miregondoltokmost?

Most látom csak, hogy valami miatt nem jön be a videó. Szóval módosítva: Miért csak '17-ben lesz Sherlock?

Egész nap azon ügyködök, hogy fullra kijátszak 3 dating sim-et, és közben rongyosra hallgatom a Cure The Head on the Door és a Faith c. albumait. (És ezzel gyakorlatilag le is írtam az egész életemet. )

Sikerült óriási mosollyal indítanom a munkát. Éppen hogy felkaptam magamra a köpenyt, mennem is kellett az egyik kisfiúnak segíteni, ami közben a Boglárkám elcsípett az öltözőjükben és mondta, hogy hozott nekem valamit. El is kezdett lelkesen kutatni a zsákjában és a kezembe nyomott egy kis csomagot, amiben volt egy bögre (mániákusan imádom őket ) egy Dove szappan, tea és egy szívecskés csokitallér; apróságok, de nagyon örültem neki. Megkérdeztem, hogy ezt még is miért kaptam, amire a válasza annyi volt, hogy mert már csak a héten fog jönni, ugyanis lassan kezdetét veszi a kis életébe a sulis időszak. Könnybe is lábadt a szemem, iszonyatosan fog hiányozni és a többi ex nagycsoportos gyerkőc is. Nagyon a szívemhez nőttek ezalatt a 8 hónap alatt. De hát ez az élet rendje, jönnek-mennek és el kell tudni őket engedni, még ha nehéz is.

Már többen is meglepődtek rajtam, hogy vagyok képes barátkozni egy bizonyos emberrel. Tanácsolták is, hogy többet ne bízzak meg benne, felejtsem el őt, stb.
Az a baj, hogy ha az eszemre hallgatnék, akkor megfogadnám a tanácsokat. De egyszerűen annak ellenére, hogy ő hobbiszinten űzi, hogy cserbenhagy engem, én nem lennék képes rá. Mondta ő is, hogy jó barát vagyok, mert kb. én vagyok az egyetlen, aki sosem hagyta őt cserben. Már nem is várom el, hogy tanulja el tőlem ezeket a barátságban igen fontos tulajdonságokat. Hanem legalább megmondana egyenesen dolgokat, nem össze-vissza keverné a humán fekáliát.
Annyira szívesen lennék egy Terminátor vagy egy gonosz üzletember, sokkal könnyebb életem lenne.

Az egyik: nem tudom, hogy az emberek hogy vannak vele, de szerintem a baráti kapcsolatokban lévő hullámvölgyek is lehetnek fájdalmasak. Amikor több éves kapcsolatok illannak el, csak úgy a semmibe, te meg csak állsz ott, és fogalmad sincs, mi történt. Mikor mindent megteszel, hogy változtass a dolgokon, de a többi egyáltalán nem akar alkalmazkodni... Na, ez felb@sz. Valami eget rengető módon. És gyerekek... Ahogy idősebb leszek, úgy realizálom az elkeserítő tényt, hogy szinte senkiben sem lehet megbízni. De komolyan. Egyre többet csalódom azokban az emberekben, akik körülvesznek...

A másik: ahol én lakom, ott az elmúlt időben eléggé lehűlt a levegő. Valamelyik nap mentem haza, jött egy "gyenge, nyári fuvallat", majdnem el is fújt. Ez még csak tetőzte azt a cidri hideg időt. Még mielőtt valaki félreértené, nem az időjárással van a problémám, hanem: megyek az utcán, hosszú gatyában, hosszú ujjú felsőben, mert értitek, kifagy a belem, és egyszer csak azt látom, hogy egy csapat leányzó elég (ismétlem, elég) rövid nadrágban, valamint ujjatlan haspólóban lődörög. Ráadásul elég fiatalok voltak. Elborzasztó, hogy hová fejlődünk, és az is, hogy az emberek 70 százaléka ezt találja szépnek. Kövezzetek meg, akkor sem fogom ezt másképpen gondolni

egy oldallal ezelőtt volt, de csatlakozom a nosztalgiázókhoz, sosem voltam olyan igazán aktív de asszem 2010(11?) óta vagyok fent az oldalon és tényleg egyre elborzalmasodik, bár lehet, hogy mindig is ilyen volt, csak az emlékeim szépítik meg? passz. szomorú. és aki menőnek hiszi a cigizést meg a drogozást, hát annak meg úgy kell...

végre haladtam a nyári házival, yay me

Dolgok amiket megtanultam ma:
~Takarítani sokkal szórakoztatóbb dolog mint az interneten unatkozni.
~A szőnyeg igen jól alkalmazható ostorként is.
~A mi zokni manóink munkát váltottak, párnahuzat manók lettek. Minden zokni csendben pihen a párjával a fiókokban, míg a párnahuzatok sorra tűnnek el.
~Ha túltervezem a dolgokat, semmi sem fog úgy történni, ahogy gondoltam.
~Még mindig könnyen fel lehet engem idegesíteni.

Igazából részleges szalagszakadásom van, anno a kórházba else mondták mi a bajom, nekem kellett kikeresnem mit is jelent magyarul a leírt latin szöveg. Egyébként már nem mai dolog, de sajnos mindig előjön, hiába teszek akármit. Jelenleg borogatom, mert az mindig segít, de már szerintem lassan tényleg megkell látogatnom az orvost, mert ez nagyon nem vicc, bár anno is csak kenőcsöket írtak fel és ennyi volt az egész, pedig menni alig bírtam.
Egyébként köszönöm, hogy leírtad ezeket a dolgokat.

látom írogattatok a profilokról és igazából engem legjobban ezek a pszichés dolgok idegesítenek a legjobban, mert sokan csak úgy odaírják, mintha játék lenne az egész meg menő lenne, mert manapság már tényleg menőnek számít, legalábbis a tumblin is ezt tapasztalom, pedig korántsem az, nagyon nem. sajnos tudom milyen.

mikor apád a kutyáddal szebben beszél, mint veled. :DDDD nem tudom, lehet ez szomorú, de én már csak röhejesnek tartom, az egész tinédzserkoromat tönkretette az, hogy valahogy próbáljak megfelelni apám elvárásainak, erre mire azt hiszem sikerül, az is kevés neki. egész gyerekkoromba rajongtam édesapámért, a mai napig szeretem őt, mert az apám, de köztünk semmi apa-lánya kapocs nincs. együtt nézünk forma 1et vagy focit és ennyi.

Rég jártam itt, és nem, távollétemben nem a földöntúli boldogság vattacukorfelhőin ugrabugráltam. Négy napja jöttem haza a nyaralásból, és nemcsak a jó színem de az ott összeszedett életkedvem is sírba szállt azóta (ettől függetlenül még mindig halálfélelmem van, de az életből is elegem van, mindegy). A szerelmi életemnek hivatalosan is lőttek: nem sírok már az exem után, ami jó, de újabb kilátásaim sincsenek, és azt hiszem egy jó darabig nem is lesznek. Amivel szintén nincs semmi bajom, mert nem akarok kapcsolatot (sosincs szerencsém a fiúkkal, úgyhogy jobb is, ha távol tartom magamat tőlük), de az ürességet nehezen bírom. Egyik haverom bevallotta, hogy tetszek neki (amivel nem mondott újat, alkalomadtán elég gátlástalanul nyomult), és mivel én nem akartam volna vele járni, nem bánt a tudat, hogy barátnője van... vagy mégis. Mert, habár nem akartam volna vele járni, kár tagadni, hogy az ilyesmi jót tesz az ember egójának. De szerencsére volt elég eszem/tartásom ahhoz, hogy azért ne jöjjek össze vele (csak azért, hogy ne legyek egyedül), most viszont ott tartok, hogy nem kellek a kutyának sem (és nekem sem kell senki, de mint mondtam, nem bírom az ürességet).
Ha mindez nem lenne elég, a szüleim megtudták, hogy cigizek... és nem bánják. És olyan fura, mert amíg én próbálok leszokni az egészségem érdekében (a hipochondria jótékony hatásai), a szüleim nincsenek kétségbeesve.
Jaaa, és ne felejtsük el, hogy hétvégére hivatalos vagyok egy házibuliba, amibe mindenképp el akarok menni, már csak azért is, hogy ne a szobámban penészedjek meg, de a bökkenő az, hogy szinte csak olyan emberek lesznek ott, akiket csak felületesen vagy egyáltalán nem ismerek; kettő kivétellel: egy volt udvarlóm és az exem, és, habár már mindkettőn túl vagyok, nem szívesen időzök a társaságukban. Röviden: el akarok menni de utálok mindenkit.
Miért van az, hogy az élet még akkor is nehéz, ha kb nem is történik semmi??

Napok óta gyomorgörcsöm van a holnapi nap miatt. Alapvetően nem egy nagy dolog fog történni, nekem viszont ez az egész olyan, mintha jegyet váltottam volna arra a hajóra, amit előre tudok, hogy el fog süllyedni.
Vagy bejárja a világot. Hm, ki tudja...
Szurkolást kérek holnapra!

ON: Megérkezett az a fránya email, csak pont úgy küldik a csomagot és a benne lévő ruhát, hogy még véletlenül se tudjam a holnapi banzájra felvenni. Igyekszem ezt nem egy égi jelnek venni, különben falnak megyek...

Sajnos igazad van. Ez inkább ilyen figyelemfelhívás. Igen, a Tumblr tele van ilyenekkel. Én is fent vagyok, de próbálom elkerülni ezeket a témákat, mondjuk elég nehéz. A cigiről és az alkoholról annyit, hogy mára már egy "kiegészítőjévé" vált a 12-17 éves fiataloknak. Általánosban nem egyszer borzadtam el, mert a suliban töltötték a cigarettát, majd el is szívták. Mikor nyolcadikos voltam, a nálam lejjebb lévő évfolyamból is láttam embereket, hogy dohányoznak és isznak, komolyan. Az egyik gyerek elb@ssza a másikat. Egy nagy sz@rság. Ráadásul a cigi drága is. A stresszt sem enyhíti, csupán egy rossz beidegződés az egész. Én még ki sem próbáltam, és igyekszem is távol maradni tőle. Egyszer történt velem meg, hogy valamin eszméletlenül felcsesztem magam, és egy sunyi pillanatig megfordult a fejemben, hogy mi lenne, ha elszívnék egy cigit? Ahogy ezt megkérdeztem magamtól, úgy hessegettem el az ötletet. Nem segítenék magamon...

Ez is ilyen first world problem, de nagyjából 10 éve nem reggeliztem normálisan és most próbálok valahogy rászokni arra, hogy rendesen, ülve egyek reggel. De olyan nehéz, mert teljesen át vagyok állva arra, hogy az első étkezésem az ebéd délután három körül.

Matyi kutyus mindennap lát, mindennap meg is simogatom, viszont ma annyira örült, hogy még le is pisilt. És amúgy állandóan hozzám bújik, a lábamra teszi a fejét, ad pacsit, meg minden és ő az egyetlen kan, aki tényleg szeret és nem hagy el.
De azért nem bánnám, ha Matyus mellett még egy hímnemű ennyire szeretne.

Esküszöm, megfogadom.

mamával ma a megbuggyant savanyúságnak a levét cseréltük ki, jelenleg semmi másra nemtudok gondolni, mert könyékig ecet és méz szagom van, mert a szappanunk méz szagú. a kutya előbb megnyalta a kezem és inkább elfutott.
amúgy haldoklom is, mert megettem 20 savanyú uborkát, míg könyékig úszkáltam a levében, nagyon fáj a hasam.
ezt nem értem miért írom le, de a szag miatt jelenleg semmi másra nemtudok gondolni.

Visszajelöltem egyik osztálytársamat Facebookon, de mindenki képéhez odaírja kommentbe, hogy "bulibáró" és minden reggel kiírja, hogy jó reggelt és belinkeli a Bulibárót. Mi lesz itt!?

Ma a belvárosban voltam, és volt szerencsém segíteni két embernek. :-) Egy vakot átkísértem a zebrán, valamint adtam egy kisebb összeget egy koldusnak, aki egyébként egy nagyon aranyos bácsi volt. Rossz volt látni, ahogy az emberek konkrétan lesz.rták őt és még csak rá se néztek. (Az meg a másik, hogy a vak nő mellett is csak úgy elmentek, holott segítséget kért. ) Ezek csak apróságok, de nekem jó kedvem lett tőle, örülök, hogy egy kicsit is segíthettem nekik. Ahhoz képest, hogy a reggelem egy rasszista buszsofőrrel indult, egész jó napom volt, és még Pest legfinomabb döner kebabjából is ettem.

A harmadik évad végére megfogadtam, hogy soha többet nem nézek trónok harcát...