Mire gondoltok most? II.

Most egy kicsit panaszkodni fogok, de úgy érzem, hogy ezt most muszáj kiírnom magamból és megnyugodnom.

Aki ismer, az tudja, hogy világéletemben pocsék voltam történelemből és ez semmit sem változott. Órákat tanulok egy dolgozatra, mindenfajta tanulási módszert kipróbáltam már, de egyszerűen képtelen vagyok kettesnél és egyesnél jobb dolgozatokat írni. Egyetlen egy hármasom van belőle év elejéről, de talán az is csak amiatt, hogy akkor még nem írtunk ilyen sok dolgozatot, mint mostanában. Ha a mai dolgozatom egyes lesz, akkor 1,67-re fogok állni, év végén pedig majd csak imádkozni tudok a kettesért. Mindenki azt mondja, hogy ez csak tanulás kérdése, de az agyam képtelen arra, hogy bevegye a sok évszámot és hogy mi, miért a történt, de még a neveket sem igazán tudom megjegyezni. Egyik tárgyból sincsenek gondjaim, még a húsz oldalas, idegen kifejezésekkel teletömött szakmais tananyagokat is előbb megtanulom, mint a törit.

A másik meg; egyik ismerősömhöz beszökött egy kutya, a gazdája hazavitte, majd otthon megverte. Kérdem én: minek egy olyan embernek bármilyen háziállat, aki csak ütni-verni tudja? Inkább adja be egy menhelyre, ahol szerető otthonra találna, de ne bántsa szegény állatot. Az ilyen emberektől a hányinger kerülget.

Igazából ezt az üzenetet kb. hatszor ilyen hosszúra kéne megírnom, mert annyi minden kavarog bennem ezzel az egésszel kapcsolatban, de röviden és tömören szeretném összefoglalni, mit is érzek.

Szóval. Aki ismer, az tudja rólam, hogy lassan egy éve, hogy teljes egészében végignéztem a Criminal Minds című sorozatot, és ez idő alatt beteges módon ragaszkodom Emily és JJ kapcsolatához, és ennek majdhogynem kismillió oka van, nem is azért vagyok itt, hogy felsoroljam ezeket. A lényeg, hogy a tizenharmadik évad elmúlt négy-öt részében (a legutóbbit leszámítva) a megszokottnál sokkalta több közös jelenetük volt, és a fandom olyan idézetekkel és képekkel gazdagodott, hogy már csak ezekből könnyen lehetne azt hinni, hogy ez a két ember igenis együtt van. Lényeg a lényeg: ennek az egésznek semmi értelmét nem látom azt leszámítva, ha a készítők a két rész múlva érkező, háromszázadik epizódban összehozzák őket. Úgy értem, igen, volt egy történetszál, amit elindítottak, és teljesen megértem, hogy ebben az egészben szükségük volt egymásra épp ugyanúgy, mint az elmúlt 12 évben is, de a közös jeleneteik nagy része lehetett volna más. Az évad elején azt mondtam, hogy semmi esélyét nem látom annak, hogy az írók észrevegyék azt, hogy milyen mély és szoros kapcsolatot alakítottak ki e két ember között, ahogy azt sem, hogy összehozzák őket... most viszont, őszintén? Látok rá esélyt. Tényleg nem látom más okát annak, hogy miért írtak nekik ennyi közös jelenetet az elmúlt részekben, ha csak nem azért, mert ikonikusra akarják ezt az egészet. 12 évad, rettenetes és mégis gyönyörű közös múlt, és megannyi közösen átélt seb után a jubileumi háromszázadik részben igencsak nagy durranás lenne, ha a két fő női karaktert végre összehoznák. Én őszintén látok reményt. Ha ez megvalósul, akkor két hét múlva én leszek a legboldogabb ember az univerzumban szerintem.

nagyon régóta tervezek már ide írni, nem is tudom miért nem tettem meg eddig. van egy személy az életemben, kb. 8 hónapja. rettentően erős érzelmeket táplálok iránta, amit mindjárt ki is fejtek.
mikor először megláttam, valami addig nem tapasztalt érzés járta át egész lényem. nagyon meg akartam ismerni és közelebb kerülni hozzá, amit annyira megszállottan akartam, hogy lám, sikerült is. ahogy teltek a hónapok, egyre jobban kötődni kezdtem hozzá és rájöttem, hogy én még sosem szerettem senkit ennyire. nagyon hamar összebarátkoztunk és a bizalom is kialakult, ezért elmondtam neki olyan dolgokat is, amiket nagyon kevés embernek eddig.
mikor nem vagyok vele, érzem, hogy valami nagyon hiányzik. viszont amikor mellette lehetek... minden értelmet nyer és teljesnek érzem magam. az ölelése többet ér számomra az aranynál, hisz ekkor biztonságban érzem magam és elfelejtődnek a gondjaim. azzal, hogy Őt megismertem, úgy érzem egy olyan hely töltődött be az életemben, ami eddig csak rá várt. lelki-társra találtam benne. őszintén szólva egyre jobban hiszek az előző élet dologban... és nem kizárt, hogy mi ikrek voltunk. ők is valami ilyesmit éreznek.. ha nincsenek egymással akkor érzik, hogy valami nincs rendjén, hiányzik valami.. pontosan ugyan ezt érzem. és nem mellesleg baromira hasonlítunk, nem egy ember kérdezte már, hogy testvérek vagyunk e.:')
lényegében ennyi lenne, jól esett most ezt kiadni magamból.

Akárhányszor kilépek az ajtón, átrendeződik az arcom, többen is megjegyezték már, hogy otthon vagy valamelyik barátomnál csupa vidámság vagyok, de amint elhagyom a lakást, ölni lehetne a pillantásaimmal, pedig én aztán tényleg nem utálok senkit. Tegnap viszont direkt odafigyeltem erre és megpróbáltam valami kedvességet erőltetni a tekintetembe, miközben átkeltem a városon. Az aluljáróban találkoztam egy teljesen ismeretlen sráccal, elkezdtünk mosolyogni egymásra, majd ez röhögésbe hajlott át, amikor percek múlva sem fordultunk el másik irányba. A sors fintora, hogy aztán ugyanazzal a metróval utaztunk és ugyanott szálltunk le. Nagyon feldobta a napom ez az apróság, remélem, az övét is, ahogy majdnem leestem a mozgólépcsőn.

Ma sütöttem isteni cukkinis csipszet, egyik kedvenc nasim lett, imádom.
Btw ma végre megrendeztük a Diáknapot, így ezen is túl vagyok. Úgy rohantam mint a mérgezett egér, a tesitanárom szerint egész évben nem látott engem ennyit szaladni mint ma.
Délután meg beültünk páran a törzshelyünkre és teáztunk egy jót. És ahhoz képest, hogy csak egy szimpla sörözőről beszélünk, nagyon finom teát adnak hatalmas kiszerelésben, iszonyat olcsón. Szóval ez a mai nap is igen eseménydúsan telt, ma el is döntöttem, hogy hamar lefekszek, mert másnap este bulizni megyünk és nem akarok elaludni a buszon.xd

Már napok óta érzem, hogy vidám vagyok ténylegesen, nem kell tettetnem, és hogy minden teljesen oké. Á-á, nem úgy van az. Elegem van. Nem veszik észre egyes emberek, mennyit ártanak nekem, és utána még én vagyok a rossz, ha megsértődök, nem írok vissza, nem beszélgetek az adott személlyel.

Első ilyen eset; befestettem a hajam hajhabbal, elküldtem a pár barátnőmnek akikkel beszélek, és pozitív visszajelzéseket kaptam, kivéve a padtársamtól, aki szerintem már hónapok óta nem tudott egy kedves szót hozzámszólni. A válasza a képemre: 'úristen g*ci hogy nézel ki'. Még ha nem is tetszik neki, még ha nem is áll nekem jól, ez azért bunkóság volt. Emlékszem, amikor odaadta a születésnapi ajándékomat, megmondta, hogyha nekem nem tetszik, ne mondjam meg neki, mert sírni fog. Hát mondom jó. Én is elvártam ezt tőle, naivság volt? De alapból ott kezdődnek a problémák, hogy így fejezte ki magát. Szebben és intelligensebben is elmondhatta volna, hogy sz*r. Viszont nekem tetszik, szóval..

A másik, avagy ami teljesen elrontotta a kedvemet. Szerintem már jöttem ide panaszkodni erről az ismerősömről, aki azt hiszi, mindenkinél mindennél jobban ismer, de most folytatom.

Kilencedikes létemre úgy gondoltam, hogy visszamegyek a régi osztálytársaimmal a régi sulinkba, tudjátok, nosztalgia végett. Ezelőtti nap ez a fiú rám ír, hogy 'A tesóm holnap vár majd rád az óráján, szóval menj be'. Semmi légyszíves, semmi 'be szeretnél menni egyáltalán az elsős tesóm órájára?'. Konkrétan így közli, hogy nekem BE kell mennem. Úgy gondoltam, hogy már azért sem megyek be az öccse órájára (akit amúgy imádok, de ez a fiú néha már elviselhetetlen), bosszú végett. Egy órája rám ír egy hosszú szöveggel messengeren, aminek a tartalma annyi volt, hogy én miért nem mentem be hozzá + még, ha ez nem lenne elég, megkaptam, hogy a pasim (aki nem is létezik lmao), a barátnőim, és a családom ellene fordít. Már itt fogtam a fejem, hogy jesszusom, ezt most miért?
Tudniillik, fél órára lakom Pesttől. Ennek az ismerősöméknek Pesten, és innen két utcára van egy házuk. Két hete voltam náluk, és mondtam, hogy majd legközelebb is átjövök. A fiú már kezdte gyártani az elméjében az összeesküvés elméleteket, vagy én nemtudom, de olyan letámadást kaptam, amikor megírtam neki, hogy én nekem nincs kedvem Pestre menni, hogy azóta nem tudok aludni, annyira felcseszett. Már nem azért, de vannak saját jogaim, és akkor megyek át másokhoz, amikor én szeretnék, és más nem fogja megmondani nekem, mit, mikor és hol csinálok. Ez a fiú elkezdett nekem regimentet írni arról, hogy én mindig cserben hagyom őt, meg a barátságunkban mindig ő keres engem. Ebbe látok igazságot, én tényleg nem keresem, de ennek is megvan az oka. Az ok pedig az, hogy parancsolgat. De ha ez nem lenne elég, belém van esve, és NEM tudja elfogadni, hogy én nem belé. A sulimban figyeltet másokkal, feltöri a közösségi oldalaimat amikor kedve van, ha letiltom, zaklat máshol.. Elegem van. Eljutottam arra a pontra, hogy belássam; ez beteges. Ő van kiakadva, hogy én nem akarok találkozni élőben megbeszélni a dolgokat, és visszaírni se szándékozok. Már nem azért, de nem veszi észre, hogy amiket csinál, az csak taszít engem? Az meg még hab a tortán, hogy próbál féltékennyé tenni annak érdekében, hogy megszerezzen. Nem akarok visszamenni a múltba túlságosan, de tőle kellett megkérdeznem, hogy befesthetem e a hajam, mert nem engedte meg. Ahogyan azt se, hogy levágathatom e a hajam. Azt mondta, ha levágatom, felejtsem el hogy találkozhatok velük. A családját imádom, rengeteget segítettek már nekem, de ő.. Egyszerűen ami sok, az sok.

Nem kellene írnom még róla, de megteszem. Ez a fiú megmondta nekem a 2016-os nyáron, hogy tavaly én lefeküdtem vele. Ezt még mai napig nem tudom megérteni. Egy, valószínűleg tudnék róla. Kettő, akkor még csak tizenkettő éves voltam. Ezt mai napig nem tudom felfogni, és ha erre a beszélgetésre gondolok, mindig elundorodok magától a fiútól. De persze nem csak ennyi történt. Ekkor jött át a sulimba. Ekkor terjesztett rólam ok nélkül pletykákat, csak azért, mert én nem beszéltem vele. De menjünk egy kicsit előrébb. Amikor megyek hozzájuk, érdekes módon mindig mellé kerülök. Legyen szó utazásról; mellette ülök a buszon, a vonaton, a kocsiban, bárhol, és ha valaki más ülne mellém, valahogy mindig megoldja, hogy ő üljön mellém. Legyen szó arról, hogy átmegyek hozzájuk; mindig azt akarja, hogy vele foglalkozzak. Ne játsszak az öccseivel, ne telefonozzak, ne hallgassak zenét. Legyen szó az életemről; mindent tudni akar. Konkrétan figyeltet, hogy én mit csinálok a suliban. Emlékszem, amikor azt mondta, hogy szóljak neki, ha összejöttem valakivel, és mondjam is el, kivel. Ember, nem. Állj le. Nem tudom hogyan tudathatnám vele jobban, hogy hagyjon békén. Egyszerre félek és érzek szánalmasságot vele kapcsolatban.

Myahh, találtam egy tök jó bulit, amire nem tudok elmenni, mert másnap tanítás. heh firstworldproblems

itt a szünet és nekem valami csodával határos módon végre nem kell mennem dolgozni, ennek örömére ma egész nap a sims 4el játszottam és az egyik módnak köszönhetően instaceleb lettem benne. mármint a simem, de ez részletkérdés. xd egyébként ma buliba megyek, kb 5 perc és barátnőim ideérnek, én pedig az ágy szélén ülök vizes hajjal és a tiszta lyuk garfieldos pólómba, amit anyám egyszer elvitt, hogy jó lesz törölgetni, de én visszahoztam. xdd amúgy azon gondolkozom mibe menjek, mert amúgy fogytam, de ma rakott káposztát ettem és akkora gyomrom lett, mintha terhes lennék, majd behúzom a hasam maximum, meg úgyis sötét lesz. xd

nekem most esett le, hogy lassan érettségi (hogy boldogítsak még jobban mindenkit ). ráadásul megtudtam, hogy a töri próba-érettségim azért nem lett túl jó, mert mindkét esszében nagyon rizsáztam és túl sokat írtam, ezért át lett húzva egy része, mert ugye meg van szabva, hány sor...csak én hatalmas betűkkel írok és nagyon nehezen tömörítek. nemhogy örülnének, hogy van, aki bőven tud írni bármiről

Januárban megfogadtam, hogy leszokok a kávéról. Ez csütörtök estig meg is maradt, ám akkor aznap este buliba mentünk én pedig azon a reggelen -természetesen- 6-kor már fent voltam, így ittam egy keveset, hogy ne aludjak be a parkett közepén...de azt életembe nem gondoltam volna, hogy ilyen sokáig megmarad a hatása.xdd -a pia mellett.- Konkrétan végigtáncoltam az egész estét (22.30-4.00), minden buszmegállóhoz odarohantam (!) hogy megnézzem mikor megy busz. -nem tudtuk melyik buszmegtől indul a buszunk- DE EZ MÉG SEMMI! Hazamentem, aludtam 2(!!) órát, aztán délelőtt főztem, pörögtem, este meg beültünk a szokásos helyünkre és ittunk egy keveset. Végül aztán este, miután hazaértem és lefeküdtem az ágyba, nagyjából fél óra netezés után elaludtam. Szóóval, lehet nem nagyon kellene több kávét innom mostanság.

Nem értem mi értelme az utánzásnsk? Annyira egy undorító szokás. Valaki az én ötletemmel ér el sikereket (persze csak is olyan sikereket amiket én már átltem, szóval nem a féltékenység beszél belőlem) aztán meg mindenkinek hangoztatja hogy egyéni ötlet. Undorító. Komolyan az ilyeneknek nem akarna végre visszavágni a karma?

Amikor végre eltervezem, hogy a szünet napjait felhasználom valamire, vagyis elmegyek egy múzeumba, megírom a német tételeimet, kicsit dekorálok a szobámban, de telnek a napok, és én popcornnal a kezemben sorozatozok nappal, éjjel pedig olvasok. Ilyen a szuper tervezés.

Három hónapja nem írtam ide, de most újra itt vagyok, hogy közöljem veletek, kis híján szívinfarktust kaptam.
Vannak azok a típusú szúnyoghálók, amiket le meg fel lehet engedni. Nálunk is olyan van, de én általában nem boldogulok vele, mert sosem akar lent maradni. Anyu jött át a szobámba, hogy legyek már cuki és bontsam fel valamelyik csokimat, majd kínáljam meg vele, aztán elkezdett panaszkodni, hogy olvadt. Mondtam neki, hogy tudom, mert meleg van, de nem fogom kinyitni az ablakot, mivel nincs lent a szúnyogháló és nem akarom, hogy bejöjjön az összes hülye légy, szúnyog, poloska meg egyéb rovar. Anyu erre kitalálta, hogy na, majd ő megcsinálja azt a fránya szúnyoghálót, szóval kinyitottuk az ablakot, anyu elkezdi húzni le a szúnyoghálót, de beakadt. Kicsit (nagyon) megrángatta, erre hirtelen leesett valami fekete. Anyu azzal a lendülettel hátrébb ugrott, miközben visítani kezdett, hogy "úristen, mi ez, mi ez, mi ez?", én pedig azzal a lendülettel és egy "ÚRISTEN, DÖGLÖTT DENEVÉR" felkiáltással bevágtam az ablakot a francba, még jó, hogy nem tört ki az üveg. A döglött denevér továbbra is az ablakpárkányon hesszel, én pedig kínomban nevetek és sírok egyszerre.

Minél öregebb vagyok, annál fiatalabbnak nézek ki. Anno 17 évesen simán kiadták a piát-cigit, most meg 23 évesen folyamatosan elkérik a személyimet. Mint valami női Benjamin Button, komolyan

Nem vagyok nagy kenyeres, de most olyan finomat sikerült sütnöm, hogy örömömben majdnem sírva fakadtam.
#micsodaértelmeskomment

Ismét nagy változás előtt állok, belevágom a fejszémet egy komoly és teljesen új dologba. Ősszel újra suliba fogok járni, és végre olyan helyen leszek, ahová mindig is vágytam, azaz hogy azt tanulhatom, azzal foglalkozhatok, amit imádok. Csak legyen hozzá kitartásom!

Tegnap este láttam a Metallicát, és ezeket a sorokat még mindig sokkos állapotban írom. Megjártam már kismilliárd koncertet, de egyik sem volt rám ekkora hatással: konkrétan elkezdtem zokogni, amikor megpillantottam őket a színpadon. Bő egy évtizedet vártam erre, az ő zenéjükön nőttem fel. Annyira hihetetlennek tűnt az egész, mióta megvolt a jegyem, úgy képzeltem el, hogy tuti az egyik leghátsó sorban fogok állni, ehhez képest konkrétan a színpad előtt sikerült helyet találnom, mégpedig majdnem az első sorban. A végén még pengetőm is lett, amin aztán megint sírtam egy sort, a körülöttem álló (egyébként iszonyú édes és barátságos) emberek nagyjából itt kezdhették érezni, hogy talán mégis jobb lenne elhúzódni a közelemből.

Mindenesetre egy tényleg felejthetetlen élménnyel lettem gazdagabb, valóra vált az egyik legnagyobb álmom. Őszintén kívánom nektek, hogy legalább egyszer láthassátok élőben a kedvenc bandáitokat (ha eddig még nem történt volna meg), mert elképesztő érzés.

Végre tavasz van

"Így szállt hát sírba a szabadság. Tapsvihar közepette."

Magyarország végleg elveszett. Jó volt veletek, de engem vár a hanyatló nyugat; nem bírok itt maradni,ebben a sötétségben. Egy év múlva végre meglesz a papírom, és vissza se nézek...