Mire gondoltok most? II.

Jelen! Akkor ugyan arra gondolunk ))

Asszem' kicsit büszke vagyok az osztályomra, sose gondoltam volna, hogy ha baj van, ennyire összetartóak vagyunk. Egyik fiú osztálytársam -aki az egyik legjobb barátom is- magasugrásnál rosszul ugrott és eltörte a csuklóját. És ahelyett, hogy csak ült volna mindenki, egyből pattantunk, és ki a mentőket hívta, ki a srác szüleit, kihozták a cuccait, összepakolták a dolgait, nyugtattuk, ott voltunk vele, még azt is megvártuk -egyszál pólóban az udvaron, de lényegtelen-, hogy a mentő elvigye őt. Szóval nagyon örülök neki, hogy ilyen talpraesett osztályom van -nem mondaná meg az ember rólunkxd- és jó látni, hogy bizony foglalkozzunk mi egymással, ugyanis amint csak lehetett, hívtuk telefonon, küldtünk neki sms-t, folyamatosan írtunk neki fb-n, etc. Egyszóval, bármennyire is gyerekesek és szörnyűek vagyunk sokszor, igenis számíthatunk egymásra, ami szerintem egy nagyon pozitív dolog és örülök neki, hogy egy ilyen osztályba járhatok.

Ez tök jó. Itt a tél, a Karácsonyi hangulatom abszolúte meg van hozzá, de mindeközben én már gondolatban a Sziget Fesztiválra készülök,
a nyárra. valami nem stimmel velem.

Bárcsak én is elmondhatnám ezt az enyémről... Szerintem, ha nálunk történt volna ez, röhögve törték volna el a másikat. (Költői túlzás, de a lényeg ugyanaz.) Istenem, de irigylem azokat, akiknek jó osztályuk van.

wow de régen voltam itt
Furcsa, hogy már december van - nagyon gyorsan elment ez a három hónap, és túl sok minden történt. Néha úgy érzem, jobb lenne, ha olyan kis aszociális maradtam volna, mint tavaly, és nem csinálnék soha semmit, mert most néha még gondolkozni sincs időm, de úgy általánosságban véve örülök annak, hogy szinte sosem unatkozom és még a szociális életem is rendben van.
Ugyanakkor a továbbtanulás gondolata megijeszt - oké, nagyjából tudom, hogy mivel szeretnék foglalkozni, és egyáltalán nem reménytelen a dolog, sőt; de mégis hogyan fogok én összekaparni ötven közösségi szolgálatos órát, és hogy fogom én összeszedni azt a történelem érettségit, ha majdnem bukásra állok? Túl közel van ez az egész, és annyira nem állok rá készen, hadd menjek vissza oviba pls aludni akarok délután meg azt, hogy a legnagyobb problémám a főzelék legyen

Hát, megmondom az őszintét, mikor én először láttam őket tavaly, kilencedik elején, azt gondoltam, majd mi is csak elmegyünk egymás mellett és kész. Akkor kezdtem látni, hogy ez nem így lesz, amikor a fiúk összetörtek egy pingpongasztalt. A kártérítés sajnos igen borsos összeg volt, de ahelyett, hogy mindenki bűnbakot keresett volna, szépen elkezdtük behozni a megbeszélt összeget és összedobtuk az árát. Senkit nem érdekelt az, hogy pl a lányok a terem másik végébe voltak, sem az, hogy konkrétan ki a felelős érte. Egyből mindenki fizetett, volt aki már helyben elkezdte az egészet, pedig nem is volt velünk egy teremben(!).
De egyébként nagyon sajnálom, én nem bírnám, ha olyan osztályom lenne, mint neked. Persze, nálunk is vannak viták, de alapesetben mindenki rendes mindenkivel, szóval én is már csomószor hálát adtam az égnek, hogy normális osztályom van.
UPDATE: Osztálytársam egész héten nem jön a törött csuklója miatt, erre most azon megy a vita a csoportban, hogy ki küldje neki a házit (mindenki akar neki házit küldeni) meg megy a szervezkedés, hogy ki mikor megy látogatóba. Lassan nekem se ártana feliratkozni, mert félek, hogy betelik minden hely, és csak pénteken tudok menni hozzá.>.<
Ja és GYÖNYÖRŰ PELYHEKBEN ESIK A HÓ!

pénteken volt a szalagavatóm és még mindig eszméletlenül bosszant és elkeserít a tudat, hogy a kölcsönzött menyasszonyi ruhámnak pont a bécsi keringő előtt jött szét a cipzárja, ráadásként pedig még a nyaklánc, amit kaptam hozzá darabokban esett ki a kezembe. először fel se fogtam, hogy mi történik (és hogy miért velem), ki kellett mennem az öltözőből, mert nem kaptam levegőt, utána majdnem összeestem, mert rám jött valami roham és csak bőgni tudtam meg kapkodni a levegő után. a legszomorúbb az egészben, hogy tánc közben is vissza kellett fojtanom a sírást, mert ahol tudtam elrontottam a lépéseket és már elegem volt. tánc után pedig vettem is le a ruhát és csak sírtam tovább.. nagyon szomorú vagyok, mert nem fogok erre a napra úgy visszaemlékezni, mint pár osztálytársam. mást se láttam a hétvégén az instagramon, csak azt, hogy folyamatosan teszik fel az újabb és újabb szalagavatós képeket, nekem pedig egy olyan képem sincs, ahol a menyasszonyi ruhában vagyok. így jutottam el arra a pontra, hogy letöröltem a fentebb említett alkalmazást is és próbálom kerülni a facebookot is pár napig, mert tényleg nagyon fáj a tudat, hogy így jártam.

Holnap megint megyek vezetni, és végre megtanulom használni a kuplungot és féket is

Holnap megyek annak az egyetemnek a nyílt napjára, amit nagy valószínűség szerint első helyen fogok megjelölni. Izgatott vagyok és kíváncsi. Viszont félek is egy kicsit, az okot nem tudnám megmagyarázni, már kezdem megszokni, hogy szinte minden miatt parázok.

Annyira szeretem az "új életemet". Már több, mint 2 hónapja vezettem be változásokat az étrendemben és kezdtem el a jógát mellette. Valóban sokkal jobban érzem magam a bőrömben. Már csak a rendszeres edzésre kellene ráállnom valahogy.

Sosem sírtam még a boldogságtól. Koncert miatt főleg nem. Még akkor sem, amikor a Fezen bejelentette Alice Coopert tavaly, pedig őt aztán mindennél jobban látni akartam, még a bakancslistámon is rajta volt. Erre a Fezen ma bejelentette a Helloweent. Akiket már láttam élőben. Oké, imádom őket, de akkor is láttam már őket. Mégis elbőgtem magam a híren. Mert... ÚRISTEN, HELLOWEEN. Andreas Deris, Kai Hansen, Michael Kiske, meg minden. Én annyira, de annyira boldog vagyok, hogy még az sem tudja elvenni a kedvem, hogy mindjárt vizsgaidőszak és tanulnom kéne. Ugrálok a szobában a szomszédok örömére és teli torokból üvöltöm az Are You Metal?-t. Istenem.

Viccesen hangzik, de egyre szebbek az izmaim. Persze annyira azért nem durva a látvány, de látható a különbség. Úgy nagyjából 6-7 hete kezdtem edzeni, és bár eleinte kényszeríteni kellett magamat, hogy ne adjam fel, most már el sem tudnám képzelni enélkül a napomat. Nagyon jó érzés.

*rinyálok a szüleimnek*
Én: Mi lesz velem jövőre, ha egyedül kell élnem, hogyan illeszkedek be egy idegen városban, idegen emberek közé, rosszabb lesz mint mikor bekerültem a gimibe.
Apa: Igen, de itt már kiszolgálnak majd a kocsmában.
Én: Köszi, megvigasztaltál.

A tanár kihívott felelni első órán, amikor pont nem tanultam egy szót sem; tesin fejbe vágtak a labdával; elvesztettem a pénztárcámat iratostul, pénzestül, bérletestül, és fogalmam sincsen, mikor vagy éppen hol történhetett... Biztos, hogy nem péntek 13 van ma?

Most lesz két éve, hogy együtt vagyunk a párommal, ezért meg akartam lepni. A mamájának volt egy isteni diós sütije, amit mindketten imádtunk, de szegényem augusztusban elhunyt, a receptjét pedig magával vitte a sírba. Mivel az én mamám annyi idős nagyjából, mint az ő mamája, és viszonylag közel is laktak egymáshoz, arra gondoltam, a mamám talán tudja a receptet, lediktáltatom vele, és hétvégén, amikor hazajön a barátom, akkor ezzel fogom várni.

Bemegyek a mamámhoz az otthonba. Nos, a mamámról annyit, hogy abban a korban van már, amikor szeret mindenbe belekötni, így így zajlott a beszélgetésünk:
*odaadom neki a képet a sütiről, majd leveszem a kabátom, mikőzben vazolom a helyzetet*
Mamám: Kislányom, te még ilyen hidegben is vékony ingben mászkálsz?
Én: Jó mama, de most sietnék, mert még próbánk lesz, és oda kell érnem.
Mamám: Jó, jó.
Leülök a székre, es előveszem a füzetem*
Mamám: Kislányom, hogy fogod azt a tollat?! Meg fog fájdulni a kezed!
Szeretem a mamám, mindig esureveszi a lényeget!

Én barátnőmnek: Szedjél már fel valakit!
Ő: Hát, az az igazság, hogy én utálok mindenkit.

Az a fantasztikus érzés, hogy most érten haza szalagtűzős próbáról igencsak felbecsülhetetlen. És tanulni is kellene, hiszen a szalagtűző nem kifogás. Sem az, hogy két magyarszakos órákig tépte egymást.

Egy hatalmas teher emelkedett ma fel a vállamról. A hónapokig tartó vívódás után, a mai nyílt nap végre segített eldönteni, hogy hova, melyik iskolába menjek tovább. Az első pár perc alatt megnyertek maguknak, s mikor az egyik marketing tanár elkezdett egy rögtönzött órát tartani, nos, akkor már végleg tudtam, hogy én oda fogok járni.
Nem érdekel, hogy az osztályfőnököm úgy gondolja, hogy nem jó az iskola, nem kéne első helyen megjelölnöm. Nem érdekel, hogy a nagybátyám azt mondja, hogy Sopronba kéne mennem és kollégiumban kéne élnem, mert az olyan nagyon jó. Az én jövőmről van szó és én hiszem, hogy jól választok, mikor ezt az egyetemet jelölöm meg az első helyen. Az, hogy itt lakok húsz percre, az csak a plusz.

Ma van három éve, hogy két, számomra fontos ember (ergo Ruggero Pasquarelli és Candelaria Molfese) boldog párkapcsolatban él. Emlékszem, amikor összejöttek, a fandom fele felkapta a fejét, és elkezdtek kővel dobálózni, hogy biztosan csak azért jöttek össze, mert nekik nem jutott annyi figyelem a rajongóktól, mint pár személynek a színészek közül, és csak figyelmet szeretnének maguknak. Visszanézve minden videót, és minden képet, amely(b)en együtt szerepelnek, elragadnak az érzelmek, és akarva-akaratlan, de szívesen sírva fakadnék. Szavak nem képesek rendesen kifejezni, milyen mértékű szeretetet érzek, amikor rájuk nézek - akkor is, ha ezt az elmúlt x évben sosem mutattam ki. Elképesztően örülök, hogy ahhoz a kevéske emberhez tartozhattam már 2014. december 8-án is, akik támogatták a szerelmüket és minden tettüket, amiket együtt és külön tettek meg. Sosem hittem abban, hogy olyan színészek között, akik egy alkotásban játszanak, kialakulhat tartós, és igaz szerelem - őket látva azonban muszáj meggondolnom magamat. Elképesztően boldog vagyok, hogy lehet tudomásom a létezésükről és nap mint nap egy kicsit részese lehetek mindannak, amit alkotnak.

Most láttam instagramon, hogy Harry Styles tesója, Gemma és az anyukájuk, Anne itt tartózkodtak a mai nap folyamán Budapesten, a Vörösmarty téren. Mikor először rápillantottam a helyszínre azt hittem, csak káprázik a szemem, vagy hogy van még egy Vörösmarty tér a világon, egyszerűen nem akartam elhinni.xd Nagyon bízom benne, hogy megjelölték az idevezető utat, hogy aztán Harry később idetaláljon szeretett hazánkba és végre élőben is láthassam az ikonikus pózolását a Kiwi című dalára.