Mire gondoltok most? II.

Már egy ideje nem jártam itt, és az iskola kezdete óta rendesen felgyülemlett bennem pár dolog, szóval előre is elnézést ha esetleg helyenként elveszteném a fejemet és káromkodnék vagy megsértenék valakit, nem áll szándékomban.

Kezdjük először azzal, ami pontosan egy hete nyomja a lelkemet.
Hatodik év vége felé egy leheletnyi apróságon összeveszett velem a gyerekkori legjobb barátnőm, akivel már bölcsőde óta mindenhová együtt mentünk (persze bölcsiben még nem xd), konkrétan ugyanott laktunk, csak egy utca különbséggel, mindent együtt csináltunk, suli után — ahol sülve-főve együtt voltunk, ahonnan együtt jöttünk haza — rögtön mentünk is le a környékre játszani, amikor megkaptam életem első telefonját ötödikben, ő és a kisöccse volt az első, akivel ezt megosztottam, velük született az első képem, konkrétan mindenben együtt voltunk benne; minden jóban, minden drámában. Imádtam a szüleit, a testvérét is, konkrétan második családom voltak. Aztán megváltozott, és én is megváltoztam. Őt a mai dolgok kezdték érdekelni, kezdve a nekem egyáltalán nem tetsző dolgokkal, mint a cigizés, ok nélkül szidni mindent és mindenkit, tucatzenét hallgatni, stb. Ezzel szemben ezeket én rettentően messziről próbálom elkerülni, mert nem túlzottan vonzanak. Aztán hatodikban egyszer megfázott, és megkért engem, hogy küldjem át neki az órai és házi feladatokat. Így is tettem, kivéve az angolt, amiről úgy tudtam, hogy mástól kérte el, tekintve, hogy nem ugyanabban a csoportban voltunk, és amikor korábban megbetegedett, sem tőlem kérte el. Ennek fényében én ezt nem is küldtem el neki, aminek az lett az eredménye, hogy ő (nevezzük A-nak), A megharagudott rám, és az akkori másik legjobb barátnőmnek mindenfélének elhordott. Ez nekem persze rettentően rosszul esett, tekintve, hogy egész addigi életemet az ő barátságában éltem le, de úgy tűnt, hogy őt egyáltalán nem hatotta meg — amikor egyik délután rajzszakkör után tanszobán a felügyelőtanár megkérdezte, mi a bajom, én pedig elmagyaráztam neki egészet, és a végén sírva mentem ki a mosdóba, a köztes időben A-t is megkérdezte, aki minden állításomat (azaz a tényeket) tagadta, és az egész hisztit az én hibámnak könyvelte el, arról pedig nem is beszélve, hogy hazugságokkal tömte tele a tanár fejét, mindenfélét mondott rólam ami nem igaz, és végül, de nem utolsó sorban, rám fogta hogy kamuból sírok, hogy sajnáltassam magamat. Oké, tovább. Az év legeslegvége felé volt egy balesetem betontömbökkel és véresre horzsolt arccal — ekkor ugyanúgy viselkedett, mint régebben. Kedves volt velem és ahol csak tudott, próbált nekem segíteni, aztán két héttel az eset után visszaváltott az engem utáló és megvető üzemmódjába.
Engem hatodikban felvettek gimnáziumba, ő pedig maradt általánosban. Amikor az ittlévő, hozzám legközelebb álló ember visszament hetedikben (vagy nyolcadikban?) a régi sulinkba, és találkozott A-val, ő csak annyit tudott mondani a barátnőmnek (ő pedig R), hogy "Ugye te egy osztályba jársz Verával? Őszintén sajnállak, de nem tudom, hogy tudod elviselni a r*hadt idegesítő képét!". Mindenkinek azt mondtam, hogy hasonlóképpen érzek iránta — de ez nem igaz. Akarva-akaratlan, de még mindig láttam benne azt a lányt, akivel a gyerekkoromat töltöttem. Ezután egészen mostanáig, azaz tizedikig nem sok minden történt velünk — azt kivéve, hogy minden reggel ugyanazzal a HÉV-vel mentünk iskolába. Ezt majdnem minden nap szóvá tettem (és teszem most is) R-nek, és azt is, hogy azóta is képtelen vagyunk köszönni egymásnak. Ugyanezt az információt Édesanyámmal is megosztottam, ahogy azt is, hogy biztosra veszem, hogy A még mindig képtelen elviselni engem, tekintve, hogy akárhányszor meglát reggelente, egy ajtóval arrébb megy a barátjával, és kerülik a közelségemet. Ezután Anya megkérdezte tőlem, hogy tudom-e, hogy A szülei elváltak. Mondtam, hogy igen. Ezután azt, hogy tudom-e, hogy A és az öccse az apukájukkal elköltöztek. Mondtam, hogy igen. Ezután pedig azt, hogy tudom-e, hogy A apukája meghalt, és az anyukája a saját szüleivel pereskedik azért, hogy láthassa a saját gyerekeit. Nem tagadom le, mert nem szégyenlem, hogy ott és akkor valami összetört bennem, és azóta is egy undorító embernek tartom magamat bizonyos szempontokból. Kezdve azzal, hogy bár igen, A kezdte az egész vitánkat, ami tönkre tett egy látszólag piszokerős barátságot, de én is voltam olyan h*lye, hogy nem fejeztem be, hogy nem kértem bocsánatot, hogy nem kértem, hogy beszéljük meg. Azóta csak arra tudok gondolni, hogy milyen lett volna számára ez az egész időszak úgy, ha ott vagyok. Lehet, hogy egyáltalán nem hoztam volna változást, de az is lehet, hogy támogathattam volna, hogy segíthettem volna, hogy mondhattam volna, hogy minden rendben lesz és számíthat rám — mert amit kimondok, azt komolyan is gondolom. Péntek óta mind az öt reggel, mikor volt szerencsém "találkozni" vele, rettentően szomorú és komolyan lesújtott lettem, és azóta sem fér a fejembe, hogy gondolhattam négy éven keresztül azt, hogy én vagyok szerencsétlennek a legnagyobb problémája. Fogalmam sincsen, milyen szörnyű lehet neki most, és pontosan tudom, hogy egyáltalán nem akar engem látni, és tökéletesen megvan nélkülem is, de célom, hogy még idén elmondjam neki, hogy sajnálok mindent, amit tettem, ami történt köztünk és ami történt vele, és bár előre tudom, hogy nemleges választ fogok kapni, megpróbálnám újraépíteni a barátságunkat. Négy év után is úgy gondolom, mint hetedikben — megérdemli, hogy boldog legyen, annak ellenére, hogy már nem tekint a barátjának, mert én még mindig ugyanazt az embert látom benne mint aki régen volt annak ellenére, hogy megváltozott, és én is.

Most, hogy ezt leírtam, a többi kis butaság amit ki akartam írni magamból, már nevetségesnek tűnik, szóval nem is fáradozom képernyőre vetni őket. Próbáltam már rengeteg zenét, sorozatot és filmet, hogy jobb kedvre derítsem magamat, de eddig nem nagyon sikerült. Remélem, idővel elmúlik az érzés, ami kerülget A-t illetően, és újra képes leszek úgy tükörbe nézni, hogy ne bánjak mindent, amit mondtam vagy tettem ellene.
Ettől az egésztől eltekintve egyébként majdnem minden rendben van velem lol, végre úgy érzem, hogy megtaláltam azokat az embereket, akikkel a legjobbat hozom ki magamból; ráleltem az engem leginkább érdeklő dolgokra (többek között filozófia, pszichológia, asztrológia); van egy számomra igen fontos ember, aki nélkül nem tudnám elképzelni az életemet és ő az oka, hogy élvezem az iskolai lét minden percét, pusztán azért, mert láthatom; valamint, a számomra legfontosabb ship minden egyes nap minden egyes percében jobbá teszi az életemet. Ezek után, én már nem is kérek többet.

Mindig akkor sikerül felszállnom a legrosszabb buszokra, amikor nagyon sietnem kellene valahova. Tegnap is stresszben voltam, mert a busz minden többszáz méteren lefulladt és alig tudta a sofőr beindítani utána. Meg úgy nyikorgott és olyan hangokat adott ki, hogy már elkönyveltem magamban, hogy szegény csuklós ikarus ketté fog szakadni. Alig értem el a hazatartó járatot.

a hét eleje úgy kezdődött, hogy már múlt péntek óta háztartási kekszen éltem, mert mindig hánytam ennek következtében fogytam, már egy gatyám nem jó rám, mert mindegyik lóg a fenekemen, végre egyszer fogytam onnan is. xd a kekszen élésem tartott csütörtökig, amikor is bedagadt a nyirokcsomóm, ennek követketében tokám nőtt, ami még mindig nem apadt le és ma buliba megyek. de legalább már tudok enni. ^^ ezek mellett 2 hete nem tudok lekoptatni egy fiút, az egyik munkatársam, sőt egy osztálytársam is hajt rám, egy másik fiú pedig részegen szerelmet vallott. örülök, hogy van életem ismét, de néha már magam sem tudom követni mégis mi a helyzet. xd

Random emberek: Úristen! Követ téged xy meg yx meg zx Instagramon! Jézusooooom, hogy csinaltad jaaaaj
Én meg csak pislogok: Kik ezek az emberek??

Csak szerintem írtó szánalmasak ezek a cikkek/hirdetések? Elég szégyenteljesnek gondolom hogy egy ilyen oldal is ekkora baromságokat oszt meg, aminek a célközönsége 10-13 év körüli, és még abban a korban van hogy mindent elhisz amit az interneten olvas. Csillagjegy prófécia meg fekete mágia a faxom, annyi valóságalapja van ennek is, mint a kiskegyedes heti szerelmi horoszkópnak. És meglepő hogy nem lehet kommentelni a cikk alatt?

Mivel már mindenki valamilyen hirdetésblokkolót használ, az oldalnak meg kell a bevétel kap(nak), amin csak lehet - és ugye pont ezért nem lehet kommentelni mivel hirdetés, és senki nem fizet azért hogy szétszrozzák a termékét amit el akar adni. Ezért is van több ilyen oldalon előre generált dícsérő komment. Azok se valódiak csak csalogatók.

Egyébként értem mit mondasz. Meg kéne válogatni hogy a "mindent elhiszek" 13 évesek elé mit tol az oldal... De hát ez nem mindig valósul meg. Pl a méregdrága ruhák, amikre senkinek sincs pénze, vagy a fogyasztó tapaszok (!!!) ami szintén csak beetetés... De hát ezek fizetnek jól...
Ha legalább a fél társaság nem használna hirdetés blokkolot és naponta 1-2x rákattintana valamire, akkor több pénz folyna be és talán jobban meg lennének válogatva a fizetett tartalmak. Talán.

Mondjuk én ezt jobban prefelálom hogy csaló hlyeségek vannak a cikkek között mint annó volt az erőszakos "kapcsold ki az adblockodat addig nem mehetsz tovább" bővítmény. De mondjuk én könnyen beszélek vagyok olyan szinten hogy nem hiszek el mindent.. De a kicsik nem biztos.

hétfőn és kedden lezavartuk az idei osztálykirándulásunkat, ahol konkrétan olyan hideg volt, hogy négy takaróval + némi alkohollal a szervezetemben is majdnem megfagytam. tegnap elmentem suliba, de szerintem nem kellett volna, ugyanis estére olyan rosszul voltam, hogy ma már itthon maradtam egy jó kis megfázással és lázzal.:') na, de nem erről akartam írni, hanem arról, hogy a baráti körömben a héten megtörtént a MÁSODIK eljegyzés. az egyik a nyáron történt, ott a barátnőm kezét kérte meg a barátja, most meg a haverom kérte meg a csajának a kezét. én meg csak így állok hogy wtf? mindketten csak tizennyolc évesek, és csak most fogjuk befejezni a gimit. én nagyon nem akarok beleszólni a szerelmi életükbe, de ennyi idősen mégis hova sietnek? lehet mivel humán tagozatosok vagyunk, annyira szeretik a törit, hogy a régi divatot követve már ilyen hamar eljegyzésre adják a fejüket, de basszus akkor is. jövőre megyünk egyetemre, fősulira. most fog kinyílni előttünk a világ, egy csomó új embert fogunk megismerni és ezek pont most akarják így elkötelezni magukat? tudom, hogy ezt még "könnyen" fel lehet bontani, de a barátnőm már a koszorúslány ruhákat mutogatta tegnap, én meg magamban megjegyeztem, hogy oda azért el is kell jutni, hogy azt felvehessük. nagyon szeretem őket, de ezzel a lépésükkel annyira nem értek egyet. főleg mivel, mindkét kapcsolat csak két éve tart.

Tegnap voltam a Hungexpoban, és az elején, amikor megláttam azt a sok buszt, elhatároztam magamban, hogy oda én aztán be nem megyek. Már a belépés előtt teljesen pánikban voltam, a többieknek kellett rávenniük arra, hogy bemenjek bármelyik épületbe is. Nos, odabent sem volt jobb a helyzet, majdnem pánikrohamot kaptam a sok ember miatt, az volt a szerencsém, hogy voltak ott olyanok, akik segítettek abban, hogy meg tudjak nyugodni. Ha valaki nekem jött, akkor természetesen én voltam a hibás, pedig jómagam sem tudtam, hova lépjek.

A vége felé egyébként - annak ellenére, hogy unatkoztam - kezdtem jobban érezni magam, találtunk olyan helyeket, ahol viszonylag kevés ember volt, bár ott is inkább a fal mellett ácsorogtunk.

A napom fénypontja egyértelműen az volt, amikor egy ismeretlen srác megdícsérte az egyik kedvenc együttesem lógóját ábrázoló nyakláncomat, majd mielőtt elsétált volna, megsimogatta a karomat. Bármennyire is utálom az érintéseket és minden effélét, ez valahogy mégis jó érzés volt. Soha nem gondoltam volna, hogy majd pont egy idegen fogja ott megsimogatni a karomat (Az ottani emberek érintését egyébként próbáltam elkerülni, elég kevés sikerrel). A sors fintora, hogy nem tudom a nevét, mert nem mutatkozott be és nem is igazán emlékszem arra, hogyan nézett ki, egyedül az ugyanazon bandát ábrázoló pólója maradt meg, mint az én nyakláncomé.

Szívem szerint egyébként el sem mentem volna, de igazából az összes haverom ment és nem akartam ebben is kívülálló lenni. Már csak az előbb említett srác miatt sem bánom annyira a dolgot, mert tényleg hihetetlenül jó érzés volt, hogy egy ismeretlen személy így viszonyult hozzám. (Még akkor is, ha engem ez egy kicsit megrémiszt). Abban a pillanatban egy kissé kevésbé utáltam magam, mint máskor xdd Az mondjuk egy kicsit kínos volt, amikor a barátnőim azzal jöttek, hogy még a végén felszedek valakit a nyakláncommal Sajnos még egy egyszerű "köszönöm"-öt sem sikerült kinyögnöm, teljesen lebokkoltam, még az ismerőseim előtt sem mindig könnyű megszólalnom, nemhogy akkor előtte. Csak néztem utána egy 'wtf' pillantással xd Rendesen sikerült meglepnie ezzel, még este is azon gondolkoztam, hogy vajon mit gondolhat rólam úgy általánosságban; ő is annyira tudni akarja-e a nevemet, mint én az övét; mondhattak-e neki valamit a haverjai azután, hogy így odarontott hozzám; etc. Sajnos egyikre sem fogok választ kapni, bármennyire is szeretnék.

Persze, itt is voltak bunkó emberek, a "szia, cica" beszólással, de nem is nagyon vettünk róluk tudomást.

Hát, ez nem az én napom volt...
Tegnap még örültem, hogy minden papír pöpec az ösztöndíj pályázatra, erre kiderül, hogy egy piszlicsáré hülyeség miatt buktam az egészet, és csak jövőre tudok újra pályázni, mert nincsen hiánypótlás. Egy olyan papírról lett volna szó, ami igazolja, hogy a nagynéném nem nálunk él, csak hozzánk van bejelentve. Ennek a hiánya miatt olyan fontos iratok váltak seperc alatt érdektelenné, melyek igazolják, hogy pl. hátrányos helyzetű vagyok, anyum egyedül nevel, és még munkája sincs. Ezek alapján nem meglepő, hogy nagyon kellett volna ez az ösztöndíj, és nagy reményeket fűztem hozzá.
Mindez persze az én felelősségem volt, tehát felvállalom, én rontottam el. Erre nem figyeltem. Megannyi, ennél sokkal fontosabb papírok beszerzésével töltöttük az elmúlt két hetet a családdal, az pedig bezavart, hogy anno a kollégiumi felvételihez kb. ugyanilyen papírok kellettek, és akkor senki nem reklamált a nagynéném adatai miatt. Persze, mint ahogy ma megtudtam, nagy kár volt párhuzamot vonni a kettő között. No mindegy, késő bánat, eb gondolat. A tanulmányi ösztöndíj az, ami még elérhető lenne, de erősen kétlem, hogy majd pont én leszek a legkiemelkedőbb az egész szakon. De azért nincs a DNS-embe kódolva, hogy lehetetlen, így már csak ezért is nagyon ráhajtok a tanulásra.

Egyébiránt, mielőtt "leadtam" volna a papírjaim, kétszer is leestem a lépcsőn. Ez akár valami figyelmeztető jelzés is lehetett, hogy a mai nap ilyen elcseszettre fog sikeredni. Aminek viszont örülök, hogy bár egy csomó ember látta a bénázásaim, mégsem éreztem megszégyenülve magam, pedig amúgy szorongó ember vagyok. Csupán azt gondoltam, hogy eh, de béna voltam, de az nem érdekelt, a többi embernek mi a véleménye rólam. És még a harisnyám sem szakadt ki, yay! Bár összevéreztem, de azt ki lehet mosni.
Summa summarum, voltam már ennél jobban is, de nem gondolom, hogy itt végem van. Utánam a vízözön, meg fogom találni a számításomat a felsőoktatásban, az akadályok meg azért vannak, hogy legyőzzük őket, nem?
[Lol, milyen kis optimista lettem a végére]

Nem értem hogy a Plus size méretű ruhákat miért a vaságyastól 40 kilós gebék reklámozzák? Vagy a plus size azt jelenti hogy L-XL? És a 30 kiló a normális? Akkor aki már 2-3XL-t hord az már Huge Size? Szánalmas.

Túlságosan is divatmániákus lettem
Egyik nap rocker,a másik nap pedig gót stilust akarok szinte változóm..
Néha jó változni testileg és lelkileg is

Még sose írtam ide, és tudom, hogy késő van, de ezt le kell írjam. Éreztétek már valaha azt, hogy olyan szívesen ráírnátok valakire, de féltek, mert mi van ha ő csak kényszerből írna vissza és nem is élvezi a társalgást? Tudom nem szabadna ezen szoronganom, de egyfolytában ezt érzem. Pl. tudom, hogy itt starityn is van csomó közös kedvencünk de félek, hogy mi van ha nekem ő szimpatikus de én nem vagyok neki az. Remélem nem csak nekem vannak ilyen hülyeségeim.

Nem tudom felfogni, hogy hogyan lehetséges, hogy minden egyes neptunos üzenetemet megkapom az e - mailembe is, olyan leveleket is, amiknek a tartalma amúgy nem is érint engem/a szakomat... Bezzeg azt az életbevágóan fontos infót, hogy végre átvehető a diákigazolványom, ezt nem továbbítják, hanem másfél héttel később találom meg az értesítőt a Neptunos üzenetlista második oldalának lap alján

Gondoltam, megosztom veletek ezt a régi screenshotot.
Éppen a TWD soundtrackjét akartam megkeresni, amikor...

Kicsit későn reagálok, de hát most láttam meg. Lényegében ez már egy hete történt szóval biztos léptél azóta - ha nem, akkor íme a tanácsom: Aki mer az csak is nyerhet! És tudod miért? Mert vagy nyersz egy új barátot vagy nyersz egy új helyet valaki más számára. Ezt most úgy értem, hogy vagy összehaverkodtok vagy rájössz hogy bunkó (vagy csak szimplán nem vagy neki szimpi) és nem gondolkozol azon hajnali fél egykor hogy ráírj e vagy sem.

Az meg hogy valaki muszájból válaszoljon neked felejtsd el, ilyen már rég nincs. Ha valakinek már egy levél után nem vagy szimpi, nem is válaszol, talán még le is tilt. Szóval ja, egy próbát mindenképp megér ( ha még nem írtál neki, gyerünk! ). Mert vagy szerzel egy barátot, ez esetben ne várj tovább! Vagy pedig rájössz hogy nem ér annyit hogy egy percig is gobdolj rá.

Tudom, már marhára unalmas lehet, hogy folyton ezzel jövök — néha magamnak is az lol —, de nem tudom, mit kezdenék magammal Ashley zenéje nélkül. A legutóbbi kislemeze, a Without Me, tíz nap alatt több mindenben segített és támogatott engem, mint pár ember, akiről ez a kis szöveg szól. Nem elég, hogy mesteri és zseniális dalnak tartom, mind szövegileg, mind hangzásilag, de olyan mély és számomra is aktuális jelentése van, hogy amióta megjelent, képes vagyok véletlen pillanatokban sírva fakadni rajta. Aki nem tudná, nagy vonalakban: H életében volt számos olyan ember (köztük G-Eazy is, de vele megint együtt vannak), akiknél azt érezte, hogy rengeteget ad és a töredékét sem kapja vissza. A dal rengeteg — nem mondom, hogy tudatlan, mert ez nem az; viszont aki emiatt szrozza le a dalt és könyveli el az énekesnőt egy szörnyű, tehetségtelen és unalmas embernek, na az tényleg tudatlan — ember szerint a G-Eazy-vel való szakításáról szól, és ez részben igaz is. Ezt ő is mondta. De nem csak erről. Nem mondom, hogy mindenkinek végig kellene néznie egy 42 perces interjút, hogy megértse a dal mondanivalóját és lényegét; azt, hogy miért íródott és mi inspirálta Halsey-t, hogy ezt megtegye, de legyen elég annyi, hogy úgy érezte, hogy a mások fájdalmával megtelt csomagok egy idő után már az övéi voltak, és csak az övéi. És az a helyzet, hogy ez tudom milyen érzés. A jelenlegi helyzetemben is van egy-két olyan ember, akiknél megvan az az érzésem, ami Halsey-nak volt ezekkel az emberekkel kapcsolatban — az, hogy többet adok, mint amit kapok, és érzem, hogy a fájdalmaik sokkal inkább az enyémek, mint az övéké. Nem nevesítek, ki tudja, mikor tévednek fel erre az oldalra véletlenül, de idejét érzem, hogy a tőlük kapott negatív energiát kitöröljem az életemből. Évek ide vagy oda, jobbá akarom tenni magamnak az életemet, a közérzetemet és a mindennapjaimat, és az, hogy más terhét hordom a vállamon, amikor nekem is megvannak a saját problémáim, nem visz ebben előre. Arról nem is beszélve, hogy amikor konkrétan hozzám vágja egyikük, hogy miért rinyálok a tyúkszros kis gondjaim miatt, amikor az ő élete sokkal rosszabb és hogyha beleképzelném magamat a helyzetébe, akkor már régen megöltem volna magamat, nekem kicsit sok (nem jön ide, de ez az ember a személyiségem egyezredét sem ismeri, mert ha ismerné, akkor tudná, hogy igen alapos és kemény érvem van arra, hogy miért ne vessek véget soha az életemnek). Pont az ilyen személyektől szeretnék megszabadulni, és úgy érzem, hogy jó úton haladok. Kezdem unni, hogy lassan nincsen egy olyan ember sem, akivel tudnék beszélni a problémáimról anélkül, hogy összehasonlítaná a sajátjával és hozzám vágná, hogy az ő helyzete rosszabb. Szóval, igen. Számomra hihetetlen, hogy ilyen rövidke idő alatt mennyi mindenre képes egy dal. Tíz nap alatt megváltoztatta a nézőpontomat nem egy témában, és cselekedetre ösztönzött — és szerintem ennél nincsen mágikusabb érzés. Szóval, röviden és tömören; hálás vagyok. Nem csak a dalnak, de Ashley-nek, hogy szavakba öntötte a gondolatait és nem csak engem, de rengeteg másik embert is tettekre biztatott. Ebből látom, hogy ereje van. Nem is akármekkora.

Egy kicsit vidámabb téma: végre úgy érzem, hogy nem vagyok tragikusan hlye az iskolához és az általam nem szeretett (bár ez nem szempont) tantárgyakhoz. A tavalyi átlagom még szerintem is nevetségesen alacsony és rám nem jellemző volt, ezért úgy döntöttem, hogy ahogy csak lehet, idén ezen megpróbálok javítani. Eddig két darab, négyesnél rosszabb jegyem volt — mindkettő oroszból, de ahhoz akkor sem fogok érteni, ha bottal vernek és kényszerítenek —, a többi mind ennél jobb. Amire nem vagyok büszke, egy négyes szövegértés (sosem volt még ilyenem lol), mondjuk az sem feltétlenül az én "hibám", tekintve, hogy az olyan kérdéseket, amik ki sem derülnek a szövegből, nem tudok megválaszolni. Végre nem érzem reménytelennek, hogy megvalósítsam azt az álmomat, hogy pszichológusnak tanuljak, mert értem és szeretem is mind a magyart, mind a biológiát, mind a történelmet. Plusz, kisgyerekkorom óta álmom, hogy később az állatok védelmére adjam a fejemet, és a tegnapi Erasmus+-os előadás után ez sem tűnik reménytelennek. Összességében, az iskola miatt kevesebbet stresszelek, mint tavaly, és jobban is érzem magamat bent (már, ha nem gondolok másra, ami elszomoríthat). Az más kérdés, hogy az osztálytársaim nagy részét képes lennék kidobni az ablakon, lelkiismeret-furdalás nélkül, de na.

Valamint, megint más téma, de a két kedvenc sorozatom is remekül ellátja a szívemet. Az egyik tonnányi jelenetet ad annak a ship-nek, amely kihúzott nem egyszer a mély gödrökből és a mai napig a legfontosabb dolognak tartom őket az életemben, a másik végre észreveszi és értékeli az egyik legjobb és legikonikusabb nőt, akit megalkottak az évek során, és így, az utolsó hat részében megadják neki azokat a jeleneteket, amelyeket eddig érdemelt volna (szerintem nyilvánvaló, kiről beszélek). Az viszont elszomorít, hogy az első sorozat, amiről beszéltem, lassan lehet, hogy véget ér, mert a kedves készítőknek sikerült olyan időpontra tenni a hivatalos premiert, ami elég abszurd, és alig kapcsol valaki a tévére abban az időpontban, míg a másik két nagyszerű és fontos karaktertől búcsúzik el ugyanabban az időpontban, ugyanabban a részben... nem tudom, hogy fogja elviselni mindezt a szívem, majd meglátjuk.

soha nem írtam még ide szerintem, de most muszáj magam kicsit kiörömködnöm, mert úgy érzem, a környezetemet kezdem leterhelni a teljesen indokolatlan és kiszámíthatatlan sírógörcseimmel, amit egyetlen dolog indít el bennem: t-3 nap, és láthatom élőben az örök kedvenc bandám, a bts-t. hogy mennyi szenvedésem volt abban, hogy ez összejöjjön, azt nehéz elképzelni....
amikor június elején elkezdődött a jegyértékesítés, és 10 perc alatt elfogyott az összes jegy, kicsúsztunk a rendszerből. alapesetben is labilis idegrendszerem teljesen kikészült, hisz három éve vártam ezt a pillanatot, rengeteget veszekedtem a szüleimmel, pro és kontra érvek felsorakoztatásának köszönhetően (és néhány könnycseppnek hála) végül mégis beadták a derekukat. persze már a kezdettől magamra vállaltam a jegy teljes árának kifizetését, ezt fontosnak tartom tisztázni.
na ezek után képzelhetitek, milyen rendesen odatett, hogy másodpercekkel csúsztunk ki. viszont éreztem, hogy nekünk (nekem és két barátnőmnek) mindenképp ott kell lennünk. a nyarunk fele azzal telt, hogy dolgoztunk, hogy meglegyen a jegy ára (mind magunknak fizetjük), és bújtuk az internetet jegyek után. twitterre kétnaponta tweeteltünk, a facebook hemzsegett a hirdetéseinktől, hogy akinek van jegye emberi áron, írjon, mert megvesszük.
a nyári munkánkat, amit csak ezért vállaltunk el, amíg élek, nem fogom elfelejteni: egy szállodában voltunk ketten szobalányok, és napi nyolc és fél órában, hetente három-négy alkalommal végeztük a felnőttek munkáját: hatalmas takarítókocsi + egyenruha + napi 20-25 szoba kitakarítás. olyan leterhelő volt, hogy az valami elképesztő, de végig csináltuk.
hogy milyen szerencsénk volt, és milyen hálásak vagyunk azoknak az embereknek, akiknek hála összejöttek a jegyek, azt nehéz kifejezni. fantasztikus embereket ismertünk meg, akik eladták a jegyeket, kölcsönös bizalom alakult ki, és máig nem értem, hogy lehetett ekkora mázlink, de egyszer sem vertek át minket. elképesztően hálás vagyok ezeknek az embereknek, mert az ő emberségük és kedvességük nélkül most csak az öklömet rághatnám csalódottságomban, hogy itt vannak európában, de mi nem láthatjuk őket.
nincsenek vip jegyeink, mint ahogy eredetileg terveztük. nincs army bombunk sem, mert nem mertünk semmi merchet rendelni, hisz kétesélyes volt, hogy egyáltalán kijutunk e. de ebben a pillanatban nehéz lenne három olyan boldog és hálás embert találni, mint amilyenek mi vagyunk.
még nem fogtam fel, hogy tényleg ott leszünk. de ott leszünk, és végig sikítozhatjuk a koncertet. azt hiszem, megérte ez a sok nyári szenvedés.
egyszóval: vigyázz berlin, mert három nap, és érkezünk!!

mindemellett, befejeztem a stranger thingst. azt hiszem, mire kijön a harmadik évad, tövig rágom az ökleimet. rég találkoztam ilyen csodálatos szereplőgárdával, ilyen zseniális történetvezetéssel és fantasztikusan kivitelezett sorozattal. nálam a gyerekszínészek sokszor egyenlőek egy vörös posztóval: nagyon nagyon tudnak idegesíteni... azonban az ő esetükben ez épp ellenkezőleg van: nem tudok velük betelni, és egytől egyig úgy a szívemhez nőttek, hogy csak csuda. imádom ezt a sorozatot, de tényleg, rég sírtam, nevettem és izgultam ennyit egyetlen sorozat miatt is. :')

Háromnegyed órán keresztül hajkurásztam egy poloskát a szobámban, mire sikerült elkapnom. Ez idő alatt elneveztem Polosnak, de e bensőséges kapcsolattól függetlenül kiraktam a francba, amint elkaptam. Mellesleg nem tudom, hol a f*szban jött be, mikor ablakot pont ezért nem nyitok (hiába van szúnyogháló), és a szobám ajtaja is állandóan csukva van, de mindegy.

Újra néztem az Infinity Wart és panaszkodtam egy oldalt haveromnak (amit most összefoglalok röviden), hogy milyen rossz, hogy Benedict olyan keveset volt ott, mert a Feszültséget forgatta (ami tömeghiszti miatt kérdéses hogy egyáltalán megjelenik e -.-"), és szegény dublőr néha annyira elrontja az összképet. Amikor az egyik pillanatban még Benedict van a képen, aztán hirtelen már Aaron. Semmi bajom a drágával, csak na, elrontja filmélményemet.
Erre megszólal hogy: Egyértelmű, hogy te vagy Benedict legnagyobb rajongója. Én meg így: Tudoooom


Témába vág, amikor rokonom meglátta a Benedictes táskámat és megkérdezte, hogy milyen filmeket láttam tőle. Mondom hahaaa, mennyi időd van? Szerintem beszéljünk arról, hogy melyiket nem láttam még és hogy miért (időhiány ofc).

A hétvégén a legjobb barátomnál voltam, akivel már nagyon régen találkoztam. Megmutattam neki a kedvenc bandámat és mondtam, hogy találja ki, melyik tagot imádom a legjobban.
Ő: Szerintem azt, aki a leginkább gaynek néz ki.
Én: Nem rossz tipp, de nem.
Ő: Akkor a dobost, mert lánynak néz ki.
Én: ...
Ennyire kiismerhető vagyok?