Mire gondoltok most? II.

Nagyon szeretnék egy ilyen tetkót, hogy őszinte legyek. Most már erőteljesen érik bennem a gondolat, hogy el kellene menni, csak ugye - mint mindig - időm nincsen rá.

újra röplabdázni fogok régebben hobbiként űztem, viszont néhány évvel ezelőtt bizonyos okok miatt nagyon elkezdtem félni nemcsak a labdától, de a legtöbb sporttól is. csakhogy az utóbbi időben a haveri kör megint elkezdte boncolgatni a témát, és ma eldöntöttük, hogy szeptembertől visszamegyünk. azért akkortól, mert hárman jelenleg intenzíven űznek valami mást, köztük én is, és be akarjuk fejezni ezt a szezont. furcsa lesz nagyon, és már előre félek, hogy fogom felhozni az edzőmnek a dolgot, de az az igazság, hogy egy ideje már nagyon unom a lovaglást. 8 éven át csináltam, és ezalatt bőven rájöttem, hogy bár meghatározó időszaka volt az életemnek, nem az én világom, mindig inkább a kosár és a röpi vonzott, és amíg nem féltem tőle, sokszor eljártam akár egyedül is dobálgatni a labdát. érdekes váltás lesz, már nagyon várom (és kétszer ennyire idegeskedem is miatta, de ez nem érdekes)

Annyira imádom, hogy akárhányszor kezdenék jobban lenni és elkezdeném élvezni az életem anyámnak folyamatosan el kell basznia ezt. Nem úgy értem, hogy valami hárpia, aki folyamatosan baszogat, egyszerűen néha teljesen olyan, mint egy idegbeteg. Ma is, full boldogan hazaállítok, teljesen normálisan beszélgettünk kb tíz percet, aztán elkezdett velem üvöltözni. És ilyenkor aztán mindig én vagyok az idegbeteg, aki kezd megőrülni, meg aki folyton üvölt. aztán mindig jön, hogy mennyire hanyagolom a tanulást, az nem zavarja, hogy megint egy ötöst szereztem. Néha rosszabb, mint néhány tanárom...
Amúgy utálom, hogy alacsony vagyok, így rohadt nehéz valakit tökön rúgni pedig néhány osztály társam nagyon is megérdemelné néha, de ebből mindig csak az lesz, hogy ugrálok, mint egy idegbeteg mókus és rugdosom a levegőt

még csak hétfő van, de már bele akarok ugrani a balatonba. két kilométer magasból. hogy miért?
utálom a barátaimat, utálom a felesleges hisztijüket, hogy kiforgatják az összes szavamat, hogy én vagyok a f#sz azért, mert egy idő után nem bírom elviselni azt a rengeteg negatív energiát, amit a fejemre zúdítanak, hogy nem fogadják el a tanácsaimat, és ha utána már nem reagálok a problémáikra, akkor megint csak mocskolni tudnak. utálom, hogy nekem már most el kéne döntenem, hogy miből akarok emelt érettségit tenni, utálom ezt a rengeteg elvárást, mind a környezetemtől, mind saját magamtól. utálom, hogy hajnali ötig csak vergődök a plafont bámulva, mert nem tudok elaludni, hogy pszichológushoz kell járnom, hogy anyám folyamatosan belém köt és úgy viselkedik, mint egy öt éves. utálom, hogy meg kellett szakítanom a kapcsolatot egy olyan emberrel, akit nagyon szerettem. utálom, hogy kilencedikben tizenegyedikes anyagokat kell bemagolnom, hogy gyomorideggel járok iskolába, és nem az osztályom miatt, nem a tanáraim miatt, imádom az összeset, hanem azért, mert pontosan tudom, hogy nem lesz belőlem semmi. nem fogom tudni elvégezni az ötven óra közösségi szolgálatot, nem fogom tudni eldönteni, hogy milyen fakultációra jelentkezzek, nem fogom tudni tartani a négyes-ötös szintet, bármennyire tanulok keményen. utálom, hogy olyan emberekbe szeretek bele, akikbe nem kéne. tényleg, minek vagyok én szerelmes tizenöt évesen? minek aggódok ilyeneken? miért reagálok túl mindent? talán úgy látszik, de nem ideges vagyok, csak kétségbeesett, és ami a legaggasztóbb, hogy nem érzek semmit az utálaton és a fáradtságon kívül. aludni akarok. és elköltözni egy másik városba, ahol senki nem ismer, és én sem ismerek senkit, és csak csendben lebeghetek a nihilben.

de azért próbálok pozitív lenni. holnap szép napom lesz. ma fogok tudni aludni. nem kapok újabb hármast.
és bocsánat, de ezt már nagyon ki akartam írni magamból. az esetlegesen okozott károkért vállalom a felelősséget.

mi a retek közük van az embereknek ahhoz,hogy én mikor hol milyen zenét hallgatok?

az érzés, amikor barátnőddel/osztálytársaddal beszélgetsz a töri háziról, hogy meg kéne csinálni, és azt mondom, jó, elkezdem. na, ez hétkor volt, azóta totál elfelejtettem, de meg kéne csinálni, de ahj, töri..

Több tíz éve írok, több ezer oldalt pötyörésztem már életem során, és mégis képtelen vagyok szavakba önteni a gondolataimat, érzéseimet. Viszont ez az egy kép mindent elmond. Sok sz*rt látunk az egészségügyben nap mint nap, és nincs rosszabb annál, amikor egy beteg haldoklik, (legyen az felnőtt vagy gyerek, teljesen mindegy) ott vagy mellette, és magatehetetlen vagy azokban az óráknak tűnő percekben. Igyekszel, csinálod, megteszel minden tőled telhetőt, de még sincsen eredmény. Nemrég egy újraélesztésben volt részem, napokkal később pedig egy másik omlott össze néhány perc leforgása alatt.

Nyavalygok én is sok sz*rságom, hülyeségem miatt, mikor bármikor meghalhatok. Az élet k*rvára rövid, élvezni kell, de amikor az ember ilyen szinten szembesül ezekkel a tragédiákkal, akkor jön rá igazán, hogy a saját problémái ezek mellett eltörpülnek. El kell fogadnom azt, hogy nem menthetek meg mindenkit, és erre rádöbbenni... rettentően sz*r érzés.

Megvan a jegyem a Metallicára. Nem is tudom megfogalmazni, mit érzek most Az ő zenéjükön nőttem fel, és a mai napig iszonyú fontos szerepet játszanak az életemben minden szempontból. Annyi ideje vártam már ezt, kiabálni tudnék, bőgve fetrengeni, ablakon kizuhanni, annyira csodálatos, hogy ennyi év után eljött ez a nap is De megérte várni. Abszolút.

Alig várom, hogy hamarosan kipróbálhassam az "új" csúcsszupi fehér metrót, amit most állítanak forgalomba a hármas vonalán. Ha hamarabb nem lesz szerencsém ahhoz az egy darab szerelvényhez, akkor holnap suli után addig várok a megállóban, amíg az nem jön.
Jk, igazából arra gondolok, illetve azon gondolkozom már huzamos ideje, hogy hogy vagyok még mindig ekkora szociális selejt.

már vagy egy hónapja szuggerálom, hogy mikor fog nyílni a fehér cseresznyefa a Gellérthegyen és most végre igen szóval persze fölmentem fotózni. megállapítások következnek:
1.: hát én hülye vagyok, hogy fehér nadrágban és cipőben megyek természetfotózni...
2.: miért jött ki a szénanáthám???? március van az isten szerelmére
3.: persze, hogy tele volt fotósokkal és persze hogy valakinek be kellett szólnia, hogy húzzak arrébb mert úgyis csak egy kis hülye tinilány vagyok akinek vettek a szülei egy highend gépet. ja, nem.
4.: mindig mondják, hogy menj közel ahhoz, mait fotózol. namármost ha a fa virágai ilyen 2m50 körül vannak, én meg vagyok 1m70, akkor ezzel bajok lesznek... (fixfókusztávú makroobjektív, úgyhogy rázoomolni nem lehet)
5.: de mindezek ellenére: a cseresznyék gyöny9rűek és a képekkel is nagyon elégedett vagyok ritkán tart 15% felé az approved/összes arány...

képet majd csatolok valamikor ha a szerkesztés végére értem

Miért tesz fel valaki egy kérdést "mit gondoltok?" címmel, ha csak egy választ fogad el helyesnek? Ez most olyan, mintha megkérdezném kollektíve a tagoktól, hogy mit gondoltok a Mentalista sorozatról, de csak a pozitív válaszokat fogadom el, a negatívba meg belekötök.

El kéne már fogadni az embereknek, hogy nem mindenki úszik rózsaszín ködben, hanem tisztán lát. Lehet kicsit eltúlozza a negatív dolgokat, de ettől még az is egy vélemény és lehet pont neki van igaza.

Az érzés mikor esküvő előtt 4 nappal hozzák a meghívót. És még a lagzira is hivatalosak vagyunk.

[Average teenager silliness] Másodikok lettünk egy versenyen a kiszemeltemmel. Nagyon remélem, hogy lesz díjátadó vagy valami, ami miatt utazni kell a megyeszékhelyre, mert az azt jelentené, hogy egy egész napot ismét együtt tölthetnénk Mr. Tökéletessel. :')
(Persze amilyen béna vagyok, biztosan teljes zavarban lennék egész végig.)

Az érzés, mikor már hónapok óta tetszik neked egy srác, egyre több lépést teszel felé, majd a végén kiderül, hogy a te anyád és a srác apja régen együtt voltak...

Anyam vergodott egy sort a fuggonye felrakasa kozben. En meg se mukkantam a sajatomnal... Aztan mikor rakom vissza a letrat elkezd vergodni hogy mindent neki kell megcsinalnia en mindenhez hulye vagyok... Csak lenne mar penzem elkoltozni...

Életemben először bejöttem egy srácnak és már rögtön el is basztam. A srác történetesen egy elég közeli haverom, de nem is ott kezdődik a gond, hogy én nem tudnám elképzelni magam vele, mert nekem is bejön. Mármint jó fej, vicces, perverz, kedves és megértő, szóval kb tökéletes. Csak pont emiatt hiába tett felém lépéseket, utalgatott én azt hittem, hogy csak hülyéskedik. Erre ma elmondta, hogy mi a helyzet, de azt is közölte, hogy már nem érez semmit. És most én itt ülök, azon agyalva, hogy hogyan baszhattam el ezt is...

miért kelek ilyen korán?

Én is korán keltem, 40-kor.

ha létezik nagybetűs szerencsétlenség, akkor az szerintem én vagyok. de komolyan. elesem a szabadon keringő részecskékben, megfejelem az összes ajtófélfát, mindenen átesem, megcsúszom, felborulok. a legszebb az egészben, hogy mielőtt padlót fognék, mindig arra gondolok, milyen kínos lenne most itt mindenki előtt elvágódni, tíz másodperccel később pedig már a földön ülve állapítom meg, hogy igen, tényleg az. ha bárki bármikor úgy érzi, elmehetne az ügyetlenség szinonimájának, gondoljon arra, hogy pár napja sikeresen elborultam az osztályteremben, majd a síneken, valamint eltörtem egy asztalt is, amit leborítottam a diktálás közepén, ettől pedig hangosan felkiáltottam nem túl szalonképesen. ez van, valakinek bénának is kell lennie

Azt hittem ,hogy minden oké a nyári gyakorlatommal ,erre fel nem válaszolnak vissza sokan szombat óta, hogy mi van. Pedig elküldtem a munkáimat és az önéletrajzomat.
Mint ismeretes, ahhoz hogy meglegyen az első évem grafikusként, ahhoz le kell töltenem 48 órát egy hét alatt egy cégnél. És március 30-ig kéne leadni ,hogy hová jelentkeztünk, illetve egy szerződést. Nos, szombat óta nem jön válasz, ahol már jelezték ,hogy jöhetek, de az idő meg megy, nem lassít.
Igazából kissé csalódottan érintett, hogy egy cég visszajelzett, hogy nem mehetek. Hah! De még mikor érdeklődtem azt írták ,hogy küldjem el a munkáimat, hogy milyen szinten vagyok. Aztán visszaírtak ,hogy nyáron a kapacitás és a szabadságok végett nem tudnák megoldani, ezért nem mehetek. Ez most nagyon két értelmű volt, mert szólhatott annak is, hogy olyan tehetségtelen vagyok ,hogy még gyakorlatra sem vesznek fel. Vagy az igazat mondja, azt meg megértem.
Nyolc napom van és ez alatt be kéne mennem még a szerződéssel is a céghez, ha valamelyik elvállal, utána meg el kéne mennem az adott helyre leadni. Onnantól kezdve viszont bizonytalan jövő elé nézek, ha nem sikerül leadnom időben. A sul iveszi át a dolgot és, ha olyan történne ne adj isten ,hogy valaki jelzi ,hogy mehetek ,de kiestem az időből az lesz a legdühítőbb....mert utána meg legyek bizonytalanságban 1 hónapig is talán, míg megtudjam hova mehetek. Ráadásul nem is mindegy nekem, hogy hova, mert én bejárok pestre, még az is fejtörés hogyan jutok el az adott helyszínre. Ahová jelentkeztem legalább tudom hol vannak és milyen cégek.
Igen, borzalmasan nagy problémám van , de attól rettegek, ha nem sikerül a sulinak találnia, bár erre kicsi az esély. Bár utána pedig átadnak más embereknek a feladatot, ha nekik se jön össze. Csak hát tényleg ezen múlik ,hogy egyáltalán letudom-e az első évet vagy lehetséges, hogy elpazaroltam egy első évet és az első szakmámat, ami az élet nagy kegyetlensége lenne. Tudom jól, most túl reagálom az egészet, aztán lehet, hogy minden rendbe fog jönni.