Ahogy nézegettem a profilokat, láttam hogy elég sok álmodozó, illetve író akad itt starityn, és szerettem volna egy fórum témát, ahol kiereszthetik a szárnyaikat ^^ (bár lehet már van hasonló téma )
Szóval, válasz egy témát az alábbiak közül, vagy mindennap írj valamelyikhez;
1. Mostanában rosszul érzed magad. Elmész az orvoshoz, aki közli veled, hogy halálos, gyógyíthatatlan beteg vagy. Elhatározod, hogy nem kéred a lehetséges, fárasztó gyógymódot, hanem inkább boldogan töltött azt az időt, amit még az élet megad neked. Búcsúlevelet írsz a számodra legfontosabb személynek. Hogy néz ki ez a levél? (a levélből derüljön ki kinek írsz vagy írd oda a végére zárójelben)
2. Írd le, hogy képzeled a világvégét (max. 1 oldal min. fél oldal) ?
3. Elutazol a távoli jövőbe. Mindent megteszel, hogy vissza juss a jelenbe. Írd le kikkel találkozol közben, hogy néz ki a jövő, és hogy hogy jutsz vissza!
4. Valahogy találsz egy időgépet. Hova visz, és mit csinálsz azon a helyen?
5. Halott vagy. Mit érzel?
6. Még mindig halott vagy. Hol vagy, a mennybe, vagy a pokolba? Milyen?
7. Bújtasd magad szimbolikusan egy állat bőrébe, és írj magadról így E/1-ben (min. 5 sor max. 1 oldal) !
8. Te vagy Anglia királynője. Milyen érzés királynőnek lenni?
9. Most egy könnyű; ha választhatnál milyen szuper képességet választanál magadnak?
10. Milyen természetfeletti lennél szívesen?
+1. Lezárás kép, írj magad egy idézetet, ami szerinted leírja az emberi természetet, vagy a világ nagy igazságát. (ha nem tudsz, nem muszáj sajátnak lennie, de akkor mindenképpen írd oda hogy kitől van, és ne légy lusta gondolkodni! )
1. nap
Anyu...Súlyos, gyógyíthatatlan beteg vagyok.
Különös érzés. Szokatalan, mégis minden még olyan hétköznapi. A váza az asztalon, a madarak csiripelése, a nap fénye...óh, talán most látom utoljára tündökölni a mi csodálatos napunkat. Kiskoromban féltem belenézni, most viszont már a szemem is kisüttetném vele. Nem érdekel. Ahogy írom e levelet,hátam mögött, a falon az óra egyre csak ketyeg. Ketyeg, ketyeg és ketyeg. Eszembe jut, egyszer majd elhallgat ő is örökre. Velem együtt. Mert ha én nem leszek majd, az óra leáll, kimerül. Nem lesz, aki újra felhúzza majd . Tudom, ez most elég nevetségesen hangzik. Az az óra ott fent, az az én Életem. Nagyon öreg már az az óra. Lassan véglegesen leáll, nem ketyeg. Ha leáll, leállok én is. Kíváncsi vagy, miért írtam ezt? Vagy hogy minek írom egyáltalán ezt a levelet? Rájöhettél. Arra kérlek, mielőtt még tényleges eláztatod könnyeiddel e levelet, gondol egy kicsit rám. Veled voltam. Veled vagyok. Veled leszek. Nem megyek el végleg, Soha. Lehet, már tényleg csak óráim vannak hátra. Az semmire sem elég. Az is elképzelhető, hogy mikor e levelet már olvasod, én már nem leszek e Földön. Nem mondom, hogy felkészültem teljesen, ugyan kérlek, hogy lehet ilyet megemészteni? Mintha valami marná a gyomromat. Iszonyatos gyomorgörcs. Izzadó homlok. Izzadó tenyér. Meg ez a levél. Már érzem, hogy a halál karmai közt vagyok. Csendes a halál. Már amennyire. Engem is csendesen átölel majd, megszorít. Magával visz.Tudd meg, szerettelek. De úgy, ahogy senki mást. El tudod képzelni? Legyenek ezek utolsó szavaim hozzád. És ne sírj. Ne, az fáj nekem. Mert szerettelek és szeretni foglak...Örökké.
Ui.:Aput is, és mindenkit egyformán szerettem. De Te ezt tudod nagyon jól. Mégis neked írtam e levelet, Te erős vagy, bátor. Mindenkinek csak annyit mondj: Szerettem Őket.. próbálkozni lehet
1. Anyu!
Tudom, hogy mostanában furcsán viselkedtem. Tudom, hogy sokszor viselkedek furcsán. Tudom, hogy sokszor viselkedem úgy, ahogy nem kéne. Tudom, hogy sokkal jobb gyermeked lehetnék, hogy egy sokkal jobb gyereket érdemelnél nálam. Sajnálom, hogy nem tudtam/tudok jobb lenni. Sajnálom, amiért annyiszor vissza beszéltem, amikor olyan dolgokat vágtam a fejedhez, amiket nem gondoltam komolyan, vagy amikor egyszerűen csak nem szóltam hozzád. Sajnálom, hogy sosem mondtam "Köszönöm, hogy életet adtál nekem". Hidd el, ha megtehetném, most ezerszer elmondanám. Tudom, hogy nehéz velem...hogy nehéz volt velem, de tudom, hogy te minden hibám ellenére mindig szeretsz, és a vállamat fogod; tudom, hogy Rád, mindig számíthatok! Épp ezért, bocsáss meg, amiért nem törődtem veled jobban, amiért nem kérdeztem meg többször "mi a baj?" , amiért nem töltöttem veled több időt...Bocsáss meg, amiért most önző módon feladom, és kilépek az életedből, magam mögött hagyva, hátra hagyva mind azt, amit tőled kaptam...Hiányozni fogsz, és tudom, hogy én is neked, de lélekben mindig veled leszek, és egy nap majd újra találkozunk!
2.nap
Mindenki feszült. Minden sír, rí, imádkozik. Legalábbis a körülöttem lévők igen. Hogy máshol az emeberek hogy élik meg a világvégét, nem tudom. Nem számít. Már semmi sem. Én pedig csak ülök, a már jól kikoptatott kanapén, amin mindig ülni szoktam, ha gondolkoztam az élet nagy dolgain. De őszintén. Sosem hittem volna, hogy egyszer majd ezen a kanapén ülve fogom majd várni utam végét. Emebermilliárdok útjának végét. A világvégét. Anya könnyektől vörös szemekkel bámul rám, viszonylag meglepetten. Nem érti, hogy tudok rezzenéstelen arccal ülni és semmit sem csinálni egy ilyen helyzetben. Okkal gondolhatja, hogy sokkot kaptam. Pedig nem. Egyszerűen csak próbálok megbarátkozni e helyzettel. Néha halkan felnevetek, néha kitekintek a törött ablakon. Emberek rohangálnak. Ordibálnak, sikítoznak. Az ég lassan teljesen elsötétül. Még itt-ott feltűnik néhány halványpiros folt az égen. De lassan minden eltűnik. De nem csak minden, hanem mindenki. Talán ez a legrosszabb az egészben. A meteorok már lassan mindent elpuszítottak. Hah, a kanapém még áll. Kész csoda. Már csak a sötétség maradt meg nekem. De nem hallok senkit. Lassan minden elcsöndesül. Mi ez? Mi ez? Hirtelen felocsúdtam. Hová lettetek? Hol vagyok? Nincs válasz. Vége. Mindennek vége.Talán ez az a pont, ahonnan már nincs visszaút.
2. Már számtalanszor, számtalan módon elképzeltem ezt a napot. A napot, amikor az i-re felkerül a pont, amikor minden véget ér. Már nem fog fájni, nem fogok érezni semmit. Vártam rá. Most hogy itt van, és csak percek választanak el tőle, a szívem hevesen dobog a mellkasomba. Azokra a dolgokra gondolok, amiket még meg akartam tenni, amiket meg kellett volna tennem! Azokra a mondatokra, amiket ki kellett volna mondanom, azokra a szavakra, amiket többször kellett volna hagynom hogy kifussanak a számon; szeretlek, sajnálom, bárcsak másképp történt volna. Itt állok a parton, ahol az óceán és a föld összeér. A hullámok vadul nyaldossák a homokos partot, felcsapnak egészen a térdemig, ahogy a parton állok. A szél kócosra borzolja a hajamat, miközben fájdalmasan összehúzott szemekkel bámulom a naplementét. Végig futok gondolatban az életemen. Arra jutok, hogy hálátlan voltam, és vagyok. Sosem becsültem eléggé az életet. Annyi jó dolog történt velem! Olyan sok érdekes, jó emberrel találkoztam, mégis...mindig elégetetlen voltam. Most pedig, hogy a semmi a képembe kacag, érzem; nem akarom hogy vége legyen - s egy könnycsepp magányosan végig gördül az arcomon: de késő. Vége van.
4. az osztállyal elmentünk egy kirándulásra, egy erdőbe. senkinek se tetszett, hogy az erdőben fogunk járkálni egész nap, de nekem valamiért nagyon tetszett. csak később tudtam meg, hogy mért. azt mondták a tanárok, hogy gyűjtsünk tobozokat, leveleket, és bogyókat. mindegyikből gyűjtsünk 20-20 darabot. van rá 2 óránk. "menjetek csoportokba" mondta az osztályfőnök, amikor már az osztály elindult az erdőbe. ekkor mindenki megállt, hogy csoporttársat keressen, én viszont csak mentem tovább, mert utálok csoportos munkát végezni.
már vagy fél órája járkálok az erdőben. az ég kezd sötétedni. eddig találtam 2 tobozt, 5 levelet, és 3 bogyót. senki se volt körülöttem. azt hittem, hogy eltévedtem. teljes csönd van körülöttem. csak a lépteimet hallom. egyszer csak hallok távolról valami búgást. odamentem, és ott volt egy gép. az volt ráírva: "dobj be 2 tobozt, 5 levelet, 3 bogyót, és oda kerülsz, ahova szeretnél." mivel nálam pont ennyi volt, ezért bedobtam mindet. ezen a gépen rajta volt csomó gomb megannyi jellel a tetején, mégis volt egy gomb, ami szemet szúrt nekem. ezen a gombon rajta volt egy színes békejel. nem tudom mért, de olyan érzésem volt, hogy ez most meg kell nyomnom. megnyomtam. érzem, ahogy összeesek. leesek a földre. fölnézek, és minden elsötétedik előttem.
felkelek. reggel van. egy úttesten fekszek. egy srác odafutott hozzám, fölemelt, és levitt egy dombon egy sátorba. amint letett, észrevettem, hogy nem az a ruha volt rajtam ami a gomb megnyomása előtt volt rajtam. színes póló, laza nadrág, nyakláncok, karkötők, tollak voltak rajtam. úgy néztem ki, mint egy hippi. hirtelen nem tudtam, hányadika van, ezért kimentem a sátorból, és megkérdeztem egy lányt, hogy hányadika van. erre azt felelte, hogy: "1962.05.12." és ekkor minden világos volt. a 60-as évek a hippik korszaka. ezért volt rajtam annyi hippi cucc, és a gombon ezért volt rajta a békejel, hogy visszavisz a 60-as évek, hippi korszakába. ennek tökre örültem, mivel imádom a 60-as éveket, a zenét, a hippi stílust, egyszerűen mindent!
már egy jó ideje ott voltam, és kezdtem beilleszkedni a társaságba. zenéltünk, nevettünk, egyszerűen fantasztikus volt. azóta is itt élek, és egy cseppet sem bántam meg, hogy megnyomtam azt a gombot, mert ez a világ sokkal jobb, mint az előző.
Ma alapjáraton melankólikus hangulatom van, így megírni nem volt nehéz számomra, de amikor végeztem a levél megírásával, akkor döbbentem rá, hogy remélem ilyenre soha nem kerül sor. A haldoklás és jelen esetben a halálról való agonizálás nem éppen egy boldog dolog, és, hogy őszinte legyek, a saját halálom tényével még nem igazán foglalkoztam, ugyanis fiatal felnőttkoromat élem. Volt szerencsém nem egy haldoklóhoz - sajnos gyerekhez is -, és úgy vélekedek erről a dologról, hogy nem szeretném átélni egyik szemszöget sem, bár az igaz, hogy porból vagyunk és hamuvá leszünk. Ez az élet rendje, még akkor is, ha ez nem tetszik. A levelemet a vőlegényemhez címeztem, mert számomra ő jelenti a világot évek óta. Remélem soha nem jön el azaz idő, hogy a haldoklásommal kelljen szembesítenem. Szerintem nincs annál rosszabb, amikor valakit sírni látsz azért, mert tudja, hogy lassan nem fogod az élők sorát taposni. Megható, de mégis kegyetlen. Egyébként nagyon tetszik a topik, és a témák sem smafuk!
Kedves Szerelmem!
Talán meglepődsz azon, hogy levelet olvasol tőlem, hiszen, ha bármikor beszélni szerettem volna veled, inkább a telefont választottam, mintsem, hogy szavakba öntsem az érzéseimet. Számtalanszor elmondtam már az életem során, hogy az írás olyan dolog számomra, amivel érzelmeket tudok kifejezni, és ezúttal kénytelen voltam ezt választani. Végre megjöttek a vizsgálati eredmények, és nem kecsegtetnek túl jó hírrel – negyedik stádiumú áttétes tumorom van. Talán egy hónapom van hátra, de még lehet, hogy annyi sem. Nem tudom, ahogyan az orvos sem tudja.
Szerettem volna mindazt megköszönni, amit az életedben értem tettél, sőt miattad lettem azaz ember, akivé ma váltam. Amikor megismerkedtünk, elhinni sem akartam, hogy a boldogságból egy csipetnyi nekem is kijárhat, hiszen az életem kudarcok sorozatából állt. Nem csak arra tanítottál meg, hogy ne csak éljek, hanem létezzek, hanem arra is, hogy hogyan lehet önzetlenül bárkit is szeretni, úgy, hogy akár az életedet is adnád érte. Olyan sok érzelem és szó kavarog bennem jelen pillanatban, hogy képtelen vagyok mindezt percek alatt papírra vetni, mert bár ezerszer leírtuk és mondtuk már egymásnak, hogy szeretlek, a valódi érzelmeinket nem tudjuk kifejezni szavakkal. Egy csók, egy ölelés, vagy pusztán egy érintés felérhet akár több millió szeretlekkel. A szerelem mindig is megfoghatatlan dolog volt, és amilyen megfoghatatlan, annyira meg is fogalmazhatatlan. Minden reggel az első, és minden lefekvésnél az utolsó gondolatom voltál. Ha fájt valamid, akkor azt kívántam, hogy bárcsak nekem fájna, és azt akartam, hogy minden gondod és bajod egy csettintésre elillanjon. Amikor gondjaim és problémáim adódtak, mindig te voltál az a személy, aki mellettem állt, aki kitartott mellettem, és aki arra bíztatott, hogy soha se adjam fel. Nem is találhattam volna nálad jobb lelkitársat, aki inkább nekem adta az utolsó szendvicsét is – még akkor is, ha nagyon éhes volt -, mintsem, hogy az én gyomrom korogjon.
Mindig is azt nyújtottad, amit nyújtani tudtál – szeretetet, szerelmet, szenvedélyt és mérhetetlen odaadást. Sokszor akadtak csetepaték apró dolgok miatt, amikből mi mindig elefántot csináltunk, de soha sem bántam meg, hogy téged választottalak. Életem maradék egy hónapját nem szeretném gépeken leélni, miközben öt cső lóg ki belőlem – én ezt soha sem neveztem életnek. Köszönöm, hogy kitartottál mellettem egész életemben, még annak ellenére is, hogy a tökéletestől mindig is nagyon messze álltam.
Mint ahogyan írtam, az érzelmeimet nem tudom szavakba önteni, csak annyit tudok lezárásképp írni, hogy szeretlek.
2. a mai nap mindenki számára emlékezetes marad. reggel felkeltem, borús, szürkés volt az ég. ma nem volt iskola. mondták a tanárok, hogy mindenki maradjon otthon, és töltse a szeretteivel a mai napot. említették a híradóban, hogy senki ne menjen ki az utcára, de én mégis kimentem. pedig anyám a lelkemre kötötte, hogy ne menjek ki, de én csak azért is kiszöktem, amíg aludtak.
olyan kihalt volt az utca. egy lélek se járt az úton. csak én. nagyon tetszett, hogy minden ilyen szürkés, borús, és senki sincs az utcán. teljes csend van. egyszer csak hallom, hogy valaki fut mögöttem, és kiáltja a nevem. megfordulok, és ott áll az osztálytársam, akibe szerelmes vagyok. pár percig pihen, mert kimerült a futástól, majd megszólal: "lina, én...én....szeretlek. mindennél jobban szeretlek. mivel ez életünk utolsó napja, szeretném, ha tudnád, hogy...szereltek" nekem teljesen elállt ettől a lélegzetem. pár perc múlva megszólalok: "én is szeretlek" erre ő is elképedve néz rám, és megcsókol. érzem, ahogy mindkét keze a derekamon landol, az én kezeim meg az ő vállán. már 3 perce állunk ott, és csókolózunk. hallom, ahogy a házakban mindenki sír. abba hadjuk a csókolózást, nézünk egymásra. én elkezdek sírni, ő csak próbál megvigasztalni, persze kevés eséllyel. megölel. a válla fölött átnézek, és látom, ahogy az egyik házban egy anyuka jó szorosan átöleli a gyerekét, és hallom, hogy vígasztalja, hogy nem lesz semmi baj.
egy idő után észreveszem, hogy sötétebb az ég, mint amilyen pár perce volt, utána rájöttem, hogy azért lett sötétebb, mert egy nagy fekete pötty jelent meg az égen, és elkezdett fújni a szél. pontosabban, mintha ez a fekete pötty valami porszívó lenne, úgy szívott be mindent. repülnek a levelek, a cigarettacsikkek, majd egyszercsak ez a fekete pötty beszívott egy fát. már alig bírok állni a lábamon. párom szorosan magához ölel, és erősen kapaszkodik egy villanyoszlopba. pár percig bírja, utána közli: "figyi, én ezt nem bírom" elengedi a villanyoszlopot, és mindketten egyszerre repülünk fel a fekete pötty irányába, és egyszercsak minden elsötétedett előttem. már nincs mellettem, majd érzem, hogy neki csapódok valaminek, erre elkezdtett vérezni a fejem, és...meghaltam
Kedves Anya!
Nagyon rosszul érzem magam mostanában!Nem tudok nem a problémáimra gondolni!Valahogy minden rossz...A napjaim meg vannak számlálva,ki tudja mikor hagyom el ezt a földet,és megyek más utakra.Egyik nem elmentem az orvoshozbaki azt mondta ,hogy halálos betegségem van.A halálos szót remegő kézzel írom most.Nem tudok másra gondolni,mint a betegségere.Remélem életem utolsó napjai jól fognak eltelteni.Szeretnék mindent kipróbálni míg van idő..
Puszi:Anna
Kicsit rövid lett
3.Furcsa minden. Fogalmam sincs hol vagyok. Az égen valami furcsa, fekete valamik úsznak, amiknek az elejéből lézer fénycsóvák nyúlnak a semmibe. Nagyon hangosak. Szinte berepedt a tophártyám tőlük. Nem is bírom a közelükbe, csak ha befogom a fülemet. Mindenhol ott vannak, de ami a legfurcsább, hogy teljesen úgy néznek ki, mint az autók, csak korom feketék, és nincsenek ablakaik, s egyáltalán nem lehet látni, kivezeti őket. Félelmetesek. Úgy érzem, nem kéne itt lennem, ezért egyre gyorsabb léptekre váltok, míg végül szaladni kezdek. Attól tartok, hogy azok a valamin az égen, lelőnek ha észre vesznek. Ezért csak futok, futok, és nem figyelek semmire. Erősen lehunyom a szemem, és össze szorítom a fogam, mikor kezdem úgy érezni, hogy a lábaim cserben hagynak. Ekkor hirtelen neki ütközök valakinek. Furcsa, ovális alakú, zöld feje van, amin keresztül látni az agyát, és hatalmas, fekete bogár szemei, ami beterítik szinte az egész fejét. A száját alig látom, csak egy halvány csík hivatkozik rá, hogy talán az lehet az.
4. Valahogy találsz egy időgépet. Hova visz, és mit csinálsz azon a helyen? A jövőmbe mennék, hogy megnézzem milyen lesz, mi lesz benne jó, mi lesz benne rossz. Hogy tudjam min változtassak amikor visszatérek a jelenbe. Megkeresném a régi barátaimat hogy lássam jelen lesznek-e még az életemben pár év múlva, belenéznék a tükörbe hogy lássam hogy fogok kinézni, mindent felderítenék, mindent megkeresnék hogy tudjam milyen lesz a jövőm, mi vár rám. És amint visszatérnék a jelenbe, máris elkezdenék azon dolgozni hogy a hibák amiket a jövőmben láttam ne legyenek, hogy amikor eljön az igazi jövő akkor azok a hibák ne létezzenek.
6. Még mindig halott vagy. Hol vagy, a mennybe, vagy a pokolba? Milyen? Valahol a menny és a pokol között. Az egyik oldalon tiszta, gyönyörű fényt látok, a másikon pedig hideg, sötét, ijesztő alagutat a legeslegvégén pedig hatalmas tűz lángol. Nem tudom miért a kettő között lennék, csak ezt érzem hogy én a kettő között leszek majd. De magabiztos vagyok, tudom hogy ha valaha is tettem valami rosszat azt csak jó szándék vezérelte, vagy azért tettem hogy megóvjak valakit, vagy azért esetleg azért hogy magamat óvjam, de semmiképpen nem vezérelt soha rossz szándék, gonosz sohasem voltam. Isten pedig látja és tudja ezt és végül a mennybe küld majd.
9. Most egy könnyű; ha választhatnál milyen szuper képességet választanál magadnak? Vagy a láthatatlanságot vagy a repülést, vagy pedig a gondolatolvasást, nem tudok dönteni.
A láthatatlanságot azért, mert felettébb érdekes lenne kívülállóként szemlélni az emberiséget, a személyeket akik mindennap körülvesznek. Hallanám miket beszélnek a hátam mögött, hogyan gúnyolódnak rajtam, követhetném őket, mindennap a nyomukban lehetnék és ők észre se vennének. Bosszút állhatnék azokon akik valaha is bántottak érzelmileg, én lehetnék a legrosszabb rémálmuk, kísérthetném őket éjjel-nappal, olyan lennék mint egy fantom vagy egy démon. Bármikor eltűnhetnék a nyilvánosság elől ha úgy tartja kedvem, nem kéne visszatartanom a könnyeimet mások előtt ha legszívesebben sírni volna kedvem, csak átmennék láthatatlanba és senki se látna. Megóvhatnám a szeretteimet minden lépésüknél, mehetnék velük, vigyáznék rájuk és bármi baj leselkedne rájuk én megvédeném őket, ők pedig nem tudnának róla és csak mennének tovább békében a dolgukra. Segíthetnék másokon, úgy hogy azok az emberek észre se vennék az én erőfeszítéseimet mert nem látnának, és ez így volna jó, úgy lehetnék hős hogy nem kerülnék tv-be vagy esetleg címlapokra, úgy menthetném meg a jó embereket hogy ők nem is tudnának róla. Mindig ott lennék mindenhol, tilosban járnék, szabályokat szegnék ha úgy volna kedvem, mindent hallanék és mindig mindenről tudnék, úgy járnék mint egy kísértet hátborzongató helyeken, megtehetném hiszen senki se látna. Ellóghatnék bárhonnan senki se venne észre, móresre tanítanám a gonosztevőket, lenne egy titkos énem aki csinálna sok rosszat de annál több jót is, aki olyan izgalmakat él át amit más el se tudna képzelni, aki néhány ember legeslegrosszabb rémálma, kísértete volna és néhány ember őrangyala, megmentője volna és ők nem is tudnának róla. Kedvemre játszadozhatnék az emberiséggel és sose buknék le. Fantasztikus volna. Bárcsak....
A repülést azért, mert akkor bármikor elrepülhetnék valami távoli helyre, valami távoli országba, oda ahova csak szeretnék, ahol jólesik. Akkor mozdulhatnék ki a szürke mindennapjaimból, amikor csak akarnék, a felhők felett szárnyalnék a madarakkal, óceánon repülnék át, olyan helyeken járnék ahol más emberek még sosem, bármilyen borzasztó nap után elmenekülhetnél valahova nagyon messzire, én lennék a legszabadabb, akárcsak egy sirály...Hát igen, ez is fantasztikus volna.
A gondolatolvasást pedig azért mert akkor mindig tudnám ki mit gondol rólam, vagy másról. Tudnám mire vágynak a szeretteim igazából és folyton azon igyekeznék hogy megadhassam nekik, tudnám mikor szomorúak és miért és próbálnám felvidítani őket, enyhíteni a problémáikat, tudnám miben kéne segíteni a jó embereknek és segítenék nekik ha tudnék, megint tudnék mindenről. Hihetetlenül érdekes lenne tudni mit gondol rólad első látásra az a bácsi aki épp az imént ment el melletted, vagy az a néni aki előtt álltál a sorban. Tudnám kik az igaz barátaim, kik szeretnek engem igazából, kik gondolnak rám jól, kik törődnek velem. Tudnám kik a hazugok, a kétszínűek, kik hitegetnek csak, kikben nem szabad bíznom, kik utálnak, kik gondolnak rólam rosszat és azokat az embereket messzire elkerülném, ezzel megvédeném magam a sok csalódásoktól és szomorúságtól. Tudnám mik az ellenségeim gyenge pontjai amiket fel tudnék használni ellenük bármikor, tudnám mitől tartanak leginkább, mi idegesíti fel őket, és ezekkel mind zsarolhatnám őket ha kedvem lenne hozzá. Tudnám ki a tolvaj, a gyilkos, a rossz ember pusztán azért mert hallanám a gondolataikat. Tudnám ki hazudik, hogyha mást mondana ki a száján de mást gondolna. Olyan tudás birtokában lennék amit senki még csak el sem tudna képzelni.
Mind a három olyan jó volna, komolyan nem tudok dönteni, én inkább varázserőt szeretnék, olyat amivel bármit lehet csinálni mert akkor ezeket a dolgokat is mind megtudnám csinálni.
2. Világvége - Sokkal inkább biofegyver, mintsem természeti katasztrófa
Hogy őszinte legyek hozzád kedves Olvasó, soha sem úgy képzeltem el a világvégét, mint ahány verziót láttunk a hollywoodi katasztrófafilmekben. Az ember talán a világ egyik legagresszívabb és legkegyetlenebb élőlénye, akik apró pénzért vagy sivatagbeli hatalomért is képesek egymást gyilkolászni. Bőven elég felhozni példának a jelenlegi USA-Közel-kelet konfliktust, amelynek keretében ártatlan nők, gyermekek és férfiak halnak meg valami olyanért, amiért nem is kellene háborúznunk. Többször vetettünk be atombombát, de ami a huszonegyedik századot jellemzi, az sokkal inkább a biológiai fegyver. Szerintem a világ nem egy rosszútra tévedt óriási meteortól vagy éppen a globális felmelegedéstől fog elpusztulni, hanem egy olyan organizmus által, amelyet mi magunk teremtettünk meg a petricsészéinkben. Már gyermekkoromban eldöntöttem azt, hogy beteg embereken szeretnék segíteni, de egy halálos patogén kórokozótól még én magam is megrettenek. Bőven elég belegondolnunk, hogy egy pestises vagy egy ebolás betegnek milyen kínokkal kell szembe néznie. Na, de mi történik akkor, ha azokból a bizonyos kísérleti laborokból kijut egy olyan vírus, amelyet tegyük fel biológiai fegyvernek szántak, és mondjuk az ebola hozzá képest csak egy kis megfázásnak számít? Először csak egy ember betegedik meg, aztán minden tízedik, végül pedig ott tartunk, hogy minden második ember megfertőződik a halálos kórokozóval. Vakcina és ellenszer pedig nincsen. Sosem értettem, hogy a fegyvernek szánt génmódosított szupervírusok mire is jók, hiszen nagyon nagy az esély arra, hogy valaki ellopja, kiviszi vagy esetleg direkt módon szétszórja, onnantól kezdve pedig nincsen megállás. Habár szeretném hinni, hogy soha sem fog az emberiség idáig eljutni, mégis kétkedek néhány járvánnyal kapcsolatban. Néhány nemrégebben történt eset arra a gyanúra adhat okot, hogy tömegmészárlást szervezzenek a Föld túlnépesedésének megakadályozása miatt, vagy éppen az adott ország teszteli a biofegyverét, és méri az időt, hogy mennyi idő alatt képesek előállni egy használható vakcinával. Akár így, akár úgy, de az ember kegyetlen, agresszív és erőszakos. Ha van élet az univerzumban, s talán ellátogattak hozzánk, akkor vajon mit gondolhatnak rólunk? Olyan primitív élőlények vagyunk, akik a hatalomért és a gazdagságért is megölik saját fajtársaikat az önös érdekük miatt? Tényleg ilyenek vagyunk, vagy csak a negatív előítélet beszél belőlem? Elgondolkodtató.
Dermedt testemet elengedem
Monoton kopogok morzét
A lelkemet érzem tovatűnni
Küzd a széllel szemben
Koporsó vagy hamuvá leszek
Lényegtelennek érzem magam
Beszivárog az eső
Szürke cseppjeiben felengedek
Csönd, hideg - nem értem
Én voltam? - sajnálom
Zaj vagy baj? - hová mész?
Voltam? Lesz még? - miért nem?
Halott, merevbe hűlve
Rám zárják a Mennyországot
Mi értelme van
Ha nem is hiszek benne?
(ez egy tipikusan olyan dolog lett, ami elsőre, akkor és ott tetszik, szóval sajnálom, ha nem lett túl jó nem vagyok nagy költő, meg nem is lett túl verses, de mindenesetre ez a halál)
Régóta nem írtam. Elfelejtettél. Hát kell több bizonyíték, hogy nem tudok nélküled élni? Ülök a parkban, ölemben lap, kezemben a tőled kapott toll. Mielőtt elmentél. Nincs bajom. Erős vagyok. Sétálok. Nem kell feküdnöm, tudok enni, egyedül mosdóba menni. A hajam, amit le akartam vágatni - tudod, olyanra, mint amilyen a kedvenc együttesem egyik tagjának volt, vagy berasztázni, kifehéríteni, narancsra, zöldre festeni - mégis jól jött a Hanga parókája, tudod, amit a cosplayben viselek - viseltem - a lézeres kezeléstől kihullott a hajam.
Egy hónapja nem megyek iskolába és nem beszélek. Olvastad a Szavak nélkül-t? Talán ez a címe. Jó könyv. 13 éves vagyok. Bepótolom a sok könyvet, amit majd felnőttként kéne elolvasni. Sokat tanulok törit, kijavítom a matekjegyem ötösre. Mindennap jön a pszichológus. Nem beszélek vele. Nem tudom mit vár. Nem tudhatja mit érzek. Ez az én játékom. És a játékos időnek vége.
Szeretlek. Azt akarom, hogy bűntudatod legyen. Haza se megyek már, a téren alszom. Elégtételt veszek mindentől és mindenkitől. Felfalom az életet, mielőtt ő falna fel engem.
Már mióta nem hallgattam zenét. Csöndet szeretem. Egy hónap alatt megöregedtem. Doktornő, szomjas vagyok! Nem merek kimenni a térre. Nem merek sétálni, enni, egyedül mosdóba menni. Fekszem a kórházban. Körülöttem felvonult az egész kórházi személyzet. Miért... - Miért vannak itt. Látom a szívem dobogását a műszeren. Egyenes a vonal. Látom a doktor, hozzám lép, letakarja a szemem. Ne takard el! Nem akarom! Kiveszi a kezemből a tollat. Feladja neked postán. Mit postán! Emailen!
Mindez nem történt volna meg, ha itt vagy. Szeretlek. Mindenki itt van.
Újraolvasom a levelet. Talán megőrültem, mielőtt meghaltam.
Nem akartam ezeket leírni.
Nem hibáztatlak.
Sajnálom.
[ezt egy régi szerelmének írta, nem igazán derült ki. és talán nem is lett olyan levélszerű ]
1.nap
Kedves Anya és Apa!
Bizonyára ti voltatok a legeslegboldogabb emberek a földön,mikor a nővér kijelentette: kislány .
Ahogy cseperedtem,úgy dőltek nyakatokba az anya/apasággal járó teendők problémák.
De ti mindig kötél idegekkel, és teljes vállszélességgel mellettem álltatok.
Óvtatok, védtetek.
Most rajtam a sor.
Amikor ezt olvassátok,már többé semmi gondotok nem lesz. Az őrangyalotok életek végéig ugyan úgy mellettetek lesz kötél idegekkel és teljes szárnyszélességgel, az én személyemben.
Köszönöm,hogy ti lehettetek a szüleim,még ha csak ilyen kis időre is.
A lelkem örökké emlékezni fog a világkerekség legeslegjobb embereire.
Szerető kislányotok
ui. anya,apa ne kapjatok infarktust ha meg találnátok az oldalt az előzmények között a gépemen.
1. Mostanában rosszul érzed magad. Elmész az orvoshoz, aki közli veled, hogy halálos, gyógyíthatatlan beteg vagy. Elhatározod, hogy nem kéred a lehetséges, fárasztó gyógymódot, hanem inkább boldogan töltött azt az időt, amit még az élet megad neked. Búcsúlevelet írsz a számodra legfontosabb személynek. Hogy néz ki ez a levél? (a levélből derüljön ki kinek írsz vagy írd oda a végére zárójelben)
Látom megtaláltad a levelem, reméltem, hogy rábukkansz a szobámban. Direkte neked hagytam itt. Tudom, nagyon nehéz most neked. Nekem is az volt elfogadni, de mivel én már nem vagyok, csak te szenvedsz. Nem akartam, hogy ez legyen, mindig mondtad vigyázol rám, fogsz is rám, de ez elkerülte a figyelmünk. Ne magadat hibáztasd. Ne, ez okkal történt így, mint ahogy az utolsó napok is felsőbb szándék miatt teltek el. Nem akartalak elhagyni, annyi mindent el kellett volna mondanom, be kellett volna pótolnunk. A sok titkot, hogy mi legyen velem ez után a hajcihő után, hogy mit hagytam ki az életből. De most már tényleg fölösleges ezen rágódni, eltelt. Lehet úgy érzed, jaj, könnyen gondolod az életet, te nem tudod milyen felnőni, élned kéne, miért, és miért. A miérteken ne gondolkozz, mert az csak újabb kérdéseket szül. Ne emészd magad, a kedvemért. Bízz a jobb jövőben, kérlek. Jobb ez így. És lehet nem lehetett sose teljes életem, de neked még lehet. Engedj el, anya. Muszáj lesz. Kérlek. Ez lesz az utolsó kívánságom. Engedj el. Gondolj rám, de ne görcsösen, figyelj rám, de csak a jelekre, őrizz a szívedben, de csak időnként. Ne rólam szóljon a további életed, gyászolj, nem azt mondom, csak tanulj meg úszni az árral. Nem lehet szavakba önteni, jól tudod. Próbálom szépen írni, hogy megmaradjon neked ez az emlék, de már én is remegve írom a levelet. Én sem fogok sírni az utolsó percben. Te se sírj. Szerettelek anya. Nem vicc. Most próbálom poénosabbra venni a figurát, ezért ne sírj fel, hanem nevess. Nevess milyen volt együtt, mosolyogd meg az esetlen pillanataink. Anya, zavaros az egész. nem bírom felfogni én se. Nem akarlak elhagyni, nem akarok. Nem tu
- tudom, tényleg összevissza katyvasz az egész, de ismerem őt, és tudom, hogy bíztatni kéne, tartani kéne benne a lelket, de ilyen helyzetben nem tudnék kinyögni semmit, szerintem elég "khm, érdekes" lett, de ez személyes vélemény -
3. Jövőbeli utam Szombat van, de mi mégis bent vagyunk az iskolában, ugyanis ma van a "nagy takarítás napja", amikor is mindenhol rendet rakunk, takarítunk, felmosunk...stb. Azt mondta nekem az ofőm, hogy vigyek fel egy széket a padlásra. Ennek nagyon örültem, ugyanis valamiért mindig is megakartam nézni a padlást.
Odaadta a kulcsát. Bementem. Minden tele volt pókhálóval, és nagyon poros volt a helység. Látok egy zongorát, és mögötte vettem észre egy nagy, szürke, fémes dobozt. Nem tudom mitől, de nagyon érdekelt, hogy mi az a valami. Odamentem, könnyen arrébb toltam a zongorát, ugyanis az a zongora lehetett már vagy 50 éves. Megnéztem azt a fémes valamit, volt rajta egy gomb, és egyszer csak észre veszem, hogy a kezem a gomb felé közelít, és megnyomja. Erre minden fehér lesz előttem.
Kinyitom a szemem, és valami fura "ruhaszerűség" van rajtam. Havas a talaj...júniusban. Ezen kicsit csodálkoztam, de már csodálkozni se volt időm, ugyanis hirtelen odajött hozzám egy nagyfejű, zöld lény, megfogta a karomat, és bevitt egy barlangba. Megkérdeztem tőle, hogy mi ez az egész, hol vagyok...stb. Erre azt mondta, hogy a jövőben vagyok, és azonnal vissza kell mennem, ugyanis hogyha most bármit is csinálok, azt elrontja az akkor még mögöttem lévő múltamat, felborul minden, és vége a világnak. Mondta, hogy maradjak itt, ő majd elintéz mindent. Én csak ott állok már vagy 10 perce, és behozott egy rózsaszín pisztolyt. Közben megjelent a jövendőbeli énem. Míg a srác-lény keverék igazgatott a pisztolyon, addig a jövő énemmel tök jól elbeszélgettem. Mondta, hogy mikor mi lesz stb. A srác-lény azt közölte velem, hogyha ezzel a pisztollyal lelövöm magam, akkor visszakerülök a múltba. Kezdetben nem hittem neki, de végül meggyőzött, és lelőttem magam.
Visszatértem a padlásba és minden folytatódott a rendes kerékvágásban.
7. Állati Jó Kaland Hirtelen egy erdőben találom magam. Érzem, hogy 4 lábon állok, szőrös az egész testem, eltűnt a hajam, minden valahogy olyan más volt. Egyszer csak megpillantottam magam előtt egy tavat. Odamentem, hogy igyak, mert már nagyon szomjas voltam. És akkor hirtelen minden világos lett. Belenéztem a tóba, és egy őzike arca köszönt vissza rám. Akkor jöttem rá, hogy valamilyen oknál fogva őz lett belőlem. Az elején nagyon megijedtem, de rá 10 percre már nem zavart.
Furcsa, hogy az egész testem, szervezetem azonnal átállt erre az őz dologra. Úgy értem, hogy már úgy viselkedem, úgy eszem, mint egy őz. Odajött hozzám egy másik őz, és mondott nekem valamit, és én értettem, hogy mit mond! Ezen eléggé ledöbbentem. Azt mondta: "jobb, ha most jössz, különben megesznek a farkasok". Így hát vele tartottam, és elkísért valami odúba. Ott volt rajtam kívül még 3 nőstény, és 3 hím őz is. Úgy tűnik, ismernem kéne azokat az őzeket, mert mindannyiuk tudta a nevem, de én nem tudtam az övékét. Ekkor arra gondoltam, hogy biztos valami hiba történt, és testet cseréltem egy őzzel, akit Kiol-nak hívnak. Ez a bizonyos Kiol meg most biztos az én testemben van. Kíváncsi vagyok, ő mit csinálhat az én testemben. Na mindegy, elmagyaráztam ezeknek az őzeknek, hogy én nem ő vagyok, de ők nem hittek nekem.
Elmentek a farkasok, én meg gondoltam, körül nézek a környéken. Tudtam, hogy egy erdőben vagyunk, meg már jártam is erdőben, de valamiért olyan más volt őz-szemmel látni a világot. Minden tele volt finom(?) növénnyel, meg minden. Volt egy hatalmas tó, amibe bementem fürödni. Őz-társaim az elején furcsán néztek rám, végül ők is csatlakoztak.
Hallok valami rezgést, kinyitom a szemem, és megint a szobámban vagyok. Kicsit meglepődtem, amikor rájöttem, hogy ezt az egészet csak álmodtam. Utána elkészültem, és mentem az iskolába.
offline
)
8 felhasználónak tetszik:
nem vagyok nagy költő, meg nem is lett túl verses, de mindenesetre ez a halál)
-
