miregondoltokmost?

Ez nem idióta, hanem agyhalott. Ennek semmi se jó, rohadt magasak az elvárásai, ahhoz képest, hogy önmagát nem tartja kifejezetten "főnyereménynek", hanem átlagosnak. Akkor miért nem jó neki egy átlagos, rendes, hétköznapi nő? Vannak ilyenek nagy számmal, lehet válogatni. Hányszor kaptam meg annak idején különböző társkereső oldalakon, ha nem írtam vissza valakinek, hogy én is csak egy beképzelt ribi vagyok és a külsőségek érdekelnek és nem adok esélyt valakinek, aki nem olyan jóképű. Volt, aki tényleg olyan ronda volt, hogy a kutyám alá nem raktam volna, de nem ez a lényeg. Ez a ronda is nem egy kevésbé szép, vagy csúnyácskább lányra írt rá, hanem rám. Akkor ki az, aki a külsőségekre megy? (Szerk: Én se vagyok egy nagy sztár, félreértés ne essék, mielőtt megkapom, hogy öntelt vagyok.) Fejezzük már be ezt a majomságot. Aki keres, az talál. Függetlenül attól, hogy szép-e, csúnya-e, okos vagy buta, mindegy, a zsák a foltját megtalálja, ha keresi. Akinek meg nem kell, az nem keres, vagy kifogások ezreit sorolja, így nem is talál, ilyen egyszerű. Lehet takarózni, kinek miért nincs párja, lehet szidni a másik nemet, de ostobaság. Ha valakinek nincs párja, az többnyire azért van, mert igazán nem is akar párt. Valamiért nincs még készen rá. Ilyen egyszerű. És lehet, soha nem is lesz. Az ilyen pasit meg, mint ez a levélíró, egy intelligens, átlagosan helyes, önálló nő a kukában húzza le, nemhogy összeadja magát vele. Hát sötét, mint az éjszaka.

A kedvenc sztárjaim listáját nézegettem, és rám jött a fangörlködés, úgyhogy előre szólok, egy totálisan elfogult, nyálas, csöpögős kommentet fogok írni, aki nem akar hányni, el se olvassa.
Komolyan nem tudom, mivel érdemeltem ki ezeket a zenészeket. Csak néztem a képüket, és annyi szeretet kezdett kavarogni bennem, amit nem sokszor tapasztalok. Egyszerűen nem tudom, miért. Itt vannak ők, a legjobbkor jöttek az életembe, és olyan sokszor segítettek már. Nem csak egy zenekar, hanem az összes. Itt vannak ezek a srácok, meg ez a néhány lány, és csak emberek mind, mint bárki más. Mégis van bennük valami, ami miatt kiemelkednek, és nem csak az, hogy tehetségesek. Annyira szeretem őket, egytől-egyig. Igazából nem tudom, mi lenne velem, ha ők nem lennének. Három év alatt a mindennapjaim részévé váltak, és mind olyanok, mintha a legjobb barátaim lennének. Én... elmondani nem tudom, mennyit jelentenek nekem. Nem sokszor hagynak cserben a szavak, ezt gondolom, páran már észrevették, és most mégsem jut eszembe olyan szó, ami kifejezhetné, mit érzek. Én csak hálás vagyok nekik mindenért. És istenem, nagyon szeretem őket.
Napi fangörlködés kipipálva.

Fú ez csak felcsesz. De fogadjunk egy tök rendes, szép duci csajt meg úgy elküldene a fenébe mint annak a rendje. Na ezért nincs neki csaja.

Ma elsősegélyből vizsgáztam. Pipaaa.
Holnap is meg szerdán is írok dogát, szóval. Ja nem sokat fogok pihenni.

Basszus, szerintem marha hideg van. Egész nap ki sem dugtam az orromat a szobámból, és bár megy a fűtés, mégis vacogok, fázok és lefagynak a lábaim. Azt hiszem, beülök egy forró kádba, és lefekszem filmezni.

eszembe jutott, amikor még nyár végén kijelentettem, hogy én biza egész évben tanulni fogok és kitűnő leszek végre egyszer… haverok kiröhögtek, én meg tökre megsértődtem, hogy "már pedig menni fog", most már én is röhögök. ez nem követendő példa, senki lelki világába nem szeretnék belegázolni, és magamnak sem okozok vele örömet, de pl. történelmet eddig egyszer sem tanultam, hozzá sem értem a könyvhöz órán kívül, r*hadtul nehéz dolgom lesz, ha majd dolgozatra kell készülni. de nem is érdekel. azokat a tantárgyakat szívesen megtanulom, amiket szeretek vagy szükségem lesz rájuk (kémia, biológia, fizika, angol, német, magyar, stb… mit stb, ez mind), de a többivel engem ki lehet kergetni a világból. értem én, hogy majdvalamikor érettségi, alapműveltség meg minden tök, de hagyjanak már élni is egy kicsit. második hónap, és már legszívesebben felgyújtanám az összes füzetet és vázlatot, miközben sámántáncot járok a máglya körül.

mondjuk nem csak a tanulás miatt, hanem az osztálytársaim miatt sincs sok kedvem az egészhez, de eldöntöttem, hogy le fogom sz#rni őket magasról, és már tényleg. akik rendesek velem, azokkal én is az leszek, de akik egy 'cső't nem bírnak odanyögni, és még úgy is tesznek, mintha nem látnának (wtf?) és látszik, hogy inkább levetnék magukat a harmadikról, minthogy velem szóba álljanak, azok örüljenek, hogy ilyen békés, jámbor természet vagyok. és a későbbiekben ne várjanak tőlem semmit, azért sem hülye, sem süket nem vagyok, pontosan tudom, hogy mit gondolnak rólam. de ez legyen az ő bajuk, nekem is megvannak a saját problémáim, valószínűleg nem attól fogok összeomlani, hogy néhány tizenéves kölyök megjegyzéseket tesz rám a hátam mögött.

Egy kicseszettül ügyes ember vagyok. Megírtam Rachel Bolan életrajzát, már fél órája itt szenvedtem fele, és persze jó szokásomhoz hűen nem mentettem közben, amit ugye nem ártana, ha az ember olyan béna, mint én. Be akartam zárni a Skid Row oldalát, ahonnan a diszkográfiát néztem, erre mit csinálok? Hát nem a starity-t zárom be? Azt hiszem, most megyek a sarokba sírni, és majd holnap foglalkozom Rachel-lel...

Mindig is furcsa dolognak tartottam ezeket a személyiségteszteket. Én magam nem tudom megítélni, milyen ember is vagyok, egy tesztben nem tudom lehet-e bízni. Aztán lehet én vagyok túl szkeptikus, ki tudja. Mindenesetre kitöltöttem egyet most, bár azt az előbbiekből kiindulva nem tudom eldönteni, hogy vajon tényleg ilyen vagyok-e. ( Jó is, ha az ember biztos önmagában, ugye )

Ha jófajta személyiségtesztet szeretnél, ajánlom ezt, ennél jobbat nem ismerek, és abszolút megbízható.

Nincs is jobb annál, amikor esőben sétálsz haza és közben megkerget egy kutya. Ha nincs ott egy bácsi, akkor megharapott volna Most meg itthon bőgök miatta, mint valami szerencsétlen. Soha többet be nem teszem a lábamat abba az utcába, nem érdekel, hogy arra közelebb van a buszmegálló. Inkább teszek egy nagy kerülőt, mintsem kockáztassam, hogy megharapjon egy kutya. Soha nem voltam hálás az életemért, de most örülök, hogy nem történt semmi bajom, mikor történhetett volna. Csak azt nem értem, hogy az emberek miért engedik ki a kutyájukat az utcára. Bármilyen szófogadó is a kutya, én akkor sem engedném, hogy az utcán bóklásszon, nehogy megharapjon valakit. Azt hiszem, hogy most néhány napig kutyákkal lesznek rémálmaim.

Visszatértem hosszú-hosszú "vakációmból".

Óh, de ismerős ez a helyzet Én is még a nyár utolsó napjaiban eldöntöttem, hogy jobban fogok tanulni, mint eddig, elvégre végzős lettem és így is meghalok az érettségi puszta gondolatától is... Habár eddig sem tanultam olyan rosszul, de amennyit elvárnak az embertől, hiába igyekeztem, egyszerűen nem tudtam teljesíteni... Mert azért érjél haza a suliból, pihenj, aztán tanulj egész estig 7 tantárgyra, mert az úgy tök jó program...
Ilyenkor féltékeny vagyok keresztanyámra, mert ő mindig olyan volt, hogy órán megjegyzett szinte mindent, itthon elolvasta egyszer, aztán nem is látott senki könyvet a kezében egész nap... mégis majdnem kitűnő tanuló volt. Mondjuk, ha úgy vesszük, én se vagyok teljesen reménytelen, mert amíg nem kezdtem el ezt az "éjszaka sokáig fent maradok, mert nem tudok aludni" dolgot, addig nekem is elég volt szinte mindent egyszer elolvasni, és tudtam teljesíteni a hármas (néha 4-es) szintet :c

Teljes mértékben át tudom érezni. Nekem volt egy olyan időszakom, mikor már keresgettem a közelben más iskolákat a nyáron, mert osztálytársaim annyira kikészítettek. Némelyik ember akkora k*csög tud lenni a másikkal, hogy az hihetetlen. De azóta nem hat meg a dolog, belegondoltam, hogy én is idegesítem őket a puszta jelenlétemmel, szóval úgy döntöttem, hogy most már kibírom velük, így legalább minden egyes kis mozdulatommal, megszólalásommal fel tudom cs*szni őket
Kedvencem volt 11. év vége. Osztálytársam folyton mondogatta, hogy úgyis meg fogok bukni, nem éri meg kijavítanom a jegyeimet (töriből, fizikából és matekból álltam bukásra... első kettőből azért, mert nem megy, matekból meg azért, mert egy nagyon rossz dolgozatot írtam egyszer, amit nem tudtam kijavítani, ezért duplán beírta a tanár...), erre mikor sorolták a jegyeimet, és nem hallotta sehol az "elégtelent", nagyon meg volt lepődve a drága

Dylan O'Brien ♥♥♥ Teen Wolf ♥♥♥ Torta ♥ És mennem kell tanulni -.-

Talán már két hete is van, amikor itt panaszkodtam, hogy miután végig néztem a Gyilkos elméket, nem tudok magammal mit kezdeni. Azóta találtam egy baromi jó sorozatot (Mindörökké) és hát nekem nagyon tetszett, viszont sajnálom, hogy csak egy évadot élt meg. Szívesen elnéztem volna még pár évadon keresztül és persze a végkifejletre is kíváncsi lettem volna. Amúgy ahhoz a részhez visszatérve, hogy nincs mit néznem.. ühüm.. The 100, Orphan Black, Hannibal, Vikingek, D.Gray-man, Inuyasha, Tokyo Ghoul, Naruto - amiket valamiért soha nem fejeztem be, illetve gondoltam egyet és félbe hagytam, és ugye ott van a Gyilkos elmék új évada is. Néha nem értem magam. No mindegy.

A töritanárunk lebetegedett, szóval most helyettesítők jönnek be. Tudniillik, hogy az a tanár, aki bejött helyettesíteni, rettentően szigorú. Mögöttünk volt egy üres pad, az ikrek oda is ültek.

Marci: Luca, mögéd ülünk, mert szeretünk.
Én: Persze, csak féltek a tanártól.
Dani: Nem is, pöttöm. (igen, van köztünk 10 centi és már pöttöm vagyok )
Marci: Viszont mostanában rákaptam az autózásra, lehet, adom a gázt a székednek.
Luca: Őszintén szólva, nem értem, hogy ez mit takar.
Marci: *röhög* Majd megtudod.

És meg is tudtam, miután egész órán a székemet rugdosta, lökdöste, ráncigálta és mindeközben berregő hangokat adott ki.

Marci: *óra végén* Jó óra volt, mögötted maradok.
Én: Jézus, gyere le!
Dani: Itt vagyok.

Napi depresszióskodásom ebben a topikban ezzel a kommenttel ki lesz pipálva, mindenki örömére, hurrá.

Ebben a szent pillanatban, valamint az elmúlt három, és az elkövetkezendő iksz napban egyszerre utálni és imádni fogom a The Walking Dead készítőit, s ennek vannak régi, valamint új okai is. Oké, más sokszor írt duma tőlem, valószínűleg senki még csak el sem fogja olvasni, de hogy a fészkes fenébe képes bárki ezen a bolygón bántani egy olyan tökéletes, imádnivaló és frenetikus karaktert, mint Maggie Greene, és egy olyan hihetetlen embert, mint Lauren Cohan? Ez a kérdés foglalkoztat már hosszú ideje, de egészen a mai napig, egész pontosan az első órában megtartott testnevelés óra előtti szünetig nem mutattam jelét, hogy efelől érdeklődnék. Ma szakadt el a cérna, és igen, ma fakadtam sírva 22 osztálytársnőm szeme láttára, miután már vagy ezredjére újranéztem azt a videót, amelyben az általam istenített, és tökéletes embernek titulált Laurem Cohan elsírta magát az idei, a napokban megrendezett New York-i Comic Con-on. Alapból sem vagyok a szavak embere, de ritka az olyan, hogy ne tudnék hozzáfűzni valamit egy témához, legyen szó baromságról, vagy komoly dologról, de amikor Lauren-ről beszélek, vagy kell beszélnem, a torkomon, és az ujjamban ragadnak a szavak. Kevés annyira lenyűgöző, és csodálatos ember van ezen a világon, mint ő, sőt, megkockáztatom, hogy nincs is. Maggie Greene pedig hasonlóan eszméletlen nő, ha ők ketten nem lennének, vagy nem ismerném őket, akkor egy lelkileg szegény, nulla ember lennék, aki rögtön mindent feladna, és nem küzdene, aki… igazából nem is tudom, mi lenne velem Nélkülük. Lényeg a lényeg, hogy Maggie Greene nem érdemli meg azt a sok fájdalmat, sérülést, halált, és kegyetlenséget, amit kapott. Azt a sok tanácstalanságot, elveszettséget, hiányt. Az ötödik évadig bezáróan is többet szenvedett 4-5 évig, mint én a tizennégy évem alatt. Kérdem én, megérdemelte azt, amit utána átélt? Egyáltalán, amit előtte? Nem. Most mégis olyan hangulatom van a videók és a képek miatt, hogy azt nem tudjátok elképzelni. Bár felcsillant a remény, hiszen a készítők tudják, hogy rendkívül okos rajongóik is vannak, csak nem rontanának bele 7 hónap némaságba egy olyan ostoba dologgal, mint a holttest melletti lepedő, vagy Maggie eljegyzési gyűrűje. Két héttel a világpremier előtt elszúrni? Remélem, nem igaz... visszatérve a témámra. Egész buszúton, egész végig a HÉV-en, és mostanáig is ezt néztem: ahogy Lau elérzékenyülve, sírva válaszol a kérdésre, s ő még ebbe is csempészett egy kis humort, ám még mindig képtelen vagyok felfogni, hogy miért csinálják ezt a készítők. Ez a 3 perc olyan hatással volt rám, mint a fene. Remeg a térdem, a kezem, émelygek, rázkódik a vállam, és mintha egy úthenger ment volna át a gyomromon. Egész nap könnyeztem, első és második szünetben rendesen sírtam, hazaérve magamra zárva az ajtót zokogtam, és mint akivel most szakítottak, zabálom marékszámra a süteményt és fánkokat. Nincsen annál rosszabb érzés, amikor harminc kérdés ugyanaz, s te csak azzal tudsz válaszolni, hogy nem. Mert ezzel kell. Pedig de, igenis az a bajom, hogy a halott titulus most leginkább Maggie-re illik, arra az emberre, aki két éven át tartotta bennem a lelket, ha úgy éreztem, vége. Azon az emberen, aki gyermeket hord a szíve alatt, aki a legnagyobb példaképem, aki többet tett értem, mint egyes barátaim. *yeah, újra könnyek a képernyőmön, király* Egyszerűen képtelenség szavakba foglalni azt az imádatot, azt a büszkeséget, azt a szeretetet, azt a fanatizmust, amit akkor érzek, amikor ránézek Lauren-re. Tényleg lehetetlen, épp ezért most abbahagyom, mert már így is úgy olvasható ez a komment, mintha egy ostoba, elvakult, buta ember lennék, aki ismeretlenül is úgy imád egy embert, mint egy családtagját. Mert igen, Lauren az életem, és kb. olyan, mint az egyik családtagom.
Ez az a videó , de nincs benne az egész. A Szívem ezután még egyszer könnyekben tört ki, én ezt már alig bírom nézni.

Átérzem, megspékelve azzal, hogy én eddig tényleg többet tanultam, mint eddig (jó azt annyira nem volt nehéz), az átlagom pedig egy kerek egy egésszel van az eddigiek alatt, életem legrosszabb jegyei. Mostmivaaaaan? Ja ez érettségi évében tényleg fun...

Ettél már olyan pizzát, aminek az alapja májkrém volt? Én igen, és pár falat után a kukába is hajítottam. Még a ketchup is jobb megoldás lett volna a paradicsomszósz pótlására, mint a májkrém. Ehetetlenül sz*r volt, pedig én aztán nem vagyok finnyás, de ez minden volt, csak nem pizza.

Már hetek óta sz*rakadik a telefonom. Nem tudom, mi lehet a baj vele, de a PIN-kód beírása után egyszerűen kikapcsol, és hangulatától függően vagy vissza lehet kapcsolni, vagy nem. Volt, hogy másfél napig semmit nem csinált a drága. Nem mintha annyi mindenre használnám (telefonálok, zenét hallgatok és olvasok) de azért csak kellemetlen, ha lekésem a buszt, vagy SOS DÖK-gyűlés van, és maradnom kell még két órát, plusz a buszozás, anya meg azt sem tudja, mi a franc van velem, arról nem is beszélve, hogy karóra híján az időt sem tudom máshol megnézni. Nem is ez a nagy röhej, hanem, hogy minden nap majdnem háromig vagyok suliban, aztán meg rohanás a pályaudvarra, így a szervizbe sincs időm bevinni. A család többi tagja meg dolgozik. Ahh.
Pozitívum viszont, hogy hétfőn Dumaszínház! Holnap vesszük meg a jegyeket egyik barátommal, én pedig már napok óta be vagyok sózva, mert 1., imádom Kiss Ádámot és 2., még soha nem voltam ilyenen, így rettenetesen fúrja az oldalamat a kíváncsiság, hogy is zajlik a dolog, ha élőben van ott az ember lánya. Bár másnap suli, én meg este 11-re érek haza, egy kis fáradtságot mindenképpen megér.
És még egy pozitívum... két-három hete kaptam egy szoknyát, amit akkor alig bírtam magamra húzni. Ma van egy hete, hogy csinálom a fogyókúrás tortúrát (egyébként annyira nem is az) és reggel simán fel tudtam kapni. Bár még nem látok magamon olyan fene nagy változást, annyira megörültem, hogy az valami hihetetlen. Ha már épp a legfinomabb kaják vannak itthon, amikből én persze nem ehetek, és a rengeteg folyadékfogyasztás miatt a pisilés lett a No.1 hobbim, a becsületes "hadd rohangáljak minél többet, mert égjen már a zsír!" tesióra részvételekről nem is beszélve, ez már igazán kellett egy kis motivációnak.

Cirka háromnegyed órája értünk haza öcsivel (apunál voltunk, tegnap mentünk), és anya már veszekedik, és a párjával van elfoglalva. Negyed órája kértem, hogy jöjjön ide, azt mondta, mindjárt, és még most is várom. Kezd nagyon idegesíteni, hogy sosincs ideje ránk, amikor a "kedves" párja itthon van.