Mire gondoltok most? II.

a harmadik óra után eljöttem az iskolából, mert rosszul lettem, most meg nem merem megkérdezni senkitől, hogy mit csináltak a nap maradék részében. szép. ha tudtam volna, hogy ezzel a (számomra) nagy problémával kell szembenéznem, inkább nem jövök el és csendben haldoklok a padomban. plusz még angolra sem megyek, ami elég kellemetlen, mert alig egy hónap van a nyelvvizsgáig, én meg itt elmigréneskedem az időt.
a gyógyszerek meg nagyon ki akarnak jönni belőlem, pedig én holnap már akartam menni. f#szom.
viszont Napi Pozitívum: hármas lett a törim, amiről azt hittem, hogy kettes lett. még lehetek félévkor ötös. yay.

Végre eljutottam a gerincdokihoz, bár nem vagyok sokkal előrébb, mint eddig. Január 31-re kaptam MR-re időpontot, a szülinapomon pedig kontroll. Fantasztikus kis születésnapi ajándék lesz, már most látom.

valaki adjon egy időt előre pörgető izét, mert már nagyon várom, hogy itt legyen a holnap.. végre újra korcsolyát húzhatok a lábamra..
na de amúgy, a tanár ma kiment töriről tz közben, egy kedveske figyelte mikor jön, addig mi meg néztük a füzetből a válaszokat..
ps. amúgy tudtam.

Látva, hogy mindenki nagy jégkorcsolya lázban ég, én éppen tegnap voltam, de azt hiszem nagy ívben elfogom kerülni a jégpályát egy pár évig, az biztos. Nem, hogy leégettem magamat mindenki előtt a nagy tudássommal (de pozitívum, hogy legalább majdnem dobtam egy hátra szaltót ) , de még mindig mindenem fáj. és azt hiszem ez egy darabig így is fog maradni. legközelebb a barátnőm valami jobb programot is kitalálhatna, mert azt hiszem a jégkorcsolya és én nem fogunk jól kijönni egymással.

Nagyszerű érzés, hogy a két barátnőm összeveszett egymással, majd megkérdezik, hogy kinek adok igazat. WHY??
Btw, nincs holnap első órááám.
hihetetlenülnagyhangulatingadozásomvan

Nagyon szeretem a gyerekeket és nagyon türelmes ember vagyok, de mikor 40 percen keresztül azt kell hallgatnia az egész busznak, ahogy irtó hangosan hisztizik a gyerek, plusz a székemet is folyamatosan rugdossa, akkor legszívesebben kihajítanám az ablakon a szülővel együtt, aki az elején még rászólt, de utána már hagyta a fenébe, hadd hisztizzen. Hát persze, végül is csak az egész buszt zavarta, főleg délután, munkából hazamenet, mikor mindenki csak egy kis nyugira vágyna. Lehet, maradi vagyok, de az anyuka helyében lekevertem volna egy jó nagy pofont a gyereknek, ha már a szép szóból nem ért.

Én is jégkorcsolyázással kapcsolatban érkeztem, de nem épp pozitív élménnyel.
A volt osztálytársaim idén nyolcadikosok általánosban, ergo idén fognak felvételizni. Én a régi osztályomból jó, ha két vagy három emberrel ápolok jó viszonyt, a többivel kölcsönös az utálat. Lényeg a lényeg, egyik kedves volt osztálytársam jött ma az iskolánkba, leadni a központi felvételizős lapját, amivel nem is lenne gond, azzal viszont már több van, hogy lefelé menet a lépcsőn akkorát zuhantam, hogy a sípcsontom maximálisan tropára ment, délután két óra óta úgy bicegek föl-le mindenütt, mint egy mozgássérült, és nem szerencsés, hogy már másodjára hagyom ki a kosárlabda-edzéseket...
Nos mindegy, a történet ezen részével meg tudok barátkozni, ha a jó oldalát nézzük, holnap nem kell talajtorna-gyakorlatokat végeznem, ez pedig túlzottan jó ahhoz, hogy igaz legyen. a gond ott kezdődik, hogy csak itt, Óbudán olyan legalja emberek léteznek, mint akikkel ma találkoztunk.
Nagyhalálom után vígan kísérem haza a barátnőmet, gondoltam, megleshetnénk az éppen a téren korcsolyázó osztálytársaimat, hogy megüzenhessem velük, hogy nem megyek kosárra, oké. Viszont; az az öt lány, akikről beszélek, összetűzésbe keveredett szintén öt, legutolsó csajjal (elnézést a kifejezésért, de rájuk már komolyan nem lehet mit mondani), akik minden alap nélkül azzal vádaskodtak minden korcsolyázó előtt, hogy az osztálytársaim megdobálták őket jéggel. Ez alapból nevetséges feltételezés, tekintve, hogy az alapesetben az osztálytársaim a lehető legtávolabbról kerülnék őket. Én, mivel kedvenc elfoglaltságom a viták és a szócsaták generálása, a jégpálya széléről ráüvöltöttem a csajra, hogy még egyszer ne merjen a közelükbe menni, mert hajastul ráncigálom ki a betonra. erre ez a lány, akit nem merek körülírni, azt hitte, hogy én megdobtam jéggel, miközben egy másik, szintén intelligensnek tűnő barátja/ismerőse tette ezt; a csaj holt pókerarccal rám néz, majd rám üvölt, hogy mégis kinek képzelem magamat, hogy jéggel dobálom őt, mire ő elkezdett engem dobálni, szintén jéggel, meg immáron hóval is, de szegénynek egyik "fegyvere" (már ha nevezhetjük annak) sem talált célba. Én itt konkrétan majdnem összeestem a röhögéstől, ahogy szegény próbálkozott legalább egyszer eltalálni, majd én, szintén pókerarccal, utánozva a mimikáját közöltem vele, hogy semmit sem csináltam, kéne neki nyugtató és pszichiáter, melyre a reakciója az volt, hogy meg kéne tanulnom céloznom. Mondja ezt az, aki két méteres távolságról képtelen legalább egyszer telibe találni az amúgy is félig lesántult embert. Aztán, miután nagy nehezen sikerült uralkodnom magamon, és nem estem össze a Fő téren a nevetéstől, elvánszorogtam könnyező szemekkel az iskola felé, miután az intelligens csajszi barátnője utánam dobott egy akkora méretű jégdarabot, mint a koponyám kb., és idegbeteg módjára káromkodott.
Az már mellékes, hogy két órával később, amikor sikerült rávennem magamat, hogy hazamenjek, a buszmegállóban szintén ez a csaj állt, és a négy, láthatólag klónozott barátnője, és éppen rólam beszélgettek (pontosabban arról, hogy mennyire nem tudok célozni).

Nem mondom, hogy én a nap 24 órájában csodaszépen beszélek, de nyilvánosan, több tucatnyi nyugodtan az életét élő és nézelődő, hétköznapi ember szeme láttára és füle hallatára egész biztosan elásnám magamat, ha egy trágár szó is elhagyná a számat, ezek meg kb. egyidősek voltak velem, és úgy beszéltek, mint a kocsisok. Csodálatosak voltak, komolyan. De legalább rég röhögtem olyan jót, mint ahogy azt rajtuk tettem.

Plusz, négyes lett a fizikadolgozatom, ami nálam nagyjából már csodaszámba megy.

basszus, remélem, nagyon hamar bele lehet jönni ebbe a cukorbetegeskedésbe, mert ma két sikeres méréshez hétszer szúrtam meg magam - közben meg nincs ember, aki nálam jobban irtózna a tűtől -, és mivel mindenki próbált elég vért kipréselni belőlem, tele vagyok véraláfutásokkal is, úgy néz ki az ujjam, mintha megpróbáltam volna megenni, de még fáj is. ráadásul amennyire szeret a sors, tuti inzulinos leszek, azt majd kötelező lesz a napi hét-tíz mérés meg egy csomó hasbaszuri. ajj, mi lesz így a sok mikulási csokimmal?

de legalább, mikor lementem hogy vegyek magamnak valami vigaszdíjat, találtam egy cuki Füleses poharat jaj, sose növök fel

Jó, ha tudod: a préselt vér fals eredményt mutathat!
Tapasztalatból írom neked, számtalanszor jártam úgy, hogy préselt vért küldtem ki a laborba, ám olyan eltolódások voltak a leletben, hogy sokszor azonnali ismétlést kért az ügyeletes orvos. Sőt mi több, apukámnál is jártam úgy, hogy vc mérésnél megszúrtam az ujját, nem jött, préseltem, és olyat írt ki a gép, hogy a hajam is égnek állt. Tipp, ha szúrsz: én általában meg szoktam dörzsölni az ujjat közvetlenül a szúrás előtt, amivel javul a keringése, így a vér is könnyebben jön. Ha abszolút nehézkes a szúrás, és a vér nem jön, akkor a szúró eszközzel (azt hiszem lándzsának hívják, de nem tuti) van a probléma. Gondolok itt arra, hogy rosszul van beállítva a szúrás ereje, mélysége. Én mondjuk emiatt preferálom az egyszer használatos steril tűket, mert úgy meg lehet vele szúrni a beteget, hogy patakokban tud ömleni a vér.

Kitartást eme nehéz hetekre, apukám most lett cukorbeteg, úgyhogy a családban nálunk is nagy a küzdelem a vc méréssel, az inzulinozással és a diétával!

Az ostobáknak nem lehet elmagyarázni, hogy ostobák. Ráadásul minél ostobább, annál nagyobb az önbizalma, tehát annál pofátlanabb. Kritizálni tud, azért van itt, mert ő megteheti, de hogy ő maga megírjon egy nyamvadt cikket, az már nem megy. Csak pofázni tud, meg leszólni más munkáját. Az ilyen pióca mindig visszatér, bármit kezdesz vele, mert olyan üres az élete, más mókája nincsen, csak hogy itt rontsa a levegőt. Annak kell nézni, ami, semminek, levegőnek.

Körülbelül három hete készülődök, szervezkedek a holnapi születésnapi bulimra, és ma fájó torokkal és sz*r közérzettel keltem fel.. Tegnap voltam gyakszin és mindenki náthás volt körülöttem meg prüszkölt + mindenkinél a gyerek otthon fekszik a hányós-f*sós vírussal. Nagyon remélem hogy nem azt kaptam el, hanem ez csak egy "sima" megfázás féleség és holnapra ki tudom magam kúrálni. Sosem jó, ha az ember beteg (lesz), de most különösen rossz az időzítés.

Egy heveder ügynek köszönhetően elvállaltam azt, hogy konkrétan a bátyám a személyi edzőm legyen. Mivel semmi képen sem egyeztem bele a hevederbe, hogy majd vesz anyu nekem ezáltal a tartásomon javíthat. Na mondom, inkább futok ebben a nagy hidegbe, mint sem rám erőltessék. Így a bátyám kitalálta, hogy akkor majd ő edz engem. Érdekes nap elé nézünk.

"és mit kérsz karácsonyra, vagy mit szeretnél?"
- önbizalmat, rendes önképet, toleranciát, összetartó családot, kihasználható tehetséget, normális szociális készséget, kitartást, állandó mentális egészséget, bátorságot a jövőhöz... ehelyett mit mondok? -
"há' aztat én honna' tudjam? még több piercinget. meg egy A/5-s vázlatfüzetet.. ennyi. és te?"

Napi panasz rovat következik.

Annyira elegem van belőle, hogy a családom nem tud elszakadni a múlttól. Pár hónapja szakítottam a barátommal, ami szerintük oltári nagy hiba, mert szerintük a srác nagyon jó kapás volt. Ők csak azt látták hogy milyen kedves még a macskámmal is, hogy virágot kapok tőle stb, ezért anyám már kb a lagzit szervezte magában. A felszín alatti dolgokról, hogy micsoda mélységekbe kerültem a gyerek miatt, meg ilyen apróságok, hiába beszéltem nekik, egyszerűen nem fogták fel a mai napig. A srác a végletekig szent, és kész. (Mondjuk anyám eleve a 4 gyereke közül, természetesen az egyetlen fiát magasztalja a fellegekig és nyalja tisztára a seggét mindenért, pedig az a fasz régóta csak kihasználja).
Erre ma jövök haza, és az előszobába lépve hallom, hogy a vendégeknek épp azt ecseteli mindkét szülőm (apámmal egyébként soha nem beszéltem/beszélek semmi ilyesmiről), hogy a legkisebb lány milyen nagy partit szalasztott el azzal a sráccal, bánhatja amíg él, meg amúgy sincs semmi érdekes az életében, folyton csak tanul.. köszi. Bezzeg amikor nyáron ismerkedtem valakivel, drága jó anyukám az egész családnak megmutogatta a srácot facebookon, és együtt röhögtek rajta megvetve, hogy micsoda bányarém. Jó.

Amúgy pocsék hetem volt, 3 vizsgából kettőt teljesen elszartam, örültem hogy nem buktam meg, a harmadikat meg tök jónak éreztem, és négyest kaptam, ami számomra iszonyú nagy csalódás, mivel előző két félévben ugyanebből ötösöket kaptam. Kezdem úgy érezni, hogy nagyon rossz életpályát céloztam meg, de most már nincs visszaút.

Nem olyan rég vettem új fülhallgatót, aminek már a jobb fele nem müködik. Három órával ezelőtt még müködött kifogástalanul mind a kettő, most meg feladta a harcot a jobb fél. Most eldönthetem, hogy melyik fülemre szeretnék megsükelni, vagy felváltva kínzom őket. Újat meg még véletlenül sem tudok venni. Valaki nagyon utálhat..

Én jelenleg csak arra vágyom, hogy végre jöjjön ide egy informatikus és csinálja meg ezt a szar gépet, mert mindjárt úgy kivágom ebből az egész házból, hogy nem lesz belőle köszönet. Minden baja van, semmi nem működik rajta, lassú, már a Windows sincs aktiválva, a licenc is lejárt, komolyon mondom, hogy megőrülök tőle... Valaki vigye el innen, aztán addig ne is hozza vissza, amíg nem működik rendesen. Pedig annyira szeretem és négy nap múlva lesz a második évfordulónk.

De legalább annyi pozitívum van, hogy most jók a jegyeim.

Alapvetően egy hihetetlenül toleráns, és valamennyire türelmes ember vagyok, de az már nálam is képes igen nagy mértékben kiverni a biztosítékot, amikor egy apróbb baleseted után nem veszel részt a testnevelés órákon, és az osztály azon személye, aki hetente három (!) fiúval randizik, ráadásul álszent, mint a Jó Isten, és az arcodba mosolyog, és drágámnak nevez, a hátad mögött pedig kibeszél, na, az olyan szúrós tekintettel néz rád, hogy a tegnapinál is jobban fáj a sípcsontod. Megértem, hogy van, aki nem képes elviselni a személyiségemet, semmi gond, a legtöbb emberrel a környezetemben én is így vagyok; de azért, mert éppen szúrja a szemét, hogy nem veszek részt egy órán, egy általa piti kis sérülésnek titulált, egyébként borzalmasan fájó "baleset" miatt, az már nálam átlép egy határt. Az pedig már egyenesen gyerekes, hogy ezért képtelen válaszolni egy igen egyszerű kérdésre, amit feltettem neki. Semmi gond, én elviselem az ilyen viselkedést, nagyjából még téli szünetig, utána felhagyhat a jópofizással, mert én nem fogom tovább a szemébe mondani, hogy kedvelem, ha egyszer nincs így - tegye ugyanezt.

gcre azt érzem, hogy a szülinapomat egyedül fogom itthon tölteni a négy fal között. szerintem mindenkinek vannak hullámvölgyek az életében. én jelenleg valami gödör mélyén fekszem vagy nem is tudom. és az a szar, hogy erről senkinek sem szeretnék beszélni. anyámnak felesleges lenne, sosem vesz semmit komolyan. a saját barátaimnak se, mivel azonnal jönnének, hogy nekik milliószor nagyobb problémáik vannak meg satöbbi. és annyira, de annyira unom már, hogy nem beszélhetek pont velük ilyenekről. és baszki, csodálkoznak, hogy nem írok nekik vissza, de mit írnék? aztse tudják, hogy jövőre nagy valószínűség szerint otthagyom a sulit és lehet még költözöm is.
már most megbántam, hogy leírtam.

Szia, hát sajnálom, hogy így érzed most magad.. De fel kell állnod és nem szabad elhagyni magad.. Erős vagy, hogy megéld az életed! Ha meg úgy érzed, hogy rossz lesz a születésnapod tegyél róla, hogy ne legyen az! Mindig pozitívan, mindenki felé.. A barátaid meg ha nem hallgatnak meg akkor nem is barátok! Csak érdek barátok!
De hidd el, lesznek még embereke az életedben akiket majd mersz igazi barátnak hívni, és annak is fogod őket érezni!

Nem értem sokszor magam, miért mindig csak álmodozok olyanokról ami lehet meg sem fog történni, már annyira fáradt a lelkem e miatt.. Nem sokan hisznek abban, hogy megtudok csinálni dolgokat, és hogy ki akarok jutni Amerikába és, hogy olyan életet akarok majd magamnak amit most elképzelek!
Ez az ország egy undorító, sokszor ha lehetne biztos le lépnék innen, oda ahova nem ítélik el annyira az embert, hogy lelkileg kuka