Mire gondoltok most? II.

Egyszer én is elhatároztam ugyanezt, és megkaptam rögtön, hogy max egy hét után úgyis feladom... nekem a fogyás volt a cél és sikerült is 7 kilót leadnom és nem adtam fel, pedig állandóan volt otthon minden "finomság". Nagyot néztek. Nehéz, ha pont azok húznak le, akikkel élsz, de ha akarod, úgyis sikerül. Most én is ráakarok állni arra, hogy egészségesebb legyek.:\

Úgy voltam vele nyolcadik év végén, hogy minden barátság örökké tart, ahogy az enyém és a legjobb barátnőmé is. De ez nem így van. Ha rám ír, mindig mondja, mennyire szuper az új osztálya, ez milyen meg az milyen szép, és ebből nem kérek. Lehet velem van a baj, hogy most már nem örülök ennek (mert először amúgy nem volt vele bajom, örültem, de ami sok az sok). Ha rám ír, akkor vagy akar valamit, vagy az osztálya és az új barátai megint csinálnak valamit, ő itt van, ő ott van, de egyszer se kérdezte meg, milyen nekem az új iskolában. Tényleg egyszer se. És nem tudom, hogy ezt szánalmasnak vagy fájdalmasnak tartsam. Talán mindkettő. Múltkor felhív, és közli, hogy ő a BARÁTAIVAL van, mintha én nem lennék az. Mondjuk, nem érzem már magam a barátjának. De akkor is, mi ez a kijelentés. És miért hív fel, ha van neki érdekes és jó társasága? De igazából jól elbeszélgettem velük, erre benyögi a csaj 'Amúgy el tudnálak képzelni még az osztályba', én meg ez a köszi, de nem szeretném, így nem. Várom már az olyan jellegű üzenetét, hogy 'miért hanyagolsz el?', és hasonlók. Komolyan várom.

De, nem ez az egy mesélni valóm van. A suliba összebarátkoztam egy lánnyal, akit még óvodából ismerek, de nem egy helyen jártuk végig a nyolc általánost. Mellette ülök minden órán, vele vagyok minden szünetben, de mostanában elkezdtünk mindketten szocializálódni az osztálytársainkkal. Amiben semmi baj sincsen. Összebarátkozott olyanokkal, akikről mondta, mennyire beképzeltek, unszimpatikusak neki, valamint hogy nagyon bunkók. De azért velük barátkozik, logic. Jólvan, nincs nekem ezzel még mindig bajom. Ezen elkezdett a felsőbb évből való fiúval "kavarni", az állítása szerint, de érdekes módon, akiben legjobban megbízik az osztályból, annak mondja el utoljára, akarom mondani nekem, de az ilyen szarkavaró senkiknek meg elmondja - már bocsánat a kifejezésért, de felettébb ideges vagyok -, hogy neki ez tetszik meg az, segítsenek benne. Tudniillik a fiú legjobb barátjai ők, de van még egy lány, akinek semmi beleszólása sincs ebbe, és előttünk ül. A mellettem ülő lány elhívja beszélgetni, de direkt előttem mondja, hogy 'Viki, mondok neked valami nagyon titkosat, gyere'; én meg ez az oké. Ez volt azthiszem kedden van szerdán, fogalmam sincsen. Ma elmondta nekem is, ami az az volt, hogy kavarnak azzal a fiúval. A mentség, amiért nem mondta el nekem hamarabb az az, hogy nem olyan típus vagyok, akit ez érdekel, meg én amúgy se mondok el NEKI semmit. Persze ez mind szép és jó lenne akkor, ha tényleg így lenne. Elmondtam életem legnagyobb titkát, amit csak a közeli barátaim tudnak rólam, még a szüleim se, de neki ez nem elég. A másik kedvencem pedig az, hogy neki nem mondtam semmit. Kezdjük ott, hogy a fent említett történetről is tud, meg erről a fontos dologról, nem értem, mi ebben a kevés. Egyébként meg, nem értem mire jó ez a folytonos kihúzom magam valami gyökérséggel ebből a témából dolog, mert pontosan jól tudja, hogy nem TUDOK, nem nem akarok, nem tudok az emberekben olyan könnyen megbízni, mesélni az életemről, és mindent máshogy mutatok ki. Máshogy mutatom ki a szeretetem, nem szeretem ha valaki belemászik az aurámba, jól tudja, hogy fura vagyok. De azért jön azzal, hogy rólam olyan kevés dolgot tud, miért kellett volna ezt elmondania. Nem kellett, nem kötelező jesszusom. Ja tényleg, kihagytam, hogy miután visszajött a Vikivel, mondta hogy majd nekem is elmondja, csak nem meri, mert fél a reakciómtól. Fél, hogy utálom a fiút (Akinek egyébként a nevét tudom, de igen, valós hogy utálom), fél, hogy nem értem meg. Miután elmondta, az volt a baja, hogy mi az, hogy csak ennyit reagálok rá, hogy 'Ja, gondoltam, és akkor mivan?'. Ezután másokhoz hasonlított, hogy jaj, ők milyen hosszan kifejezték az érzéseiket, meg volt aki csomót írt neki erről, de basszus, nem olyan vagyok. És pontosan jól tudja, de nem akarja megérteni azt hogy nem tudom, mit kéne erre mondanom. Tényleg nem tudja. És a legfájdalmasabb az egészben, hogy én vagyok most a rossz, meg minden ilyen hülyeség. Hogy én folyton hisztizem, féltékenykedem amiért nem nekem mondta el először. Engem nem az érdekel, hogy hányadik vagyok, akinek elmondja, hanem ez, hogy így mondja 'Félek a reakciódtól, meg hogy utálod, és elítélsz, nem értesz majd meg'. Erre csak annyit tudok mondani, hogy igen, persze, féltékeny vagyok. Nem féltékeny, csak megint azt érzem, amit az első történetben; ugyanúgy semmibe vagyok véve.

Ebből nagyon úgy fog lejönni, hogy sajnáltatom magam, de nem arra megy ki ez az egész; gondoltam leírom.

Megint egy tartalmas beszélgetést folytattam le a kutyusommal.
Ültem kint az udvaron mellette, a műhelyben szól a Skid Row azonos című albuma, az egyik szám után full sokáig volt üresjárat.
Én: Vége az albumnak? Nem, nem volt még a Here I Am. Amúgy a Get The Fuck Out se volt még. Vagy lehet, hogy az a Slave-en van? (Slave=Slave To The Grind, a Skid Row második albuma)
Kicsivel később hozzáértem Foltihoz (tudni kell róla, hogy kicsit parás szegénykém, ha épp nyugiban van és elmerül valamiben, te pedig megsimogatnád vagy valami, összerezzen), na ő össze is rezzent.
Én: Bocsi.
Megint kicsivel később elkezdett nagyon a műhely felé bámulni.
Én: Mi az, lejött öcsi?
Megint később adtam neki mogyit, valamelyik üres volt, ő meg elkezdte a héját enni.
Én: Hé, az a héja, nem kaja, köpd ki! Ne már, ne rágcsáld a héját! Ne edd meg! Folti!
Szeretek beszélgetni a drágával, olyan jó társaság, mindig meghallgat, sosem szól közbe és nem pofázik vissza, igazi legjobb barát.
Viccet félretéve, azt hiszem, ha valaki meghallaná, mennyi hülyeséget mondok neki (igen, még ezeknél is nagyobbakat), szerintem kényszerzubbonyban vinne elmegyógyintézetbe, pedig én csak családtagnak tekintem őt.

Ma hajnalban felkeltem egy szúnyogra, majd a kivégzése után sikerült visszaaludni. Azt álmodtam, hogy már 11 óra van, és lekéstem a 8:10-es buszomat, amivel megyek edzésre. Aztán megszólal negyed nyolckor az ébresztőm. Pedig teljesen azt hittem, hogy annyi idő van, amit megálmodtam. What?
A másik pedig, hogy délben, amikor hazaértem, lepihentem, és még most sem tudom megmondani, hogy mit álmodtam és mit hallottam valójában a szunyókálásom közepette. Na jó, furcsa dolgok történnek velem mostanság...

Ez még az IT premierje körül történt, de nem hagy nyugodni a dolog. Egyik este jövök haza, felszállok a villamosra a középső ajtónál, elől ült egyetlen nénike, kint sötét, bent félhomály volt. Erre meglátom, hogy a villamos leghátsó sorában ül egy bohóc egy piros lufival, és egyenesen a szemembe nézett. Esküszöm azt hittem, hogy összeesek, pedig soha eddig nem volt ilyen fóbiám. Hallottam a fülemben a pulzusomat és nagyon féltem, hogy ott fog leszállni, ahol én, de szerencsére nem. Azóta is lever a víz ha belegondolok. Soha nem féltem a bohócoktól, de mostanában mindig kisebb pánikrohamot kapok, ha akárhol látóterembe kerül egy. Olyan elegem van.

Szomorú, amikor valaki a flegma stílusában viccesnek hiszi magát aztán koppan, hogy inkább szánalmas

Öcsém mostanában folyton Dora a felfedezőt néz, és tegnap este alig tudtam elaludni, mert az járt a fejemben, hogy tüp tü tüp tü, Dora...

Meghalt a nagymamám. Tegnap, amikor hazaértem az iskolából, anyu rögtön ezzel a hírrel fogadott. Örülök ennek valamilyen szinten, mert az elmúlt egy hétben már nagyon szenvedett szegénykém, nem aludt, nem evett, és nagyon erőtlen volt. Fájdalmai voltak a tüdejében lévő víznek köszönhetően, és már a légzés is nagyon nehézkes volt számára. Boldog vagyok, amiért véget ért a szenvedése egyszer s mindenkorra, ugyanakkor a hangulatom az öröm, az üresség, a fájdalom és a sokk között ingázik, az utóbbi pedig még mindig erősen jelen van. Egyszerűen csak nem tudom elhinni, hogy nincs többé. Az egyik pillanatban a mindig izgatott, szeretetteljes, mesterszakács nagymamám még élt és virult, a másodikban kórházba került, a harmadikban pedig már örökre eltávozott. És ez az érzés nagyon, nagyon furcsa. Minden olyan gyorsan történt az elmúlt egy hétben, fel sem tudtam fogni ezalatt az idő alatt, hogy ekkora a baj. Mintha még mindig itt lenne, főzne, gondozná a kertet, macskákat etetne és német sorozatokat nézne, a fájdalom, a szenvedés, a halál nem kopogtatna az ajtón, hogy megint elvigyen egy szeretett családtagomat, mint ahogy az elmúlt négy évben rendszeresen teszi. Hiányozni fog, nagyon is, de reménykedem benne, hogy már egy sokkal jobb helyen van...
És bocsánat, hogy ezt most itt kellett, de folyamatosan erre gondolok, és már muszáj voltam kiírni magamból.

Én meg álmomban találkoztam a bohóccal rögtön a Film után.

Arra, hogy miért vannak a Földön beképzelt fiúk. Tehát olyanok akik sokat képzelnek magukról belekötnek olyanba akikbe nem kellene.

Az ilyenek annyira szánalmasak. El kellene nekik időnként egy két pofon hátha észhez kapnak, hogy nem körülöttük forog a világ.


Ilyen 17-25 évesekről van szó.

Megnyugodtam, a Pennyben mától már kint vannak a csokimikulások

Szerencsére nem találkoztam eggyel sem. Viszont a premier utáni estén, mikor hazaértem, nem volt áram a lakásban. Azt hittem, frászt kapok. A telefonommal közlekedtem és egyszerre volt vicces, illetve hátborzongató az egész, magamban pedig azt mondogattam, hogy "kérlek, Pennywise, hagyj békén, már nem vagyok gyerek, és amúgy sem félek tőled"... :-I

Bővült a család... Nem, nem várok babát. A legutóbbi zenekaros buli alkalmával fellobbant bennem valami az egyik srác felé, furcsa vonzalom. Aztán most megint és ezt megfejeltük azzal, hogy rettentő jól elbeszélgettünk meg elbulizgattunk. Nem tudtam hová tenni ezt az érzést és felkerestem a "mindent tudómat". Nos kiderült, hogy előző életben testvérek voltunk. És a jelenlegiben pedig feladatom, hogy a támasza legyek. Lett egy öcsém! Annyira jó érzés, mindig is akartam egy öcsit.

Van egy csoporttársam, tök imádom a csajt, mindig szórakoztat órákon és általában tök értelmes párbeszédeket folytatunk le egymással. Ez most sem volt másképp.
Csaj: Szeretlek.
Én: Tök jó nekem.
Csaj: Miért nem örülsz?
Én: Most mondtam, hogy tök jó.

Annyira vicces, amikor kibontok egy energiaitalt órám és szurikátaként néz rám az egész osztály. Szeretem őket kínozni.

Életem szerelme volt egy chelsea boot -típusú bokacsizma. Évek óta vágytam rá, tegnap eldöntöttem, hogy megajándékozom magam egy párral. Felpróbáltam, több cipő boltban is. Tetszett, tetszett, de sajnos mégsem volt az igazi magamon. Természetesen mi lett belőle? Egy magasszárú fekete bakancs, ami gyönyörű, csak hát nem ezért indultam eredetileg. De ha egyszerűen én az a bakancsos lány vagyok, minek vegyek chelsea-t? Nem illik a ruháimhoz, a stílusomhoz. Tök büszke vagyok rá, hogy tudatos és felnőtt döntést hoztam ezzel az egésszel kapcsolatban. Mert lehet, hogy tetszik, de ha nem illik hozzám, minek vegyem meg? Ha meg majd kicsit különlegesebben akarok öltözködni, akkor meg felveszem valamelyik magassarkú csizmámat. Problem solved

más embereknek: halloweeni jelmezkellék, halloweeni dekoráció
nekem: kedvenc ékszereim, egészéves dekoráció
már most nézem h halloween utáni leárazásokon mikre fogok vadászni

Vár rám két angol és egy(?) töri tétel kidolgozása plusz minimum 80 szó megtanulása. Úgy voltam vele, hogy "oké csak még egy utolsó Haikyuu manga". Erre nem megadja magát a My reading manga?
Visszaléptem a keringőtől. Kilencedikben azt hittem, hogy nagyon izgatott leszek mikor elkezdjük. Aha, persze...

Barátommal olyan jó beszélgetéseink vannak.
*küld egy képet egy párról, akik összebújva videójátékoznak*
Ő: Lehetnénk mi is ilyenek. DE NEM LESZÜNK!
Én: Miért?
Ő: Mert én X-boxos vagyok.
Én: És az mi nála?
Ő: PlayStation 4 kontroller.

*küldök neki én is egy képet, szintén egy párról, akik összebújva alszanak*
Én: Ilyenek is lehetnénk.
Ő: Te ezt most komolyan gondoltad? Lámpánál alszanak és még a takaró is vékony.

Imádom amúgy, de állandóan szivat.

Aki egy kicsit is ismer, az tudja, hogy lételemem a filózgatás és a miértek keresése. Néha ezek sajnos kibuggyannak belőlem, aki nem akarja, ne olvasson tovább. Korom és tapasztalataim ellenére még mindig meg tudok döbbenni dolgokon, mert a mai nők/lányok helyzete, világlátása és önképe alapvetően torz. A képmutatás döbbent meg igazán. A jó öreg Dr House is megmondta: Mindenki hazudik. Persze, az ember nem akarja, hogy mások csámcsogjanak a baján, de akkor inkább hallgasson. Tucatjával látok a fészbúknak nevezett virtuális térben olyan fiatal, kifejezetten szép nőket, akik kifestik magukat, felveszik a legcsinosabb ruhájukat, holott nincs hová és nincs kivel menniük, és a lehető legjobb selfie elkészítésébe ölnek időt - lájkokért. Az eredmény megvan: jön kétezer, háromezer lájk, meg kommentek tucatjával pasiktól, és ezen nők kapcsolati státusza mégis egyedülálló. Vagy ott vannak a megkeseredett, reményvesztett nők, többnyire - megdöbbentő! - kapcsolatban, akik lehazudják a csillagokat az égről, milyen boldogok ők maguk, de közben mások boldogságát látni se bírják, a fentebb említett magamutogató, ámde náluk (ne tagadjuk) sokkal szebb lányokat meg nemes egyszerűséggel lotyónak minősítik. Még az is lehet, hogy igazuk van, de mindkét típust ugyanaz a szörny rágja. Önbecsülés, önismeret, önszeretet: nuku. És ez független attól, van-e párjuk, vagy nincs. Ezek a nők mindezt hírből se ismerik. Amikor valaki a fészbúkon éli az életét, ami ráadásul minden, csak nem valóságos, kiöli az életből a lényeget. Az életből a misztérium veszik így el, egy kapcsolatból a közös élmények intimitása, amikor az ember nem enged be mást a privát szférájába, a legbelsőbb körébe, hanem azt megtartja magának és a párjának, ha van. Ne értsetek félre, van, amikor valaki annyira boldog, hogy az egész világnak szétkürtölné, és hát mire való az internet? Mind ismerjük ezt az érzést, amikor szerelmes vagy, vagy büszke valamilyen eredményedre, vagy ha gyermek születik a családban. Szétkürtölöd. Régen is így volt. Rózsika úton-útfélen elpletykálta, hogy szerelmes az Ivánba és az Iván is őbelé. Manyi néni büszkén mutogatja az unokája képét a közértben bárkinek, aki hajlandó megállni. Természetes emberi tulajdonság. "Látjátok mim van?" Ez alapvető, mindannyian csináljuk, de tudni kell, hol a határ és kell is lennie határnak. Én onnan tudom, hogy valaki boldog, vagy legalábbis a helyén érzi magát, hogy többnyire hallgat. Nem posztol napi szinten száz selfit, kutyáját, macskáját, agyrém félig se zen bölcseleteket pólókoelótól meg oraveczéknórájától. Aki a helyén van, nem érez késztetést, hogy folyton bizonygassa kapcsolata, élete boldogságát, nem gondolja, hogy másokat érdekli napi szinten a reggelije, a macskája, a kutyája, a náthája, a reggeli ébredése, a feneke, a melle, vagy hogy mi vicceset/édeset/cukit mondott épp az előbb az ő zseniális pasija. Hanem éli világát, és a fájdalmát soha, a boldogságát meg nem feltétlen, minden áron tolja mások orra alá. Az, aki a virtuális térben viszonylag kevés időt tölt, és nem osztja meg minden pillanatát ott, az a helyén van a való életben. A többi kicsit elveszett sajnos, és ezt a legtöbbször még maga se tudja. Hogy erre mi a megoldás, azt én már nem tudom. Ehhez nem értek. A problémát látom csak, de önmagával mindenkinek saját maga kell, hogy szembenézzen. Már ha van hozzá elég bátorsága.