miregondoltokmost?

(Megint jöttem pampogni)Nem is tudom,h az ilyen emberekre mit mondanak,mondjak..
Mondja nekem,h "legalább van munkám"..aha elmegy a pennybe,aztán rakosgatod a zöldségeket vagy mi?és ha az a "rakosgatás" nem  fizet sokat? akkor ne sírjon majd,h valami "menőbb" helyre akarna menni és oda pl:szakbizonyitvány kell,aztán neki nincsen meg.. 
Ilyenkor mit érezhetnek egyesek?

Valami itt nagyon el van rontva. Nem tudom, mi, mert nem látok bele, de pl. a mi városunkban a kórházra azt szokták mondani, hogy "ide legfeljebb meghalni jönnék". És az a helyzet, hogy erre a kórházra ez tökéletesen áll is. Több dolgot is fel tudnék sorolni, mi a probléma nálunk az egészségügyi ellátással, de felesleges, mert gondolom, máshol sem egy álom a helyzet.
Egyébként kitartást, vagy jobbulást, vagy ilyesmi!

...De PONT ma határoztam el, hogy újra nekikezdek a diétának és kicsit formába hozom magam. (mert már lassan elviselhetetlen állapotok uralkodnak itt ) Ráadásul 10 óra elmúlt ilyenkor meg már lelkiismeret furdalásom lenne ha bármit is ennék. Úgyhogy valahogy megpróbálom átvészelni ezt a mai éjszakát, és korgó hassal elaludni. Nem lesz egyszerű, de muszáj. Addig is megpróbálom elterelni a gondolataim, ahhoz viszont valami iszonyat jó filmet kell találnom. Bár őszintén szólva filmezni is popcorn mellett a legjobb..

Egyél valami gyümit vagy zöldséget, korgó gyomorral nem jó aludni!   
OFF: most jöttem rá igazán, mennyire szeretem a Queent, mint bandát. Egy teljesen új világszemléletet adtak nekem, úgy érzem, máshogy gondolkodom, felnövök a zenéjük mellett. Sose szeretek áradozni, hisz ők is ugyanolyanok voltak, ugyanúgy emberek mint én és a többi, viszont ők négyen, valahogy nekem egy fényt jelentenek, azt a fényt, amit mindig megtalálok és követek. De csodálom őket!

Hiába voltam fáradt, hiába voltam nyúzott, hibába fájt mindenem, egyszerűen a szívem megszakadt és legszívesebben maradtam volna, amikor átadás után az egyik kis betegem sírva odajött hozzám, átölelt és kérlelt, hogy ne menjek haza. Hihetetlen, hogy ezek a gyermekek nap mint nap az életükért küzdenek, számtalan műtéten esnek át az új élet reményében, és egy kevéske szeretetet, törődést is úgy élnek meg, mint életük legszebb, legboldogabb pillanatát. Kb. egy hónapja dolgozom az új munkahelyemen, és annyi inspiráló beteg gyermekkel találkoztam már, akik komolyan elgondolkodtatnak engem az élet nagy dolgairól. Sokan nem értik még a mai napig sem, hogy miért ezt a szakmát választottam, miért ebben dolgozok, mikor a fizetésünk a béka feneke alatt van. Kérem szépen, a válasz itt van - egy boldog mosoly, egy nevetés vagy csak egy szomorú tekintet boldoggá varázsolása is már maga egy csoda, főleg, ha komoly betegségekről van szó. Néha azért kesergek, hogy bár szeretem a munkámat, tényleg megéri-e csinálni ezt az egészet, és az a válaszom, hogy határozottan, igen, iszonyúan megéri. A szívem belesajdult, hogy a gyerkőcöt ott kellett hagynom, de hát nekem is jönni kellett haza, hisz holnap ismételten bent leszek. Az ilyen momentumokban mindig találok valami inspirálót, valami megindítót, ami a rosszabb napjaimon arra sarkall, hogy ezért megéri csinálni.