miregondoltokmost?

Nem tudom miért, de jólesett egy ilyen videót megnézni. Alapjáraton kevés magyar alkotást nézek, de ilyen és ehhez hasonló kisfilmeket nagyon sokat, imádom őket.
A sztorihoz: tudjátok, van az az érzés, amikor tisztában vagy a végkifejlettel, mégis az utolsó pillanatig reménykedsz abban, hogy nem lesz igazad. Aztán amikor igazad lesz, van benned egy pár másodpercnyi nyomottság, míg visszatérsz a való életbe.

Aztabüdös...

Igeen, megint én, de ezt most muszáj kiadnom magamból.
A neten lógok egész nap. Vagy itt, van Facebook-on, hátha órák közti szünetben feljön valaki, vagy tumblr-ön, vagy sorozatot nézek, néha gifeket gyártok, és ha megszáll az ihlet, írok. A legtöbb ember a környezetemben azt hiszi azért, mert unatkozom, és eddig én is azt hittem. De most, hogy épp megint összevesztem anyuval (miért is ne), rájöttem, hogy azért tengetem egy virtuális világban a mindennapjaim, mert nem olyan fájdalmas, mint a valóság. Azért szerkesztek 35 sztáradatlapot, hogy legyen mivel foglalkoznom, azért írogatok naponta 2-3 alkalommal ide, hogy elhiggyem, kíváncsi rám valaki. Ebben a rohadt virtuális világban élek, és totál összetört vagyok, de közben igyekszem összeragasztani a többi törött embert egy minimális szintű kedvességgel. Szavazat a profilra, és néhány dicsérő szó; tetszikelés az itteni kommentek többségére; néhányra válasz, hátha meg tudok nyugtatni valakit... Ezek fontosak nekem. Valamiért segíteni szeretnék, ha látom, hogy valaki összetört. Talán csak azért, hogy mások megkapják a segítséget, amit én nem. Hogy ne csak a barátaiktól halljanak kedves szavakat, hanem egy idegen embertől is, mert az is jól tud esni, sőt... Boldoggá akarom tenni az embereket. De engem ki tesz azzá? Mikor fogja észrevenni valaki, hogy összetörtebb vagyok annál, mint amit mutatok?
Sajnálom, de ez most nagyon kellett.

Pénteken elmegy a némettanárnőnk szülési szabadságra és már előre rettegek, hogy milyen új tanárunk lesz helyette.

Mikor annyira nincs kedved egy iskolai feladat elvégzéséhez, hogy elkezdesz hasra meg lábra edzeni, aztán Rocky Balboának képzeled magad és súlyzókkal bokszolsz, majd újra elkezded nézni a kedvenc sorozatod, aminek évekkel ezelőtt lett vége, csak hogy ne érezd magad annyira haszontalannak és kedvtelennek.
És rohadtul betegnek érzem magam, de nem akarok hiányozni a suliból...

Éjjel 9 órát aludtam, ma délután még pluszban kettőt és mégis úgy érzem, hogy ha lenne rá lehetőségem, aludnék még legalább tizenkettőt.

Holnap négy dolgozatot fogok írni, az angolt tudom egyedül, de egy listeningre nem is lehet nagyon készülni. Az már más kérdés, hogy mit fogok csinálni nulladikban áruforgalmon, másodikban fizikán vagy éppen harmadikban németen. Lassan elérem azt a pontot, mikor az életem másból sem áll, csak evésből, alvásból meg tanulásból.

ahj... hétfőn ünnepség... ami azt jelenti, hogy maszk alá kell bújnom és el kell rejtenem a sötétséget, ergo fehéret kell felvennem és rbanc módra kell kikennem a pofám. nem értem, miért nem lehet valaki egyedi, ha azzal nem bsz senkinek semmit... hogy áldjamk a képmutató, fotóba-vigyorgó, amúgy fintorgó mindenüket nekik.

van egy pont ilyen haverom (fiú), annyira szívesen bemutatnálak neki mondjuk én is kicsit ilyen vagyok, azért valahogy lenyűgöz a metró, nemtom

van plusz egy hetem tanulni kisérettségire, mert holnap angol szintemelőzök olyan gyorsan elment az október

azt az egyet nem értem, hogy miért pánikolok még be egy év után is attól, ha összefutok egy bizonyos személlyel. na jó, nem egy év, inkább fél, de a lényeg az, hogy tök idióta vagyok, amiért mindig úgy teszek, mintha nem venném észre, és állandóan bőgni támad kedvem utána. felfoghatnám ezt úgy, mint egy dolgot, ami megtörtént, szép volt jó volt, nem jött össze, elcsesztem (meg valamennyire ő is azé'), de nem, én helyette inkább ostorozom magam és azon gondolkozom hogy hogyan mehetnék vissza az időben de én ezt helyrehozni már nem fogom tudni, szóval csak el kéne fogadnom a helyzetet, összeszedni magamat és nem úgy viselkedni, mint egy… mint egy gyökér. egy ideig ő nézett rám úgy mintha én lennék a pestis, vagy úgy tett, mintha nem lennék, most fordítva, jó mi
egyik haverom szerint borzalmas vagyok és hogy mi ketten majdnem rosszabbak vagyunk mint ő meg az egyik exe volt.
igenigen tudom ezt összevisszábban le sem írhattam volna de na, gondoltam lássátok bénaságomat

a mama szerint mivel én fiatal vagyok nem lehet semmi bajom. felsoroltam egy csomó betegségem, azóta megse szólal.
egyébként ma itthon maradtam, mert múlt hét óta olyan szinten fáj a hasam vagy igazából pontosan nem is tudom mim, hogy muszáj lesz már elmennem dokihoz, mert már nem bírom tovább. mamának meg muszáj vot átjönnie, hogy engem idegesítsen.

Egyre többet állok úgy dolgokhoz, hogy Á, inkább hagyjuk!. Harcos típus vagyok, de nem versengő. Saját igazamért kiállok, de nem generálok magamtól versenyt. És szerintem ez így van rendjén.

itt bőgök 20 perce, mert lehet, hogy a vakbelemmel van valami és elkell mennem a sürgősségire, erre apa le se szarja mi van velem. mondtam neki, hogy igazából nem vártam tőle többet, aztán elkezdi ő már belefáradt, mert nem tudok neki soha normálisan válaszolni, de mire válaszoljak mikor nem is kérdez semmit?? meg elkezdi őt már nem érdekli mi van velem, mert az egyik haverja is azért van kórházba, mert belefáradt, hogy a lányai idegesítik és ő nem akar a sorsára jutni.
anyám meg bszik felvenni a telefont, esküszöm kibszom a telefonját az ablakon, egyedül meg nem vezethetek el a kórházig, mert irtóra fáj a hasam, de apámnak sokkal fontosabb akármi, mint a saját . egyszer viselkedne normális apa módjára, egyszer.

Tudom, hogy régi hsz, de eszembe jutott valami. Én mindig a Tumblrre asszociálok erről az egészről, meg az ottani tizenéves bloggerekre. Rengeteg saját magát szociopatának és pszichopatának, szétesett személyiségűnek valló, poszttraumatikus stresszben szenvedő gyerek van, mert (legalábbis ahogy én veszem észre) azt hiszik, hogy ez miatt menőbbek vagy különlegesebbek lesznek mások szemében, a valóság pedig az, hogy csak simán nehéz nekik barátkozni vagy introvertáltak. Persze ezt nem azokra értem, akiknek tényleg valamilyen problémájuk van. Egyszer láttam olyat egy tumblr blogon, hogy valaki kiírta a bemutatkozásában, hogy ő 14 évesen diagnosztizálta magát súlyos skizofréniával. Én komolyan nem akarok senkit sem megkérdőjelezni, de saját magunkat nem tudjuk diagnosztizálni (oké, a megfázás, felfázás, stb. az megint más), főleg nem skizofréniával. Egy közeli rokonomnak skizofréniája volt, és let me tell you, teljesen beszámíthatatlan volt, ami általában súlyos (és ijesztő) tünetekkel társult. Hát őszintén senkinek nem kívánom, hogy át kelljen azt élnie, hogy a családtagja minden nap egyre ön-, és közveszélyesebbé válik. Elég bizarr, hogy valaki képes romantizálni a mentális betegségeket.

Nem teljesen vág ide, de mondjuk a starity sem szűkölködik érdekes bemutatkozásokban. Egyik tagnál azt olvastam, hogy minél előbb rá akar szokni a cigire, meg hogy minden vágya füvezni, meg hasonló dolgokat írt. Néztem is ki a fejemből, hogy mivaaaan

Nagyon egyetértek a hozzászólásoddal. Nem tudom, miért gondolják a kamaszok, hogy menő pszichopatának lenni, vagy "sötét lélek"nek, meg minden ilyen hülyeségnek. Annyira nem akar senki se átlagos lenni, hogy már az átlagos a különleges. És ami azt illeti, a mentális betegségek két fajtáját volt módom sajnos túl közelről megismerni. Egy gimis osztálytársamat skizofréniával diagnosztizálták. Komolyan mondom, ijesztő és félelmetes, milyen kényszerképzetei vannak, és milyen elferdített, brutális emlékei. Egyáltalán nem vicces betegség. Egy régebben hozzám nagyon közel álló személyről pedig kiderült, hogy szociopata és hosszú évekbe telt, mire meg tudtam tőle szabadulni. Ez sem vicces betegség ám. Semmi vicces, és semmi menő nincs benne. Fájdalmas, nehéz és kínzó, a betegnek is, meg a környezetének is. Nagyon nehéz döntéseket kell meghoznia annak, akinek ilyen beteg van a közvetlen környezetében, a szerettei között és nagyon sok nehézséget ki kell állnia. És sokan nem tudunk az ilyesmivel ép lélekkel megbirkózni. Ez egy komoly probléma, és nem kellene ebből divatot csinálni. A kamaszok többsége se nem antiszociális, se nem pszichopata, se nem skizofrén. Simán csak aszociálisak, befelé fordulók, és mivel ezen kor velejárója még a többség nehezen ismerkedik. Nincs ebben semmi különleges. Az összes kamasz ilyen, vagy legalábbis a legtöbb. Ebben a korban mindenki azt hiszi, hogy ő különleges és más, de ahogy az ember idősödik, úgy jön rá, hogy ő is csak olyan, mint a többi. Vagy nem jön rá, de akkor kiutálják. Vagy tényleg más, és azzal nincs mit kezdeni. De ezek a szélsőséges esetek.

Előző 2 hsz-hez.
Én is mindig olyan furcsa érzéssel olvasom az ilyen és hasonló bemutatkozásokat. Először is, tisztában vagyok, hogy ezek milyen szörnyű betegségek (főleg, hogy ti most pár számomra újdonságot is felsoroltatok) és nem jó velük élni. Másodszor pedig még furcsább tapasztalni, hogy a korosztályom körében ez a menő. Lélekben úgy érzem magamat, mint egy nyugdíjas, persze kevesebb élettapasztalattal.

Ma beszéltem anyával. A délelőttöm bőgéssel telt, és az övé is a munkahelyén (telefonon kommunikáltunk), elég csúnya dolgokat vágtunk egymás fejéhez, és rendesen megbántottuk egymást, de mikor hazajött, megölelt, aztán elmentünk az Intersparba, beszélgettünk kicsit, és talán végre megértette, hogy ez az egész nekünk sok. Bár nem hiszem, hogy érti, de ki tudja. Talán most végre helyrejön minden. Az már nagyon jó volna.

Jelen pillanatban annyira nem érdekel semmi, újra reggel nyolcat akarok és újra olyan ölelést szeretnék, mint amilyet kaptam.
Kezdem az elején. Van egy osztálytársam, tetszem neki. Az utóbbi kb négy napban rájöttem, hogy az érzelmei kölcsönösek és ő is tetszik nekem. Meg is hoztam egy nagy, nehéz döntést és megváltam egy személytől, mondván, hogy nem akarok neki és magamnak sem fájdalmat okozni. Más kérdés, hogy sikerült... Na de a lényeg, hogy ma kaptam egy ölelést és le se tudom írni, mit éreztem, hogy mennyire tökéletesen zajlott minden. Nem volt senki más az öltöző előterében kettőnkön kívül. A fiúk öltöztek, az ajtót nyilván magukra csukták, az én barátosném pedig önszántából kiment. Egy mosoly után viszont mindkettőnk tudta, hogy mit akar, gyorsan a nyakába is ugrottam és huh. Annyira benne volt minden ebben az ölelésben. Minden. Amit ő érez, amit én érzek, az egymás iránt érzett szeretet, amiért kapjuk a megjegyzéseket nap, mint nap. És csak ott voltunk, ketten. A fejét a vállamra hajtotta, közben a hátamat simogatta, el sem tudom mondani, mennyire jól esett. Utána le nem lehetett mosni a vigyort a képemről és nem érdekelt, hogy ki mit szól hozzánk, annyira, de annyira jó volt, hogy én ebből még akarok minimum százat. Ő az egyetlen az eddigi életem során, akivel beszélgettünk, mondott valamelyikünk valami vicceset, majd egyszerre kezdtünk nevetni és együtt nevettünk. Ez nekem mindig is nagy álmom volt és most végre teljesült.
Jaj, nem szeretném elveszteni és annyi minden kavarog bennem és benne is, hogy nem tudom, mi lesz. Oké, hogy sokak szerint cukik lennénk, páran pedig egyenesen megmondták, hogy nem illünk össze, de én mégis vágyom rá, de bennem van az is, hogy nem kell. Hjaj, nehéz dolog a szerelem...

Apámmal átmenetileg békét kötöttünk, mert hajlandó volt velem eljönni. De ma ismét egy új betegségemre derült fény, annyi bajom van már, hogy magam sem tudom számon tartani. Majdnem bent is tartottak, kaptam 2 adag fájdalomcsillapítót is infúzión keresztül, ez a mai napom kész leányálom volt. De legalább kaptam sajtburgert.

az előző beszédtémára reflektálva annyit szólnék, hogy nekem vannak olyan extrém ismerőseim, akik már messze túllépték a serdülőkort, még az arcuk is tele van varrva, de mégis megmaradtak a kis álomvilágukban. nem mennek a nagy, ítélkező, szent birkacsordák után, és szerintem ez igenis tiszteletre méltó. sokat beszélgetek velük, annak során pedig elárulták, h nekik ez, amit sokan csak hülyeségnek, lázadásnak vélnek, már gyermekkorukban megjósolható volt. érezték, h egyedi felfogással rendelkeznek, nekik nem csak egy hóbort, hanem egy nagyon sötét, szimbolikus és szakrális életstílus, amelyről az átlag ember csak a felszínt kaparja le, majd úgy próbál véleményt alkotni. kötöm hozzá, nem sok sikerrel. belőlük lesznek a legnagyobb avantgárd művészek és egyebek. persze a művész nem csak, mint a köznyelvben elterjedt ,,művész''.
személy szerint vallottam már magam blackertől kezdve minden kutyafaxán át, de mára már rájöttem, hogy ezek a kategóriák csak felesleges súlyok és terhek, mint ahogy a bináris világképek is. nem hinném, hogy az emberre bármilyen hasonlót is rá kéne aggatni, attól a pár kivételtől eltekintve.
egy sulimban volt egy hasonló tumblis gőrl, aki nagy boldogan a fél sulinak körbemutogatta a pengével vagdosott csuklóját, mert ő szakított a százból egy barátjával. plusz a szokásos klisék. manapság már csak vasalt szőke hajú, rajzolt szemöldökű, cicagatyás, vakolatos rózsaszínagyú, ergo a népszerűbb sorba állt. mindig elgondolkodom, még mindig milyen világban élünk. piszkosul idegeltek, de arra jöttem rá, h foglalkozni a tumblis darkos izés lányákkal oly felesleges, hisz csak figyelemre és megértésre vágynak. így is sokkal kevesebb probléma van velük, mint megtapasztalni, milyen, ha csak underground emberként kimész az utcára a birkák és vakok közé...

Nagyon várom a holnap estét :3 ^^