Mire gondoltok most? II.

A "nem megyünk inni se bulizni" ígéretemből az lett, hogy tegnap este 7 órakor bent ültem a szokásos helyünkön a barátnőimmel és rendeltük az első kör tequilát meg jägert. Ennyit a nagy ígérgetéseimből...

nem tudtam rájönni ébredés után, hogy mégis miért fáj ennyire a torkom, aztán mikor küldtek egy videót, amiben opitz barbit énekelek már eszembe jutott. egy kisebb koncertet adtam a többieknek.
amúgy aludtam 4 órát, de ma este is megyek, vasárnap szerintem ki se kelek az ágyból, pedig nem ártana lassan tanulni sem vizsgára, de őszintén szólva hidegen hagy, érettségi előtt is 2 nappal még buliba voltam. xd

Nyeh. Érzem: e kétségbe volt erőm elhágy. Nagyjából ezzel az idézettel le is tudom írni az érettségihez való hozzáállásomat. Hónapok óta fokozatosan és kitartóan készülgetek, de az utóbbi napokban átmegy a hozzáállásom nemtörődömségbe, csak túl akarok lenni rajta. Olyan, mintha semmi sem maradt volna meg az utóbbi hónapok (évek!) tanulásából, a matektól félek, a töritől félek, az emelt magyaromtól félek, legszívesebben állandóan csak aludnék, sőt, ezt is teszem, szerintem babakorom óta nem aludtam annyit, mint mostanában. Félek, hogy teljesen lebőgök majd, pedig tényleg igyekszem ><

Jaj Istenem, ilyenkor mindig visszavedlek 10 évesre de úristen úgy várom már holnap estét. Végre láthatom Benedict babámat.

Az év végére szeretnék saját lakásba költözni, minden erőmmel azon leszek, hogy ezt megtehessem.

Most értem haza az Avengers Infinity War premier előtti vetítéséről. Életem legjobb filmje. Megérte elmenni, még akkor is, ha holnap ötkor kelek.

Hazaértem. Átgondoltam. Nem akarok róla beszélni.

20 óra múlva megyek megnézni az Infinity Wart és már nem bírok várni. Egyfolytában a filmre gondolok, ráadásul tudom, hogy sok kedvencem meg fog halni a filmben és ez se hagy nyugodni. Na de majd holnap kettőkor mindent tudni fogok, annyira vártam már ezt a Bosszúállók részt.

Van az a pillanat amikor sírni tudnék a semmin. Mai napom komolyan agyhalál. Nem elég, hogy a munkahelyemen ma voltam először délutános. Még zárás előtt 1 órával felk*rják agyam a bunkóságukkal. Aztán még az öltöző kulcsom is elhagytam és két főnököm és a feletesem plusz egy kolléga segített keresni ami persze nem lett meg. Mai napom 10/-100

napok óta ráfüggtem erre a telefonos harry potter játékra, borzasztó, már gépre is leszedtem a régi harry potter játékokat, sőt, már a könyveket is elkedtem olvasni. és ma megnézzük tesómmal a negyedik részt is. pedig azt hittem, hogy már kinőttem belőle, de ebből képtelenség szerintem.
jah és találtam harry potteres cuccokat sims 4hez, konkrétan az egész roxfortot, de remélem nem futna el a gépemen mert annyi szar van benne, ígyis egy millió módom van simshez, de mindig találok valamit. xd
amúgy a hétvégén tanulni akartam, de aztán elmentem boltba csokiért és találkoztam barátnőmmel. aztán elmentünk inni. xdd
úristen amúgy tök nagy alkoholistának tűnhetek mert mindig csak a piáról írok, na mindegy. xddd

tipikusan az az ember vagyok, aki ráfügg az összes, általa jónak ítélt sorozattal - és szerintem ezzel nincsen baj. viszont ma az egyik barátnőm megmondta, hogy ő nem csak sorozatokról akar beszélgetni velem, hiszen ő már nem ilyen (régen legjobb barátnők voltunk, kb fél éve a szia mizus téma ment). erre annyit tudtam visszaválaszolni, hogy sajnálom, én ilyen vagyok, aki a sorozatokkal zárkózik el a külvilágtól, a hét összes napján, és csak olyan embereket enged be a belső körbe, akiket szeret.. erre megkaptam, hogy igenis ezen változtatnom kell, nem szabad így élnem az életemet, meghogy még most változtassak, mielőtt elcseszném az egészet. értem én, hogy ebben nincs rossz szándék, de ki mondta, hogy meg akarok változni? szeretem a sorozatokat, és nem érzem, hogy tönkretennék az életemet.
a másik kedvencem az volt, hogy kaptam oktatást arról, hogyan kellene élnem az életemet, mit kéne csináljak, hogyan , mikor, mennyit, blablabla. de ez a személy nem kérdezte meg, hogy én mit akarok, csak mondta, hogy ez nem jó. viszont! de, ez igen is jó, és nem fogok megváltozni mások kedvéért, mert szeretem azt, aki vagyok, és azt is, hogy a hétvégémet a sorozatokkal "töltöm" (:

Ezerszáz éves létemre bizony fangörlködni fogok. Mint lelkes rajongó, követem a Sense8 hivatalos oldalát facebookon. Ma este megosztottak egy videót, és írtam hozzá pár sort. Csak, ami eszembe jutott a sorozatról. És ott volt egy csomó hozzászólás, de az oldal mégis az enyémre írt vissza. Egyedül az enyémre! Ilyen velem még sose történt. Azt írták, hogy az üzenetem tökéletes és gyönyörű és megköszönték. Még szívecskét is kaptam. Jól esett. Tényleg szívemből írtam azt a pár sort, de meg nem álmodtam, hogy bármit reagálnának rá. Mégis megtették. Tényleg iszonyúan jól esett, hogy észrevették és értékelték a gondolataimat annyira, hogy visszaírjanak. Még ha csak pár szót is.

Oké, sokan biztosan nem fognak egyetérteni azzal, amit most ide bepötyögök, de egyszerűen ez a mai nap olyan förtelmes volt számomra, hogy inkább kiírom magamból, bőgök egy sort és talán kicsit jobban fogom magam érezni. Esküszöm, mindig a "depressziós" problémáimmal jövök ebbe a topikba, ami a kutyát sem érdekli, de úgy érezem, hogy itt van kinek panaszkodnom még akkor is, ha senki sem olvassa el.

Semmi problémám nem volt addig, amíg meg nem kellett írnom az egyik dolgozatot, amiről én teljesen elfeledkeztem, így nem is tanultam rá. Nyilván nem a tanárt okolom, hanem saját magamat. Ahogy azért is, hogy az egyik dolgozatomnál egy pont hiányzott volna az ötöshöz. Egész nap ideges voltam, tördeltem a kezeimet és még mindig nem hiszem el, hogy ekkora szerencsétlenség vagyok.

Testnevelés órán általában röplabdázunk, amiben én eszméletlenül tehetségtelen vagyok, az egyetlen jó az volt benne, hogy legalább valamibe beleüthettem és kitölhettem a hatalmas dühöt, amit magam iránt érzek. Az viszont nagyon elszomorít, hogy szinte mindenki nagyon ügyes benne, aztán vagyok én, aki előbb töri ki az ujjait, mint elüti a labdát. Ha az ujjaimat nem is fájlaltam, a kezem napokon keresztül kék, lila és zöld foltokkal volt tarkított, mert képtelen vagyok alkarból elütni, mindig úgy jön ki, hogy az öklömmel érek bele és persze ilyenkor mindig megkapom, hogy azt nem úgy kell, de máshogy nem megy.

Na de, jöjjön a lényeg, ami miatt nagyon sokat szomorkodom. Ez pedig nem más, mint az, hogy a szüleim sehova sem akarnak elengedni. Jó, megértem, féltenek, de nekem nagyon rossz érzés, hogy nincs normális baráti társaságom és valószínűleg nem is lesz. Nyilván nem akarom leinni magam minden hétvégén a sárga földig, nem akarok béna szórakozóhelyekre járni, ahol olyat zenét játszanak, amit személy szerint nem igazán kedvelek...egyszerűen nem érdeklődök az ilyen dolgok iránt. Okés, koncertre szeretnék elmenni a barátaimmal, de oda sem azért, hogy piáljak, hanem, hogy jól érezzem magam, a barátaimmal lehessek és elmondhassam magamról azt, hogy igenis éltem. Ha majd lesznek gyerekeim (bár így még férjem sem lesz) nem azt szeretném majd nekik elmesélni, hogy hogyan ültem a négy fal között a sarokban. Élőben alig vannak barátaim és félreértés ne essék, nem olyan barátokat szeretnék, akik úgymond csak vannak, hanem olyanokat, akikkel kölcsönösen segítjük egymást és kiállunk a másikért. Néha úgy érzem, hogy a szüleim túlságosan féltenek és ebből adódóan vissza is fognak. Ha írok valakinek egy üzenetet, nagyon sokszor megkérdezik, hogy kinek írok, de én ilyenkor egyáltalán nem válaszolok, mert tudom jól, hogy nem pártolják az internetes barátságokat. Ők abban a tudatban vannak, hogy biztos valamelyik fiúnak írok vagy ilyesmi...és ez az, amiről következőnek szeretnék beszélni.

Világéletemben azt mondtam, hogy nekem nincs szükségem barátra, jól vagyok én egyedül is, illetve még mindig ezt mondogatom mindenkinek. Magamnak is, hátha elhiszem. Nem azért szeretnék valakit magam mellé, mert a többieknek is van és, mert az "menő". Csupán csak szeretnék valakit, aki tényleg önmagamért szeret, akit nem érdekel a kinézetem és az sem, hogy mindenben bénázok. Tizenhat vagyok, nem igazán szeretném elsietni, de olyan rossz, mikor más a barátjáról/barátnőjéről mesél, én meg csak állok ott némán, mert irántam még soha nem érzett úgy szeretet senki és napról napra azt érzem, hogy nem is fog. Ebből következik az, hogy gyakran érzem azt is, hogy én igazából meg sem érdemlem a szeretet. Tudom, ott van a családom is, de néha úgy érzem, hogy még ők sem szeretnek, a barátaimat szerintem meg néha már-már idegesítem.

Igazából ennyit szerettem volna kiírni magamból. Sokat gondolkoztam azon, hogy rányomjak-e a küldés gombra vagy inkább zárjam be az egész weboldalt, de igazából nincs mit veszítenem.

(Történelemből meg minimum egy kettest össze kéne kaparnom ahhoz, hogy ne bukjak meg.)

tegnap voltunk utoljára szerenádozni, egy pont volt az i-re, mivel ez sikerült a legjobban. nagyon élveztem amúgy az összes szerenádot, én szeretem a tanáraim többségét, jó volt a lakásukon lenni, együtt iszogatni (szerintem jobban berúgott mindenki, mintha magunk buliztunk volna xD) elvégre ők is emberek é számomra fontos a közvetlenség. ez az, ami az egyetemen nekem hiányozni fog, a tanár-diák közötti kapcsolat totál más. amúgy életemben először szívtam igazi szivart de azóta is fáj a torkom xd

amúgy nem tudom, kivel fogok bulizni az egyetemen, már 5 éve ez az osztályom és 3 év is eltelt, mire beilleszkedtem és most elölről minden jövő szeptembertől...bár őszintén, én nem tartok annyira az érettségitől, nem fogok búsulni, ha nem lesz minden ötös, mivel nem vagyok ennyire maximalista. mondjuk nyelvi irányba fogok menni ezúttal is, így az emelt németnek és angolnak 80% fölött kellene lennie, pedig ezek a feladatsorok baromi szívatósak. de a sok stresszes ember a környezetemben kikészít néha, ezért is kellenek ezek a bulik...

Holnap elballagok.

Kicsit több, mint 20 000 post, 1200 követő és 8 év után töröltem az első Tumblr oldalam. Mondhatni végigkövette az összes fangirl korszakom: Gossip Girl, Harry Potter, Florence and The Machine, Trónok Harca, Once Upon A Time, Pretty Little Liars, Dr. Csont, The 100 és még napestig sorolhatnám... Nehéz döntés volt, de úgy érzem, megérte; ez már kb. 2 hónapja kezdődött, amikor a Twitter account-om töröltem. Úgy éreztem, hogy túl sok időt és energiát vesznek el az életemből, illetve teljesren infantilis hülyegyerek állapotba kerülök tőle. Kicsit mindig visszahúzott a 17 éves énemhez, aki már régen nem vagyok. Ideje volt felnőni, de esküszöm: nem is igazán bánom. Valódi megkönnyebbülést érzek, remélem beválik a tervem és tényleg sokkal több időm lesz másra.

Amit még törölnék, az elsősorban az Insta meg a Facebook, előbbit mondjuk szeretem pörgetni, utóbbit meg kénytelen vagyok megtartani, ismerőseim nagy százalékával ott tudok kommunikálni.

Szóval a mai nap nálunk is lezajlott a ballagás, és mint tizenegyedikesek igazán sok dolgunk volt az osztállyal az elmúlt napokban, így nem is nagyon volt időm átgondolni, hogy mit is jelent ez az egész, nem csak a ballagók, hanem számunkra is. Azt előre leszögezném, hogy nem könnyen lehet engem megsiratni (kivéve, ha sorozatokról/filmekről van szó, mert azokon bármikor tudok sírnixd), de ma mégis hálás voltam, hogy napszemüveg volt rajtam, ugyanis egy csöppet könnyes lett a szemem. Nem azért, mert olyan megható volt a műsor (de nem is azért mert olyan borzasztó volt, hogy már sírnom kellett rajtaxd), hanem mert csak most tudatosult bennem valami: jövőre mi fogunk ott állni Siófok főterén, több száz ember előtt, és mi leszünk azok, akik elballagnak. És ez iszonyatosan ijesztő. Minden negatívum ellenére nagyon szeretem az osztályomat, az iskolámat és még a tanáraimat is. Így a tudat, hogy hamarosan el kell engednem őket egyszerre tesz szomorúvá és izgatottá is. Elvégre nagyon kíváncsi vagyok, milyen lesz a gimi után, de azért mégis csak rettentően fognak hiányozni a többiek. Sőt, már most hiányoznak, pedig még van egy évünk.xd♥

Sose mondtam, hogy tökéletes vagyok és ezután se fogom, hiszen távolról se vagyok az. Szóval megértem, ha negatív kritika ér engem vagy a "művemet", de!! Nekem olyan ne szóljon be, aki FELE olyan jól SE tudja megoldani feladatot. Nem vagyok egoista, beismerem ha valaki jobb nálam valamiben. De amikor engem még FÉLIG SE közelít meg, akkor inkább bújjon el de nagyon gyorsan, mert még megüti a bokáját a nagy arcával.

Egy kész, maradt három. Az angol után a magyar volt az a tantárgy, amitől egyáltalán nem paráztam és örülök, hogy végül tényleg könnyedén megcsináltam a feladatokat. Az első résznél mondjuk eléggé rezgett a léc, majdnem nem sikerült időben befejeznem a hivatalos levelemet. Novella helyett megint mesét adtak, enyhén gec*ség volt, főleg, hogy maga a sztori is érdekes egy jelenség. Na de mindegy, a lényeg, hogy túlvagyok a magyaron. Holnap meg valahogy összeszedek egy kettest matekon.

Rendesen örültem az emelt magyaros feladatsoromnak. Nem mondom azért, hogy az életművem csúcsa, mert az idézeteket csak tippeltem és a verselések miatt is elbujdoshatnék, és a többi válaszomban is bizonytalan vagyok, de egyébként sehol sem kellett sötétben tapogatózni. Az Ady vers műelemzésnek pedig egy álom volt, arra készültem, hogy valami teljesen ismeretlen pársoros rémálmot raknak elém, hogy írjak róla, erre megkapok egy verset, amit anno az elsőtől az utolsó sorig kielemeztünk alapórán remélem a többi tárgy sem lesz kétségbeejtőbb ennél.