miregondoltokmost?

Látom nem én vagyok egyedül akinek nem rég halt meg a mamája Kedden suliban kaptam meg a hírt és a család is bejött.


Valahogy kezdem érezni a családom stresszes,ahogy én is kezdek az lenni..A mamám halála megrázott és ez jó pár hónap/év múlva dolgozzom/dolgozza fel az egész család.Korán kelések,hajnalban (majdnem reggel) 5:50 felkelek, +15 perc a sminkelésre,majd +5(vagy annál kevesebb)kiválasztom a stilusomhoz illő ruhát..majd boltba megyek,elsétálok a buszig..oké várok,majd leszállok a sulimnál..De az a legrosszabb,h a sulinkban nincsen se büfé,se automaták,se semmi!!Csak egy pár köpésre van a tesco,abban a 10 percbe úgy kell futnunk a srácokkal,h majdnem lecsúszik a gatyánk..elis áztam..kicsit se köszönhetem az időjárásnak..

#Firstoneworldproblems..

könnyes búcsút intettem a piros hajamnak, helyette most viszont barna lett. 2 órányi szőkítés után sem akarta visszanyerni az eredeti színét, amit nem is bánok, ez a lilás-kékes-szürkés-barna sokkal jobban tetszik, a megfelelő megvilágításban pedig még a pirosat is lehet látni benne. régebben nagyon sokat gondolkoztam a barna hajon, de elvetettem az ötletet, mert időközben inkább a világosabb és extrémebb színek tetszettek meg, de imádom ezt a színt. állítólag nem is áll rosszul

éés már csak egy nap van vissza ebből a nyomorult, undorító, gusztustalan, verőfényes napsütéses, kombinatorikás és adminisztrációs hétből, amin túl sok minden történik és mégis unalmas, szóval partytime nem gondoltam volna, hogy ennyire túl fogom élni és még a szociális életemet is sikerül fejlesztgetnem - szépen, lassan és biztosan. attól nagyon messze vagyok, hogy jól érezzem magam, de azt hiszem, haladok. csak ne zavarnának bele azok az emberek, akik látványosan utálnak, vagy éppenséggel az, akiért én látványosan rajongok.
nem baj, most kiélvezem, hogy minden szép, a fokföldi ibolyám meg még nem halt meg, túl sok házit egyelőre csak németből kaptam (az sem órai hanem külön), ráérek holnap visszasüllyedni az önsajnálat mély bugyraiba.

anyának előbb egy kisebb Guns N' Roses koncertet tartottam takarítás közben, de azt mondta nem vagyok egy Axl Rose.

Nem értem, engem miért csak a részeges hapsik találnak meg a buszon? Ma hihetetlen 'bókokat' kaptam egy részeg hapsitól a buszon, ami ráadásul tömve volt, azt se tudtam, hova süllyedjek
A tesitanárom ma meg nagyon aranyosan megkérdezte, hogy miért nem futok mostanában (wtf, csak ma meg tegnap sétáltam), én meg nagyon aranyosan utaltam arra, hogy megvan, erre jön nekem azzal, hogy az olimpikonok is versenyeznek így. Fogalmam se volt, hogy ezen most idegesítsem-e fel magamat, vagy vegyem hízelgőnek hogy ilyen sportolókhoz hasonlít Amúgy én bírom a tanár urat, ő az egyike annak a kb 6 tanárnak, akiket szeretek, de néha olyan kis izé tud lenni
Legalább ma lényegesen jobb kedvem volt, mint tegnap, amiben nagy szerepet játszott az, hogy mégse cserélték le az infótanárunkat(!!!!). Ennek annyira megörültem, hogy elkezdtem fontolgatni az előrehozott infóérettségit, de csak azért, mert szerinte simán bennem van. Az ilyen kis megjegyzések nagyon tudják fényezni az egómat Anya meg nem érti, hogy miért akarok 6 tárgyból érettségizni. De ha 11.-re előrehoznám az angolt meg az infót, akkor 12.-re csak négy maradna (matek, magyar, töri, eü) és ha az infó nem is kötelező, biztos hogy nem lesz hátrány ha megvan. Mondjuk még van egy évem fontolgatni

Minek, minek a világegyetemnek a sportnap holnapra? Ha nincs sportnap is dgfáradtak vagyunk amikor hazamegyünk. A tesitanárunknak meg muszály volt belerakni az osztalyunk focicsapatába.. Van 14 fiú az osztályban akit nyugodtan berakhatott volna, de nem, egy focizni nemtudó lányt választott.. Tutira szétaláznak majd minket... De hálistennek nem leszek egyedül lány a csapatban, mivel ott lesz még az egyik barátnőm is. De ő se fog nagyon a focira koncentrálni, csak az új pasijára.. És a szülőket is meghívták, így jobban le tudunk égni.. Hurrá (irónia)

Annyira hulla fáradt vagyok agyilag, hogy a nem és az igen szó kimondása is nehézséget okoz.

Annyira elegem van abból, hogy megint nekem és két másik lánynak kell szívnia, mert két embernek nem tetszik, hogy nyolcadik órában van a testnevelés. Átrakatták szerda elsőbe, mikoris annak a csoportnak, amelyben a lányok többsége van, nincs órája; mi viszont civilizáción ülünk. Ezért kell bentmaradnunk péntek (!) hetedik órában, hogy egy másik, idegen osztállyal tesizzünk... A legnagyobb poén az egészben pedig az, hogy ebbe a bizonyos első órába tették át a játékórát, így heti öt tesin fogok meghalni négy helyett...

Kész katasztrófa, ahogy az órarendünket beosztották amúgy, eredetileg csütörtök hetedik órában két helyen kellett volna lennem, pénteken másodikban meg nem lett volna órám és a másik csoportnak kellett volna szétszakadnia vagy klónoznia magát... Szánalom.

Arról ne is beszéljünk, hogy a szakmai emelt szintű érettségire felkészítőt se indítják, legalábbis ebben a félévben nem. Bezzeg azért elvárják, hogy 60% felett teljesítsünk majd, máskülönben egy alapszintű nyelvvizsgával szúrnák ki az ember szemét. Meg azért a szakmain nem akarok rossz jegyet szerezni, még akkor se, ha nem ezen az irányon indulok tovább.

Egyik osztálytásam szerint 12.000 éves a Föld és semmilyen észérvvel nem lehet rá hatni.

Változott a terv, amiről egyébként még nem beszéltem, szóval kötve hiszem, hogy itt bárki is tudna erről miszerint év vége helyett megpróbálok félévkor átiratkozni abba az iskolába, ahova eredetileg is szerettem volna járni. Esküszöm, hogy végig úgy fogok tanulni mint a kisangyal, felkészülök az osztályozóvizsgára, tényleg mindenemet oda fogom tenni, hogy egy másik, sokkal közelebb lévő gimnáziumban tanulhassak, legrosszabb esetben semmi külön szakot vagy tagozatot. Félreértés ne essék, semmi baj nincs az osztályommal, nagyon kedves és aranyos mindenki, de nekem egy olyan iskola, ami eredetileg 4 vagy 5 épületből áll és évfolyamonként minimum tíz osztály tanul, abban pedig legalább 25 diák az nagyon nagy és zsúfolt. Arról nem is beszélve, hogy nekem borzasztóan nagy alvásigényem van és hiába igyekszek minimum 7 és fél órát aludni egész nap olyan vagyok mint egy élőhalott. Nekem az a középiskola, ahova most járok túl nagy, túl messze van és túlontúl városi, túl gyengék az emberek, a tanáraim közül csak ketten szeretnének egy valamivel közömbösebb kapcsolatot kialakítani diákjaival (na mondjuk ők tényleg hiányozni fognak). Egészen biztos vagyok abban, hogy képes vagyok a tudásomat a gimnáziumhoz elegendő szintre felhozni, és a tudat, hogy van lehetőségem egy jóval színvonalasabb iskolában leérettségizni nagyon erősen motivál. Plusz az, hogy a kinézett iskola vallásos, és bár nem kötöm magamat semmiféle vallás felé, egy bizonyos szinten azért érdekel ez a dolog.

Ezt most nem tudom miért írtam le, mondjuk már jó pár órája ezen agyalok.

Oké, még nem dolgozom ezer éve a szakmámban, így nem tehetek olyan kijelentéseket, miszerint mindent láttam. Nem, nagyon-nagyon-nagyon sok mindent nem láttam, nem tapasztaltam még, ám amihez ma volt szerencsém az egyszerűen ledöbbentett. Esküszöm, ilyet még életemben nem láttam.

Összesen csak pár napot tölthettem azzal az öt éves kisgyerekkel, és valami kegyetlen inspiráló volt nem csak a gyermek élete, hanem a viselkedése, magatartása. Előzőleg olyan osztályon dolgoztam, ahol bizony megfordultak a hisztisebbnél hisztisebb kisgyerekek, és többek között vérvétel miatt hisztiző kamaszokkal is összehozott a Sors. Most azonban itt volt egy öt (!) éves kisgyerek, akinek élete nem fenékig tejfel, és úgy kezelte az egész szituációt, mint egy higgadt felnőtt. Elképesztő! 25 éves vagyok, és kajak nem voltam ennyire türelmes és nyugodt az öt napos műtétes posztoperatív időszak után, amit ugye kórházban kellett töltenem obszerválás gyanánt. Hatodik napra virradóan reggel hétkor már könyörögtem a dokinak, hogy engedjen haza, mert kezdek totál kikészülni, holott én már egy felnőtt ember vagyok, aki ápolónő, tehát számomra egyáltalán nem idegen a kórházi körülmény. Viszont ez a kisgyerek egy szó nélkül lenyelte az ezerféle keserű gyógyszert, egyszer nem öklendezte vagy hányta volna vissza. (volt, hogy Convulex szirupot is visszahány némelyik gyerek, pedig olyan édes, hogy minden ragad tőle) Naponta kellett neki új branült szúrni, mert a perfériája nem bírta a másik három vénás gyógyszert. Egyedül van bent, és bár a nővérek babusgatják, szeretgetik, az azért mégsem ugyanaz, mintha a szülő ott lenne vele. És a poén az, hogy nem adja fel. Kib*szottul erősen küzd minden áldott napon azért, hogy meggyógyulhasson, és ezt ő maga is tudja! Milyen világot élünk 2016-ban, hogy egy kisgyereknek felnőttként kell viselkednie?! Rengetegen példát vehetnénk róla. A küzdeleme egy jobb életért, egy egészséges életért... egyszerűen hihetetlen, hogy milyen akaratereje van. Én is folyton folyvást nyafogok, hogy ez meg az a bajom, így fáj meg úgy fáj, közben pedig van olyan a világon, akinek ezerszer sz*rabb. Rám speciel iszonyú inspirálóan hatott azaz idő, amit vele tölthettem. Eldöntöttem - ha még egyszer kórházba fogok kerülni az egészségem miatt, olyan kitartó és bátor szeretnék lenni, mint Ő! Minden embernek látnia kéne, hogy egy apró termetű ártatlan lelkű kisgyermek miket képes elérni, ha erős az akarata. Sokszor hangoztatom, hogy az emberségesség, a másokon való segítés az, ami motivál abban, hogy ebben az emberileg kimerítő, abszolút nem megfizetett szakmában dolgozzak, de most eljutottam odáig, hogy nem én segítettem máson, hanem az egyik kisbetegem segített én nekem! A szemem is könnybe lábadt, legszívesebben elsírtam volna magamat, de nem akartam, hogy szomorúan búcsúzzunk el egymástól. Felnőtt emberek nem képesek erre, ezért is annyira csodálatra méltó.

Nem tudok abszolúte mértékben tekinteni a mai napomra pozitívan, mert nem az. Bár tagadhatatlanul is baromi jól éreztem magam gyerekek közelében - mondja ezt azaz ember, aki a gyerekvállalás gondolatától is rosszul volt - még mindig nagyon szkeptikus vagyok. Tény, hogy ma sikerült összehaverkodnom egy indiai kisfiúval (csodaszép barna, nagy szemek, barna, dús haj), egyedül én bírtam megnyugtatni egy afroamerikai törpét (és tényleg, az a hajszerkezet, bele se merek gondolni, hogyan fésülködnek), miközben a két éves töppencs ott vinnyogott, akinek a nagy kedvence vagyok, hogy miért nem őt babusgatom (sírt, de az a tipikus hiszti, ami inkább vicces mint sem szomorú). Ezért jó, ha az ember anyjának multikulti óvodája van. Illetőleg, megkaptam az adminisztrációs melót az oviban. Klassz lett volna, ha ez a három tünemény nem köt le egész nap. Valamiért még sem tudok rájuk haragudni

A hatalmas nagy negatívum egy barát/testvér jelképes elvesztése. Nem érzem azt, hogy a modern világban élünk, amikor valaki 200 km messze lesz tőlem. Rengeteg dologgal kell megbirkóznom most és pont most, amikor szükségem lenne valakire, nem lesz.

ON: A Neptun meg fulladjon meg.

Össze kellene szednem magam és elkezdeni írni a házikat,tanulni és ki kellene dolgozni azt a vacak tételt is mivel a hétvégén erre nem nagyon lesz időm,de semmi kedvem hozzá,fáradt vagyok a mai gyakorlatnak köszönhetően és amúgyis csak az a kérdés forog a fejemben,hogy miért tette? Amikor elmondták,hogy ő már nincs èn azt hiszem összetörtem. Nem gondoltam volna,hogy ennyire fontos volt nekem.

Amikor egy olyan ember, aki még hírből sem ismeri a rockzenét, kirakja ezt a képet fészbúkra...
Nem tudom eldönteni, miért idegesít: azért, mert utálom az embert, aki kitette, vagy csak úgy szimplán.

Két tanítás nyelvű osztályba járok, ahol a jobbik angolos csoportban vagyok már kezdetek óta. Lassan le kell tennem a nyelvvizsgát, a csoporttársaimnak már meg van. Tegnap írattak velünk egy szintfelmérőt, teljesen váratlanul, így készülni sem tudtunk, és az enyém lett a 6. legjobb (20 főből), 90%-al, amire elég büszke vagyok. Főleg úgy, hogy nem gondoltam volna, hogy nekem annyi lesz, illetve már egyszer voltam írásbeli nyelvvizsgán, ami nem sikerült (3 pont híján, de hát ez van). Szóval ez most nagyon önbizalmat adott, hogy az osztály 70%-nál jobban sikerült az enyém, pedig nekik már van papírjuk. ^^

Valóban kevés életjelet adok mostanság -részben azért is, mert ezt az oldalt már nagyon nem érzem otthonosnak, eltávolodtam, elszakadtak az idekötő szálak-, úgyhogy mos itt lenne az ideje talán.
Új tervezésismeret tanárunk van, pontosabban három tanár tarja az órát. Tavaly az extanárnőt nagyon megkedveltem. Az osztálytáborban egy szép estén nagyon jókat filozofáltam vele, persze a pálesz társaságában... de most nem is ezen van a hangsúly; bírtam a nőt. Arra szentelte ezeket az éveit, hogy segítsen minket a képzőművészet útján. Volt néha szigorú is (vagy csak a látszata volt), együttérző és engedékeny is. De összességében teljesen kiismerhetetlen. Mégis mit gondoltok? Egy alacsony, kissé molett nő, felborotvált hajjal, érdekes öltözködési stílussal és lenyűgöző intellektualistással. Tényleg teljesen rejtélyes, és pont ez volt benne a vonzó. Mindig megmaradt a személyeskedés nélküli tanár-diák viszonynál, de a táborban azon az estén kiadott egy darabot abból, amiről mindig is tudtam, hogy benne van. Annyira örültem már tényleg, hogy a végén már kijött vele az egész osztály, a kis haveri köröm, nem csak az affektáló seggnyaló stréberek.
-...
Erre viszont egy új kishölgy is van velünk. Első benyomásra diszkrétnek és türelmesnek tűnt. Kiosztott egy feladatot, lediktált egy csomó felesleges alapfogalmat, amit már egy hasonló vénájú tízéves korában is tud. Körbe-körbe járkált, mert észrevette, hogy padtársammal szenvedtem-... csak a tipikus hullahangulat. Egyszer előről hátraordít nekem egy csaj; Hé, figyu! Rajta van az üdcsimen, hogy vegán! A szituáció tovább haladt, ekkor kiderült, hogy a tanárnő vegán életmódon folytat. Ekkor elkönyveltem magamban, hogy ez krva jó, és majd biztosan tudok a későbbiekben beszélgetni vele.
Mire a mai nap hallottam, hogy a nő nem az, aminek látszik - jött fel osztálytársam, hogy mesélték neki, hogy náluk szóba jött a földszinten lévő osztály, melyben csak fogyatékkal élő diákok tartózkodnak. Mire kedves tanárnéni elterjesztette abban a csoportban, hogy én is ott tartózkodom. Csak mert furán öltözök, beszélek és sminkelek...
Szóval jövő héten felkészülhet a vallatásra, független attól, hogy tanár, mert a tiszteletadás igenis kölcsönös. Tulajdonképpen a párbeszéd alapján arra is rájöttem, hogy semmit sem tud magáról a vegán életmódról, csak egy növényi étrendes -feltételezhetően- álszent nőci, nem nagy valaki. Aki pedig ilyeneket pampog emberekről már az első tanítási nap, az meg fogalmam sincs, egyáltalán hogyan mer a másik szemébe nézni, meg nem utolsó sorban vegánnak vallani magát. De hát miért is ne lenne igaz? Miért találna ki ilyet egy osztály pont erről a totálisan jelentéktelen nőről?

A fizikatanárom meg egy elmebeteg nőszemély, akinek a pszichiátrián a helye. Hát én basszus már mindent láttam, de ilyet, mint ez az embertelen alak még soha.
Fú, erről nem írok többet, már elszállt az energiám az írásban... minden esetre száradjon le a szőrős pnája a tetves csiklójával együtt.

Miért vannak olyan szavaink, mint a tökéletes? Ezzel egy elérhetetlen célt tűznek ki elénk, és az embereknek két véglete lesz: 1. aki tudja, hogy sosem lesz tökéletes, és ez felemészti, mert ó, az a másik ember ott tökéletes 2. aki azt hiszi, tökéletes, és ezért bántja azt, aki szerény meglátása szerint nem az. Nem tudom, miért vannak ilyen elérhetetlen dolgok előttünk. Sosem leszünk tökéletesek, mert tökéletes nem létezik. Mindenkiben, mindenben van hiba, ez így a normális. Nem? Nem az a fontos, hogy tökéletes legyen a hajunk, a sminkünk, a körmünk, az alakunk, a teljesítményünk, hanem az, hogy emberek legyünk. Bár van, akinél ez elérhetetlenebb, mint a tökéletes.
ilyenkor utálok gondolkodni

Este fél kilenc múlt, de már azon agyalok, hogy mikor menjek aludni, mert holnap megint ötkor kelhetek. Már várom, hogy végre éjszakázhassak (ráadásul az éjszakai pótlék is több), mert ezeket a hajnali keléseket nem nekem találták ki. Világéletemben éjszakai bagoly voltam, és tapasztalataim szerint sokkal kevésbé merülök ki egy éjszakás műszak alatt, ám amikor nappalozok, elmehetnék a Walking deadbe zombinak is, kb. annyira kikészülök.

Dancsónak és a csodás retro reklámos videójának köszönhetően most ez jár a fejemben... remélem, nem lesz rémálmom tőle

annyira jó arra hazaérni, hogy apád azt várja mikor költözöl már el otthonról. fél órája barátomnak bőgök a telefonban, bár igazából magam sem értem miért sírok, annyira felesleges már.

Kezd egyre kínosabbá válni, hogy "be kell bizonyítanom" a korom, mert nem hiszik el, hogy huszonéves vagyok. Ma is a munkahelyemen azt mondták, hogy 12-14 évesnek néztek. Sokan azzal jönnek, hogy örüljek neki, mert milyen jó stb.. Beismerem, hogy van előnye, az is csak az olcsóbb jegyek megvételében merül ki, de krvára nem jó mikor nem vesznek komolyan és úgy kezelnek, beszélnek veled, mint egy kislánnyal... A pubertásokról srácokról nem is beszélve. Állandóan beszólogatnak pedig ha tudnák, hogy nagyon nem vagyunk egy súlycsoportban. A korosztályom meg le sem toj...

(igen, ennél nagyobb problémám sosem legyen, de aki hasonlóan van, az átérzi mennyire zavaró)