanatra volt az az ötletem, hogy utánarohanok, de aztán rájöttem, hogy mindenkinek jobb, ha nem teszem Szóval azóta szörnyen érzem magam, mert tudom, hogy mindketten félünk írni a másiknak. Viszont azt is tudom, hogy enyhén szólva van esélyem nála, mert ő sem olyan, aki csak úgy magától beszélgetést kezdeményez, ráadásul egy lánnyal. És írt olyan dolgokat, amiket másnak szerintem nem írna (azért nem olyan komolyakat na, de én még soha nem kaptam bókot senkitől ).
Szóval a lényeg az, hogy bár nem csak én vagyok a hibás, szörnyen bűntudatom van. Lehet, hogy túlreagálom, de nekem - mivel érzelemközpontú, szorongós, és saját véleményem szerint jó emberismerő vagyok -, nagyon égő az egész, és nem tudom, mihez kezdjek most.

a drága, értetlen kis 10 évesekkel, akik még olvasni sem tudnak, nemhogy starityzni.

Az iskolából. Nem elég, hogy közölték velünk, hogy cirka két hét múlva lesz egy írásbeli kisérettségi nyelvtanból és szóbeli hittanból, egy nyamvadt tételt nem képesek az orrunk alá dugni. Ráadásul közölte az énektanár,hogy jó lenne ha bejönnénk augusztusban(!!), mert egész évben bszott jegyet adni, és vizsgáztatni akar Nem az én hibám, hogy lusta.
Ezekkel akarnak felkészíteni az érettségire. Ez az én szemszögemből annyi, hogy még tovább kell fentmaradnom, mert témazárókhoz pluszba még a tételeket is ki kell dolgoznom. Az érettségin úgyis jobban fogok izgulni, tehát ez is felesleges.

Szuper. Nagyban írom a profilom erre elmegy az áram..

A hátfájással. Véget érhetne.

kb mindennel...de leginkább azzal hogy jövő héten tesiznem kell, pedig orvosi felmentésem van egész évre.

A nyak- és vállfájással. Már két hete tart, mióta egyszer a válltáskámmal mentem suliba, azóta sokszor érzem (fõleg ha hátrahajtom a fejem), hogy nagyon fáj a nyakam és a vállam környéke, mintha izomlázas lenne. Ha egy ideig mozgatom a vállam és a fejemmel is körzök, akkor el szokott múlni, de órákkal késõbb megint fáj. Gondolom nem sokat segít az, hogy az iskolában órákig egy helyben ülök... Mindenesetre most házi-háttorna gyakorlatokat végzek és megint nekiveselkedtem a jógának, mert szeretném ha jobb lenne.
A másik a könyvem. Múlt héten pénteken otthagytam a tizenegyedikesek osztálytermében (mivel minden órán máshol voltunk, mert nem volt osztálytermünk és ide-oda kellett mászkálnunk), szombaton pedig, ballagás után elmentem megkérdezni, hogy nem találtak-e egy könyvet. Azt mondták, hogy majd hétfõn érdeklõdjek, mert pénteken elpakoltak mindent, ami az iskolában maradt. Hétfõn se volt semmi. A takarítónõket, a tizenegyedikesek osztályfõnökét, a karbantartót, de a könyvtárosokat is megkérdeztem, de nem találtak semmit. Krva jó, amúgy, hogy múltkor leadták a pénztárcámat (tudom, szerencsétlen vagyok), másoknak a telefonjait, meg állítólag aranyékszereit is, de egy regényt meg nem? Mondjuk állítólag abból a terembõl egy tizenegyedikes lánynak eltûnt egy elég drága fülhallgatója, és az sem lett meg. Mindenesetre azt mondták szólnak, ha van valami, amit persze értékelek, de sajnos már kezdek lemondani róla (de lehet nem kéne ennyire negatívnak lennem, na mindegy).

Azzal, hogy le akartam tölteni a Windows 8-at, mert sokan szidták a 10-et, gondoltam akkor inkább letöltöm a 8-at. Meg is próbáltam, csakhogy nem sikerült. Utána letöltöttem a 10-et. Hát három és fél órányi szenvedés után sikerült, azonban nem jó, mert sehogy sem bírom aktiválni a Windowst... Már megnéztem mindenféle oldalt, hogy hogyan lehetne, de egyszerűen bármit csinálok vele, nem működik. Szóval ez most szétb.szta az idegzetemet.

Azzal, hogy szaladgálhatok WC-re, mert sokat ittam. Meg azzal is, hogy filmet néznék, csakhogy nem tudom milyen filmet, és ha sikerül kiválasztani, akkor körülbelül félórával rá megunom, és ez idegesít.

Azzal, hogy képes vagyok éjfél után is zenét hallgatni. Valami nincs rendben nálam.

Off: Zenét hallgatni bármikor lehet. A zene jó, ne érezd magad emiatt rosszul.

On: Ukrajna nyert. Ukrajna. Egy szar számmal. Biztos velem van a baj, hogy nem lehet engem kilóra megvenni ezzel a love and peace and sunshine dumával, de még a zenei alap is idegesített. Még annak is jobban örültem volna, hogy ha Ausztrália nyer, az jó mindfucking lett volna. Az új rendszert meg utálom, hogy nem tudni, ki szavazott ránk és hány ponttal, csak a szakmai zsűri pontjait darálják le a helyi tv bemondói. Értem én, hogy most gebasz van Ukrajna meg Oroszország között, de akkor is... Én csalódott vagyok, egyáltalán nem ilyen eredményt vártam a mai este után.

Az meg a másik, hogy Freddie 19. helyezése kurrrvára méltatlan volt hozzá, a számhoz, meg mindenhez. Mert tényleg jó volt, mindenféle elfogultság nélkül. Én olyan 8-9. hely környékére legalább számítottam -persze megnyerni sosem nyerünk majd meg egy ilyen versenyt, ami lehet, hogy jobb is, mert egy államcsődhöz már csak egy ESC kéne...

Miért olyan nagy szám az, ha nekem összejön egy férfi?! Az egész családom rajtam csámcsog, lassan 21 évesen el kell számolnom azzal, hogy hova megyek, mit és kivel csinálok. A legszebb az mikor az édesanyád azzal b*szogat, hogy tuti terhes vagy, mert négy hónapja együtt vagy egy pasival. komolyan ennyire idiótának tart?? és csodálkozik, hogy nem vele beszélem meg a magánéleti dolgaimat. egészen biztos az, hogy miután leérettségiztem elmegyek itthonról

Egy ismerősömmel, aki nem rocker, megbeszéltük, hogy jön velem Delain koncertre. Igazából ő ajánlotta fel, hogy ne egyedül menjek, meg ilyenek. Már a jegy is megvan. Erre ma írja nekem, hogy "Te rocker vagy, de én nem tudom, hogy érezném magam egy ilyen helyen". Basszus. Mi az, hogy ILYEN helyen? Mit gondol, mit csinálnak a rockerek a koncerteken, embert ölnek? Könyörgöm, azért ne szórakozzunk már! Nem hiszem, hogy túl sokban különböznénk a "normális" és "átlagos" emberektől... Koncertekre azért járunk, hogy élvezzük a zenét. Ha meg pogózásra kerül a sor, ki lehet bírni, basszus. De ez a negatív hozzáállás... Tényleg, mintha a rock koncertek fő elfoglaltsága állatok megnyúzása, emberek megölése, és a sátán megidézése lenne.

A tanáraimmal...

Töri tanár annyira aláz engem az osztály előtt,hogy már elmentem volna ebből a suliból..
Ami most számomra a legterhelhetőbb azaz,hogy állandóan a jobb jegyért kell küzdenem..Föleg jobb lenne,ha segítenének mert nekem MUSZÁLY segíteni(van papírom róla) erre tanárok válasza(gondolom eléggé erőteljesen):NEM!a válasza..
Ez aztán egy "igazi suli"..