Mire gondoltok most? II.

Első egyetemista panaszkodásom
Van egy tárgyunk, ami állandó csoportmunkát, pontosabban beadandót igényel, heti szinten. A mi csoportunk fele semmit sem tett még bele, és már bele is fáradtunk, hogy állandóan kérjük őket, hogy legalább valami minimálisat dobjanak be a közösbe. Csak közben meg lehangol, hogy én órákat fektetek bele, és van, aki odavág pár dolgot, amolyan "nesze, kész" stílusban, de legalább ő még dolgozik vele.. én meg mások helyett is dolgozom állandóan és még csak arra sem veszik a fáradtságot, hogy legalább egy reakciót küldjenek a munkámra..
Maximalista vagyok, szóval ilyenkor beleadok mindent és nem szeretek rossz munkát kiadni a kezemből. Csak rettenet módon zavar és csalódott vagyok, hogy én ennyit dolgozok, páran meg szó szerint nem ölnek bele semennyi időt, de a pontokat meg örömmel zsebelik be - amikhez nincs sok közük.. nem azért csinálom, hogy kisesszét kapjak tőlük, de legalább egy-egy köszönöm becsúszhatna, amikor megint más dolgozik helyettük.. :c
De legalább szerzek közben egy kis gyakorlatot és az elmélet is jobban megmarad így.

sziasztok!<3
nem is tudom, hol kezdjem el, de talán le tudok írni mindent, amit szerettem volna.
nem tudom, ki emlékszik még rám innen régebbről, nekik üzenném, hogy nem, nem haltam meg. élek, s virulok.
eszembe jutott ez az oldal, így gondoltam felnézek ide, átszabom egy kicsit, hogy jobban passzoljon az új énemhez.
rengeteget változtam azalatt az idő alatt, amikor egyáltalán nem voltam itt aktív. stílusilag, személyiségileg, minden lehetséges téren.
teljesen megértem, ha akkoriban nem voltam valakinek szimpatikus, így visszanézve; még én sem kedvelem a régi önmagam lol.
de azt a korszakot lezártam magamban, most már teljesen máshogy gondolkozok.
egy teljesen új ember lettem, úgyhogy innentől kezdve ezt az oldalamat fogjátok itt látni ♥

tudom, sokan vannak így, de már annyira várom, hogy vége legyen ennek az egésznek. rettenetesen más lett az életem, én mindig mentem valahova, vagy dolgoztam, de most sehol semmi. se munkám, se életem. istenem, annyira hiányzik, mikor random iszogattunk valamerre a barátaimmal. még az is hiányzik, mikor 12 órás egész napi rohangálás után elmentem bulizni és másnap leszakadtak a lábaim. (volt, hogy ezután mentem dolgozni is xd) fogalmam sincs mikor lesz normális az élet, lehet már sohasem lesz olyan, mint volt, de nagyon szeretném, hogy ez véget érjen. és mehessek tetováltatni is.
de legalább már elég normális tudok makogni németül, tanulok olaszul és megnéztem a walking dead összes eddigi részét, illetve kijátszottam vagy 5 ps4 játékot. (pedig én rettenetesen lassan szoktam velük haladni, mert mindig megunom őket. xd) azt nem is merem felsorolni hány filmet, sorozatot, illetve könyvet olvastam el, a zenei ízlésem megsínylette az elmúlt időszakot, de a tánctudásom a just dancenek köszönhetően rendkívül sokat fejlődött!

Hihetetlen, de több hónapos görcsölés után végül találtam gyakorlati helyet. Közel van,aranyosnak tűnnek a "munkatársak", és még nyelvtanulási lehetőségnek is tökéletes.
Mindezek mellett pedig felajánlották, hogy mehetek hozzájuk diákmunkára is, hetente 2x pár órára. Szóval nem csak olyan gyakorlati helyem van, ahol úgy tűnik tényleg tudok majd tanulni, hanem az első munkámat is megkaptam. El se tudom hinni.

Alapvetően imádom a romantikus könyveket, de azon a toposzon mindig kínomban nevetek, amikor a főszereplő (általában) leányzó beleszeret a rosszfiúba, és megpróbálja megváltoztatni. Most, hogy én vagyok ebben a helyzetben, már nem nevetek. Nagyon butának érzem magam, mert tudom, hogy teljesen mindegy, mit csinálok, nem fogok tudni hirtelen jó embert faragni belőle. Őszintén, azt sem tudom, mit szeretnék tőle; néha úgy érzem, hogy semmit, aztán ránézek, beszélünk, és basszus. Szerelmes vagyok és buta, mint azok a főszereplő lányok, akiken eddig a szememet forgattam. Ennyire még sose függtem rá senkire, főleg nem olyan emberre, aki ennyire rosszul bánik velem. Mások rosszul veszik a levegőt, és már ki is vágom őket az életemből, neki meg fél éve hagyom, hogy szórakozzon velem. És az élet még csak nem is egy könyv, hogy ennek valahogyan boldog befejezése legyen, ezt minél tovább húzom, annál jobban fog fájni, de nem tudom elengedni.

Olyan, mintha lenne előttem egy kőfal, amibe újra meg újra belerohanok, fejjel előre. Egyik barátom erre azt mondta, hogy előbb utóbb be fogom törni a falat, de egyelőre csak magamat töröm össze. És úgy érzem, hogy megéri.

elegem van a tanácsoknak álcázott lecseszésekből, a szánakozásból, a coelhoi bölcsességekből, amiket a barátaimtól kapok. azért írtam ki ide. a fórum nem válaszol, és max. csendben ítél el.

Hétfőtől végre újra mehetek dolgozni, közel 4 hétig nem tudtam menni. Sajnos el kaptam a koronát, de szerencsére tünetmentes voltam vagyis csak egy-két tünetem volt és csak kicsit voltam rosszul.

Vége a hatodik félévemnek. Holnaptól vizsgaidőszak, bekerülnek az utolsó jegyek a neptunba. Augusztustól/szeptembertől gyakorlat. Jövő ilyenkor, ha a fentiek is úgy akarják, már diplomás közgazdász leszek. Fura érzés. A lelkem mélyén még mindig a középiskolában ülök, vagy legalábbis éppen most lépem át először az egyetem ajtaját. Nagyon gyorsan elment ez a 3 év. Túl gyorsan. A cosh_t mindenbe bekavart, minden barátokkal közös tervem a kukában landolt. 1 éve nem érzem magam egyetemistának. Talán ezért sem vagyok képes teljesen elfogadni, hogy vége van. Meg azért sem, mert az elfogadás egyenlő lenne a felnövéssel. Istenem, 23 éves leszek a nyáron, a szüleim ebben a korban már házasok voltak és már én is megszülettem... Én meg még mindig egy gyereknek érzem magam, aki nem akar felnőni, akármennyire is muszáj lenne. Terveim vannak, már általános iskolában tudtam, hogy mit akarok, de egyszerűen nem tudom elképzelni a jövőmet az egyetemen túl, nem tudom magam elképzelni felnőttnek és ez néha teljesen kikészít. Sokszor annyira a jövőn agyalok, hogy nem tudom átélni a jelent és ez gáz...

Kicsit jobb, hogy ezt most ki tudtam írni magamból. A legjobb barátaim megértik, hogy min megyek keresztül, sokuk ugyanezt érzi, de valahogy mégis jobb itt leírni, olyan embereknek, akik nem tudják, hogy ki vagyok.

gondoltam, írok ide néhány sort, talán kicsit rendeződnek közben a gondolataim.
hivatalosan is vége a gimnazista éveimnek. ezalatt az öt év alatt egyszerre történt minden is, meg semmi sem. nem olyan volt, mint amilyennek elképzeltem (becsapva érzem magam a sok sorozat és film általxd), sok dolgot nem tettem meg, amit akartam, és nagyon bánom, hogy így elrepültek felettem a tiniéveim. ötösre vizsgáztam, mégsem vagyok boldog. persze, örülök, hogy megtérült az a rengeteg energia, amit belefektettem, de rettenetesen üresnek érzem magam. lezárult egy újabb korszak az életemben és most fogalmam sincs, mihez kellene kezdenem. sosem hittem volna, hogy ezt mondom, de hiányozni fog az iskola, ahova jártam, az emberek, akik nap, mint nap körülvettek. habár tanulmányaimat tovább fogom folytatni felnőttképzésen, nem kell még egy ideig elszakadnom a gimnáziumtól, a kedvenc tanárommal is találkozni fogok továbbra is, de az már valahogy nem lesz ugyanolyan. félek, hogy soha nem fogom már látni az ottani barátaimat - mégha ez csak 1-2 ember is volt. emellett pedig kellene keresnem valami munkát is, de elég nehéz és félek, hogy nem fognak felvenni sehova. sajnos a legtöbb helyre diplomást (egyetemre amúgy nem fogok menni, nem nekem való) vagy tapasztalattal rendelkező munkaerőt keresnek. na mindegy, nem vetem el a lehetőséget, valami csak összejön majd. illetve eléggé nyomaszt a gondolat, hogy itt vagyok lassan húsz évesen és semmi tapasztalatom nincs az emberi kapcsolatok terén. egész életemben a barátaim száma közelebb volt a nullához, mint az öthöz, sosem voltam senkinek sem a "legjobb barija". párkapcsolatom sem volt még soha (tudom, gáz vagyok), de ez egy másik téma, mert tökéletesen megértem, miért nem jött össze soha. néha megvagyok így is, néha meg egyenesen szar, amiért úgy érzem, senki sem szeret. elég unalmas nyárnak nézek elébe, de pozitív, hogy egy messengeres csoportnak köszönhetően megismertem egy lányt, aki a közelben lakik, vele tervezek most találkozni, remélem kisül majd belőle egy remek barátság. valószínűleg minden rendben lesz majd velem megint, csak most kell egy kis idő, hogy feldolgozhassak mindent.

hogy mikor lehet újra képeket feltölteni...

Kb csak panaszkodni járok ide, pedig amúgy történnek velem jó dolgok is. No de vágjunk is bele.
Miután hónapokon át kb semmi nem történt velem az égvilágon, most jellemző módon minden egyszerre zúdul rám. Pár hónap csendes, vidéki mamahotel után megint önállóan élek a nagyvárosban, ettől már alapból sűrűbbek a napjaim. Elkezdődtek a vizsgák is; a négy gyakorlati tárgyammal laza volt a szorgalmi időszak, cserébe most le kellene tudnom 11 vizsgát öt hét alatt. Persze ott az utóvizsga időszak is, de nem akarom odáig húzni, mert közben szereztem munkát is, életemben először egy egész komolyat, azt a fajtát, ami már az önéletrajzomban is nézne ki valahogy. És tapasztalatnak is jó lenne, csakhogy ahhoz nagyon be kéne dolgozni magam. Viszont egyelőre totál be vagyok sz@rva, nagyon új nekem ez az egész, semmit nem értek, és az alap munkaidőmön kívül is folyton ezzel foglalkozok, hogy nagyjából fel tudjam venni az ütemet, és ne legyek iiiszonyatosan béna. Mindezt úgy, hogy heti két-három vizsgával kell megküzdenem. És közben nyilván baromi fáradt vagyok. Erről az egészről sokat elmond, hogy hetek óta nem volt időm edzeni, mégis fogytam pár kilót. Szóóval, ez most nehéz. De legalább van munkám, a suli érdekes, az időjárás pedig... nem a legjobb, de én mondjuk szeretem az esőt is, szóval megfelel.

A korombeliek, sőt a fiatalabb ismerőseim is házasodnak, gyereket vállalnak. Nem vicc, az elmúlt kb. 1 hónapban 6 ismerősnek kérték meg a kezét, kettő meg megszült. Erre itt vagyok én, aki azon gondolkodik, hogy milyen nevet adjon a simje gyerekének és házasodni is max. a kutyámmal tudnék. Nem tudom eldönteni, hogy velem van a baj, vagy ez normális dolog. Na mindegy.

Btw csak nekem tűnt fel, vagy egyre kihaltabb ez az oldal? Már ami a topicokat illeti

Hűha, micsoda időzítés! Pont erről szerettem volna én is írni. Pontosan ugyanezt tapasztalom, sorra házasodnak a korombeli ismerőseim és barátaim, valahol még pici is született. Viszont ezzel szemben.. én egy kicsit nagy kontraszt vagyok. Szóval, átérzem.

Az oldal kongása nekem is szemet szúrt, de most valahogy még inkább rossz a helyzet ilyen téren.
(valamiért csak a válasz első része jelent meg )

Az én ismerőseim is sorra házasodnak és családot alapítanak, aminek egyrészt örülök, ilyenkor úgy érzem, nem csak a képzeletemben létezhet a szerelem, viszont el is facsarodik a szívem, merthátna, részemről totál kilátástalan a helyzet. És akkor még ott van az is, hogy én épphogy képes voltam elengedni a legutóbbi szerelmemet, de még mindig magányosan gyötrődöm, ő viszont már rég éli világát egy komoly kapcsolatban, egy csodálatos lánnyal... ezt sem veszi be könnyen a lelkem.
#summertimesadness

Igen, az oldal sajnálatosan kihalt, amit alapvetően jelnek vettem, hogy tíz év után talán már illene továbblépnem innen, és ha már annyira reménytelenül magányosnak érzem magam, mondjuk tinderen múlatni az időt starity helyett, de mit mondjak, a világ rosszul van kitalálva, mindenkinek kell valami értelmetlen passzió az elviseléséhez

Arra, hogy mégis mi a női felmenőimet keresek angol szakon. Van egy fél C1-es nyelvvizsgám, most készülök a másik felére, plusz elvegetáltam egy évet angol tanárin nem is olyan rossz jegyekkel, mégis olyan kukán, üveges tekintettel nézek ugyanazokra az általános iskolai feladatokra, amiket amúgy szívességből tanítok random társalkodóimnak, hogy majd kifolyik a helyéről az összes szemgolyóm is, meg utána ugrik a retinám ráadásként. Kifejtem a (másodkézből vett) rendkívül magvas gondolataimat az egzisztenciálfilozófiáról, de a helyi filippínó munkásokat a szomszéd utcába sem tudnám elnavigálni.
Remélem, kényelmes a McDrive aszfaltja, ahol majd érni fog az éhséges kínhalál hónap végén - bölcsész sorsomat beteljesítendő.

Párválasztási nehézségeim krónikái folytatódnak.
Szóóval kb két hete sírtam azon, hogy nincs hová továbblépnem a legutóbbi szerelmem óta. A mindenféle karanténok alatt én tényleg nem jártam sehova, több mint fél évig nem voltam semmi társaságban, így nehéz is lett volna ismerkedni. Az idei nyarat próbáltam kihasználni, mentem amerre lehetett, de minden buli meg társas esemény csak arra volt jó, hogy emlékeztessen arra, amiről már majdnem megfeledkeztem: hogy mennyire introvertált vagyok, mennyire nem tudok mit kezdeni magammal új emberek között.
Aztán végre akadt egy egész nekem való buli, jól elvoltam a társasággal, mindenki barátságos és nyitott volt. Kivéve egyvalakit. Egy év után először megtetszene valaki, és mindez hogy történik? Valamennyit már beszéltünk egy messenger csoportban, a többi ismerős a társaságból sztorizgatott róla... aztán élőben egy gyors bemutatkozás, kézrázás, majd az illető elvonult a tömeg másik felére, beszélgetni kezd a haverjaival, nekem háttal, és így is maradt egész este. Mindenki más szóba állt velem, próbált beszélgetni, ez az egy ember pedig teljesen és tökéletesen ignorált, még csak rám sem nézett. Elég egyértelmű jel az élettől, hogy erre az alakra inkább ne is gondoljak. Végülis csak az, amit már megszokhattam, nem is értem, miért reménykedek még.

az idei nyár végére is sikeresen lefogytam 2 ruhaméretet, rájöttem mennyire amorf alakom van és jelenleg kezd erős testképzavarom lenni, a szerelmi életem ismét egy nagy katyvasz, de annyira megszoktam már, hogy soha semmi nem úgy alakul az életemben, ahogy szeretném. de legalább mindig annyi fszságot csinálok, hogy nem tudok unatkozni egy percre sem. egyébként az idei nyár arra is megtanított, hogy kiket is kell szelektálnom az életemből és általában olyan embereket, akik mellett évekig ott álltam, aztán ők pedig megsértődnek egy nagy fszságon.
egyébként nem tudom mit kezdjek az életemmel, elegem van a vendéglátásból, de évek óta ezt csinálom, viszont kezd rendesen emberundorom lenni, vagy csak szimplán nagyon fáradt vagyok. remélem az utóbbi

Ma történt velem egy érdekes dolog, azt szeretém itt megosztani. Ma átcsatoltak hozzám egy lapot, ami már több, mint 2 éve nem volt frissítve, hogy aztán a volt gazdája, aki nem mellesleg moderátor, visszavegye. Nagyon érdekes, hogy a szabályzat, amit állandóan szajkóznak és amire folyton utalgatnak, egyesekre nem vonatkozik, sőt, magasról tesznek rá és simán felülírják a másik moderátor döntését, mert megtehetik. Egyébként, ha annyira érdekelnék az illetőt a lapjai, akkor frissítené őket rendszeresen és nem lenne majdnem az összes lejárva.

Eladó életkedvet, motivációt és ihletet keresek.

Életem egyik legrosszabb nyarán vagyok túl. Kórházba járkálások, egy temetés. És még mindig nincs nyugalmam. Úgy terveztem, hogy erre az időre már befejezem a szakdolgozatom nagy részét - csak a bevezetést írtam meg. Jövő hétfő reggel nyolcig le kell adnom a felét, de semmi motivációm vagy ihletem. A gyakorlatom után örülök annak, ha létezni van erőm. Nem dolgozom magam halálra, a társaság is jó, pénzt is keresek, de agyban jobban elfáradok, mint anno az óráimon... Mindezek mellett pedig már most elkezdtem parázni a januárban (!) esedékes államvizsgától... Szóval ja. Szerintem én jövő ilyenkor már kényszerzubbonyban pattogok egy menci gumiszobában.

a legutóbbi hozzászólásom után végül sikerült munkát találnom, ahonnan tegnap, a három hónapos próbaidőm letelte előtt el is küldtek. nem vagyok annyira szomorú miatta, mert nem ez volt álmaim munkája, de azért kicsit mégis csalódott vagyok. az viszont, hogy normális indok nélkül küldtek el, rettenetesen zavar. mindvégig arra hivatkoztak, hogy nekem ez a munka nem való, hogy úgy látták rajtam, hogy nem éreztem jól magam. tény, hogy mindkettő igaz, de kirúgási indoknak azért elég gyenge. tisztában vagyok vele, hogy próbaidő alatt nem kell megindokolni ennek okát, de én úgy gondoltam, voltam olyan viszonyban a vezetőséggel, hogy elmondják, mit csináltam rosszul. egyébként egyszer sem beszélgettek velem arról, hogy mit kellene máshogy csinálnom, szóval nem is értem az egészet. nagyon hirtelen jött ez az egész, nem én voltam az egyedüli, akit ez meglepett, a munkatársaimat ugyanúgy (érdekes, mert azt mondták, hogy az elküldésem közös döntés volt a vezetőséggel és a munkatársaimmal, ők viszont semmit nem tudtak az egészről). aztán közölték velem, hogy ha nem szeretném megvárni a munkaidőm végét, nyugodtan elmehetek. egy óra volt hátra belőle, ami el is ment azzal, hogy elbúcsúztam pár kollégámtól, szóval köszi a semmit. a bárban egyébként azt mondták, bármikor szívesen várnak egy kávéra, de nem igazán szeretném betenni már oda a lábam. rengeteg befejezetlen munkát hagytam magam mögött, ami persze nem is érdekel, viszont a kollégámat, akire mindez rá fog szakadni, nagyon sajnálom. de ahogy az elején is írtam: nem ez volt álmaim munkája. párszor már fel akartam mondani ott, az utóbbi két hétben kezdtem jobban érezni magam, erre tessék. viszont hiszek abban, hogy léteznek ennél sokkal jobb munkahelyek is, addig is jobban tudok majd koncentrálni a tanulásra, illetve a vezetésre.

egyébként rájöttem, hogy bármennyire is szeretnék párkapcsolatot, nekem ez nem fog menni. pár napja ismerősnek jelölt egy srác, akinek elvileg tetszettem, de sosem mert bejelölni, mert félt, hogy nem jelölöm vissza. én viszont féltem visszajelölni, szóval ő végül kivette a jelölést. sajnálom amúgy a dolgot, de mindig az van bennem, hogy tuti, nem kellenék neki, ha megismerne, így mindig hagyom inkább a dolgot. olyan gyerekesnek érzem magam emiatt, viszont képtelen vagyok elhinni, hogy tényleg lenne olyan ember, akinek a sok szép lány helyett én kellenék. szerintem ilyen egyszerűen nincs. igen, rá kellene gyúrnom az önbizalmamra rendesen, de bárcsak olyan egyszerű lenne, mint ahogy ezt most ide bepötyögtem.

mindennek örömére; már csak egy hajszál választ el attól, hogy levágassam és szőkére festessem a hajam, so wish me luck. addig is olvasgatom a "sikeres emberek, akiket kirúgtak" listáját, plusz ma végre elmentem futni, mert bőven volt rá időm reggel.

Mikor először regisztráltam ide, nagyjából 16 éves lehettem, tipikusan az idegesítő tini korszakomat éltem és mentek a nagy fanolások megannyi sztárra. Rengeteg emberrel tartottam évekig a kapcsolatot, aztán ahogy az idő telt ezek az ismertségek is kihűltek, elkoptak, én is rengeteget változtam (hála a jó égnek) ahogy mindenki más. Tíz év telt el azóta én pedig pár hónap múlva életet adok a kislányomnak. Az életem most fog csak igazán elkezdődni és mar nagyon várom!
Azért kiváncsi lennék, ki milyen felnőtté érett az évek során.