Mire gondoltok most? II.

Komolyan az emberek nem unják már ezt a mindenki megerőszakolt mindenkit 20 évvel ezelőtt és most vergődök a nyilvánosság előtt mert különben eltűnnék a süllyesztőben és/vagy kell egy kis money - herce-hurcát? Undorító világban élünk mindenki gyanusítgat mindenkit, ráadásul 90%-a kamu... Szörnyű... Konolyan eljutottam arra a szintre hogy egyszerűen már se TV-t nézni se rádiót hallgatni se cikkeket olvasni nem akarok mert mindehol csak a feltűnési viszketegség és a vergődés megy...

Tudtam, hogy vannak posztok amik alatt el kell kerüljem a kommenteket de sose tanulok és most felb@sztam az agyam....hihetetlen hogy az emberekből a minimális tisztelet is hiányzik, és néha nem ülnek le gondolkodni h "hmmm talán nem kéne kiposztolnom ezt a tiszteletlen, trágár kommentet, főleg nem egy olyan poszt alatt, ami valaki személyes problémáiról szól és amúgy elég komoly"...

Végre elmegyünk kicsit bulizni, kimozdulok már ebből a "mindennap tz és dolgozat, tanuljunk ezerrel" hetekből, de most kicsit aggódom amiatt, hogy a kevés alvás miatt, bealszok az egyik padon. És az a baj, hogy a kávé sem sokat segít, de azért ittam ma kétszer, hátha. (ma is 5-kor már keltem, mert suli volt, és szerintem hajnal 5-nél hamarabb nem is fogok lefeküdnixdd Azt meg még nem tudom, hogy vasárnap hogy fogok megtanulni 5 tantárgyi anyagot...)

A mai nap kicsit elvesztettem az emberek iránti tiszteletemet. Újra. Amikor egyszerű gyalogos módjára mennék át a zebrán, (még nem is átfutok valahol ahol nem lenne szabad) és a kocsiból rám ordít egy elmebeteg pali, hogy "legközelebb ugorjak a kocsi elé" na az már egy pöppet fel tud cseszni. Szombat van, értem én, meg mindjárt karácsony, persze, rohanni kell vásárolni meg hasonlók, de miért kell ennyire eszementen viselkedni? Az úton később egy baleset is történt, plusz még jó pár eset, amikor egy illető előzött volna, és konkrétan majdnem beleszaladt az előtte kanyarodó kocsiba.

Összehoztam egy 94%-os infó ZH-t. Miközben azon idegeskedtem, meglesz-e az 50%...

Mikor az egyik legjobb barátnőddel megbeszélted, hogy a családjaitok egymás mellett ülnek a szalagavatón (ám nem teljesen biztosra) és rá egy napra a másik legjobb barátnőd (akivel 13 éve ismeritek egymást) rádír, hogy nem ülnétek-e egymás mellett ugyanazon az eseményen.
Nem akarok senkit se megbántani.

Egyre több kép és videó jön ki az új Venom filmről, ami csak jövő szeptemberben lesz, de én már nagyon nem bírok magammal. Tuti, hogy az év filmje lesz, de addig megőrülök @_@

Nem hiszem el hogy valakinek 20 évesen annyi agya legyen mint egy légynek (se)... Tanár elmondja mi a feladat, de elrontotta, viszont kijavitotta magat, elmondta hogy 10 percunk van ra es hogy jegyet kapunk rá, a srac ekkor megszólal hogy akkor most mit kell csinálni? Kihangsulyozza a tanar botlását, utalva arra hogy annak nincs értelme. Gratulalok, abbahagyta a fészbúkozást és máris kötekszik. Persze jogtalanul mert a tanár javitotta a botlását...

És még én vagyok leszidva ha leoltom... Konolyan 2-3 évvel fitalabbak nálam de agyilag 12-13mal...

Azt hiszem megtaláltam a leg motiválóbb videót, ami képes lesz ezentúl elküldeni az edzőterembe: íme

Amikor már láttad a Star Wars részeit - de még nem az összeset, egyet még alapból nem -, de a szüleid nem szeretik a filmsorozatot. De még nagyon győzködöm őket a mozira, még olyan a popcorntartó is, üdítő, kóla.. Remélem egyszer sikerül megnéznem Az utolsó Jediket, a premiereket is követtem, szerintem nem csalódnék! Mindenesetre egy Star Warsos Ooops! papír zsebkendőt sikerült beszereznem.

Irodalom tanárom és József Attila - " A tehervonat alatt átmegy és ez a tehervonat pont megy. "
Ez a nő készít fel minket az érettségire.


Tegnap elkövettem azt a hibát, hogy rákerestem a The Last Jedi spoilereire. Itt haldoklom már egy napja, mert senki olyannak nem mondhatom el, aki tudja is, hogy miről van. A legjobb barátnőm - akivel holnap megyünk megnézni a filmet - szerintem meg is ölne.

A középsulimban az egyik magyartanárnak volt a mondása, hogy "sínen vagy, mint József Attila"

helló, de rég voltam itt.
Ismeritek azt az érzést, amikor valamilyen oknál fogva ráakadtok egy régi Facebook-bejegyzésetekre/hozzászólásotokra, és annyira gáz, hogy így csak...



Komolyan, egy kis bitch voltam akkoriban. Sokk.

Erről a mostani nagy Star Wars-lázról jutott eszembe, hogy az itteni tagok 90%-a még bűnös gondolat sem volt, mikor a klasszikus trilógia első 2 részét moziban láttam, persze megkésve, valamikor a 80-as évek első felében, méghozzá szülői felügyelettel. A harmadik rész már nem került műsorra, úgyhogy azt jóval később, vhs-en láttam.

Hosszú panaszkodás következik, előre szóltam.

Akkor kezdeném azzal, amely a legkorábbi gondom. Körülbelül két, vagy három hete olyan mértékben "kijött" rajtam a tériszonyom, hogy azt őszintén nem tudom szavakba foglalni. Testnevelés órán a talajtornán belül gerendán gyakoroltunk, én pedig - a többiekkel ellentétben - már a zsámolyra is majdnem zokogva álltam fel, és mondtam, hogy ez nekem biztosan nem fog menni. Mivel a tanárnő látta, hogy ez enyhén szólva reménytelen, segítségnyújtóan mondta, hogy sétálgassak a padokon. Ezzel nem is volt bajom, mert szerintem nagyon kedves gesztus, hogy így figyel a diákokra - mindössze elképesztően rosszul éreztem magamat, olyan értelemben, hogy ekkor már nem a magasságtól való félelmemtől, hanem attól sírtam, hogy mire nem vagyok képes. Lehet nevetséges - szerintem is az -, de akármennyire is hangoztatom mindig, hogy nem érdekel más emberek véleménye, nagyon kevés kellett ahhoz, hogy ne zokogjak csak azért, mert attól féltem, mit gondolnak azok, akiknek elsőre ment minden a gerendán. De, miután ezt a sírásrohamot legyőztem, következett a másik. A következő órán kistermesek voltunk, és, nos... gyűrűn gyakoroltunk. Először a tanárnő megkérdezte, hogy ki szeretne először talajon lenni, és ki gyűrűn (tudniillik, 32 fős maximális osztálylétszámból 22-en vagyunk lányok, akkor 2-en hiányoztak, így könnyű matekkal 20 lányt kellett kétfelé osztani). Én a talajra jelentkeztem, mert - most következik a meglepetés - elképesztően rettegtem a gyűrűtől. Így, amikor mi kerültünk sorra a szeren, szerintem senkinek nem okoz meglepetést, hogy sikeresen sírva fakadtam. Ismétlem, a tanárnő nagyon segítőkész volt, mondta, hogy akkor menjek vissza talajra, de megint a figyelem központjában voltam - amit utálok -, és nagyon rosszul éreztem magamat emiatt. Szóval igen, körülbelül 3 hete már félméteres magasságban is halálvágyam van és rettentően könnyen elsírom magamat, ezért ajánlatos lenne elmenni orvoshoz, aki írhatna papírt minderről, s így megúsznám a gerendát, a gyűrűt és a kötélmászást; ami, egyébként szerintem pont a magasságfóbiámból eredően eddig két éven keresztül sosem sikerült jobban kettesnél. Ez az egyik dolog, ami nyomja a lelkemet.

A másik a tegnapelőtti balesetem. Tudniillik, L alakú kanapénk van itthon, a kutyánk pedig a végében feküdt. Én meg szerettem volna simogatni, ám ahelyett, hogy odasétáltam volna, átfeküdtem a háttámla fölött, így pedig a lábam értelemszerűen elrugaszkodott a földtől - viszont ügyeltem arra, hogy ne túlságosan történjen ez meg. Viszont ekkor jött a testvérem, és sikeresen a fejem fölé emelte a lábaimat, az én kezeim pedig kibicsaklottak, én pedig arccal a kőre estem, a derekam pedig olyat reccsent, hogy az hihetetlen. Ebből kifolyólag tegnap alig tudtam lépcsőzni és járni, viszont mára már jobb lett. Ennek nagyon örültem, mert rettentően kellemetlen volt az az egy nap is, amíg rossz állapotban voltam. Viszont ma délután, kosáredzésen valamelyik elkeserítően fárasztó és agyzsibbasztó hetedikes sikeresen nekivágta a labdáját a derekamnak, az pedig ismételten nyikkant egyet. Egész edzésen mímeltem, hogy amúgy tök jól vagyok, megpróbáltam normálisan futni, de minden egyes lépés elmondhatatlanul fájt. Nem egyszer álltam a sírás határán, de nem akartam megint abba a hibába esni, hogy úgymond magamra vonjam ezzel a figyelmet. Edzés végén aztán annyira beállt az egész, hogy ha akartam volna, se tudtam volna visszafojtani a könnyeimet. Rettentően fájt, és még most is, két óra alvás után. Most már van még egy okom, hogy elmenjek orvoshoz, viszont kissé szerencsétlen dolog - rettegek az orvosoktól lol, micsoda meglepetés.

És végül, de nem utolsó sorban: hétfő óta, akárhányszor arra gondolok, hogy az egyik, számomra legtöbbet jelentő karakter életét fogja veszíteni, ráadásul a legnevetségesebb módon, elsírom magamat. Tegnap 4 órán át képtelen voltam abbahagyni, és most kicsit sem túlzok. Ostobábban ki sem tudták volna írni a karakterét... mindazok után, amiket túlélt, egy k*rva járkáló harapja meg? Ez komoly? Ezt a döntést képtelen vagyok felfogni és megbocsátani a Scott Gimple-nek, akármennyire is arra gondolok, hogy ő alkotta életem sorozatát, ezt nem tudom elnézni neki. Azok után, hogy meglőtték a mellkasában, és túl kellett élnie ezt a hatalmas traumát, hogy elvesztette a legjobb barátját, majd lelőtte a járkálóvá vált "másod" apa figuráját, aki védelmezte őt, mikor azt hitte, hogy az édesapja halott, majd végig kellett néznie, ahogy leég a hely, amely otthont adott neki, meg kellett ölnie az édesanyját, hogy megakadályozza az átváltozását, hogy át kellett élnie egy szexuális zaklatást, hogy elvesztette az egyik szemét egy lövés során, hogy többször is bántalmazták szóban és fizikailag egyaránt, hogy végig kellett néznie a barátjai agyonverését, hogy majdnem levágták az egyik karját... és egy kisfiúról beszélünk. És én mit érzek? Tiszteletet. És most? Bánatot, dühöt, csalódottságot. Marhára nem ezt érdemelte azután, hogy egymaga megmentett rengeteg embert, és egy, a külvilágban bolyongó túlélőt... és eközben harapták meg. Eközben történt az, amely februárban majd a vesztét fogja okozni egy olyan zseniálisan megalkotott és csodálatos karakterfejlődéssel rendelkező személynek, mint Carl Grimes. Ahányszor arra vetemedek, hogy "na akkor most sírás nélkül nézek végig pár videót", sosem sikerül. És most sem megy, ezért nem is folytatom. Egyszer majd ráveszem magamat, hogy írjak erről normális, de most egyelőre zokogok. Addig is; elképesztően szörnyen érzem magamat azért, amit Chandler-rel tettek - az, hogy 2 héttel a 18. születésnapja előtt rúgták ki, teljesen alaptalanul, ráadásul úgy, hogy Scott rat Gimple azt mondta neki, hogy 3 évre szeretné leszerződtetni. Chandler a fél gyerekkorát adta ezért a sorozatért, nemrég a forgatások helyszínének közelébe költözött, hogy közel lehessen, ráadásul egy évvel később tervezett egyetemre menni, csak mert ebben az évben a színészkedésre akart koncentrálni. Ilyen egyszerűen kiírni őt csak azért, mert a rendezőnek nem volt szimpatikus srác, a leg gerinctelenebb dolog, véleményem szerint. Képtelen vagyok megbocsájtani annak az embernek, amit sajnálok, de mérhetetlen dühöt érzek. És bánatot is, amiért le kell írnom egy ilyen hosszú üzenet végére, hogy nyugodjon békében Carl Grimes.

Hát fiúk-lányok, ha valaki olvasta már, akkor azért, ha nem, akkor pedig azért olvassa el Böszörményi Gyulától az Ambrózy Báró eseteit. Annyira érdekelt az utolsó rész, hogy nem bírtam várni magammal, ma letoltam a könyvet és kb. értelmes szavakhoz nem jutok. Jelenleg csak szuperlatívuszokban tudok róla beszélne, viszont borzasztó, hogy vége Képtelen vagyok elengedni ezeket a karaktereket

Csak hogy ne érezd magad egyedül, én ugyanilyen vagyok/voltam, párosítva azzal, hogy a mozgáskoordinációm olyan, mint egy átlagemberé 3 feles után, ugyanezt éltem át amikor muszáj volt gerendagyakorlatokat csinálnunk, szerencsére tündéri volt a tesitanár és megengedte,hogy inkább egy padon csináljam (és estem onnan egy krv@nagyot ), gimi után már senkit nem fog egyáltalán érdekelni, megszabadulsz tőle.

on: Mindenki kívánjon sok szerencsét, pótpótZHt írok ma mondjuk nem bukás miatt, hanem mert elutaztunk amikor a ZH meg a pótja volt (ki szervezi ezeket egy hét különbséggel?), de így is fene stresszes

Hétfőn végre kiengednek a kórházból! Mehetek haza, így egy hónap után, juhúú

Igaz az a közmondás hogy ne álljak le h*lyékkel veszekedni, mert ha lesüllyedek a szintjükre, legyőznek a rutinjukkal. De azert néha megprobalom. De ilyenkor "jól esik" veszíteni, mert azzal győztem.

Hétfőn Ő visz haza.