Csillagászat, Univerzum s Világmindenség

Eszméletlen jó az összes kép amit beraktatok. Megvan az új hátterem
köszi mindenkinek

Persze, tudom jól, hiszen ez a hobbim és ez elgondolkodtató, mert ugyanis ha sikerül elkapni a kapcsolatjelet a földönkívüliekkel, az már tökmind1, mert elkéstünk (mondjuk) 2 milliárdfényévvel
Vagy ha felnézünk a csillagoségboltra, akkor kitudja, hogy az a csillagpont már rég halott, csak nem ért ide még a szupernóva fénye.

lehet érezni, hogy mekkora is az univerzum. Csodálatos.
ajánlom neked figyelmedbe ezt a videót: http://www.youtube.com/watch?v=5J3LMb6Fxgs

beszaratós

Hihetetlen jó ez a topik!
Köszi mindenkinek a képeket és az infókat!

Face on Mars 3D

nahát, erre nem is gondoltam...



valóban csodálatos, és már láttam is. de jó volt újranézni. az a gif is nagyszerû, ami régebben tettél be (galactic sizes).
de eez aztán egészen elképesztõ: http://www.youtube.com/watch?v=6rUfJG4yWLg

A Kos csillagkép irányában, 440 millió fényévre történt a robbanás, a megfigyelésnek hála most már azt is tudhatják a kutatók, hogy mi lesz a törmelék sorsa.

Csillagászok nemzetközi csoportjának elõször sikerült közvetlenül megfigyelni kezdeténél fogva egy szupernóva-robbanást - adta hírül a Nature, a brit tudományos folyóirat a legfrissebb számában.

A szupernóvák ritka, egy csillag fejlõdésének végén bekövetkezõ, rendkívül nagy erejû csillagrobbanások. A robbanás során rövid idõ alatt annyi energia szabadul fel, hogy a csillag napokon át fényesebb lehet az õt tartalmazó galaxis fényességénél.

A robbanást a NASA, az amerikai ûrkutatási hivatal Swift nevû mûholdjának segítségével és távcsöveken keresztül követték figyelemmel a kutatók. Bevezetõje gammasugár-kitörések (GRB) egy gyengébb erejû fajtája, egy röntgensugár-kitörés volt a Tejútrendszeren kívül, a Kos csillagkép irányában, 440 millió fényév távolságban. A felfénylés idõtartama olyan hosszú volt, hogy sikerült ráirányítani a Swiftet, és földi távcsöveket is. A kitörés a GRB060218 jelet kapta az észlelés február 18-i idõpontja nyomán.

A megfigyelt robbanás alatt a sugárzás fényei szokatlanul hosszú ideig, mintegy negyven percig voltak érzékelhetõek, míg általában ezen kitörések néhány tizedmásodpercig, vagy akár csak ezredmásodpercekig tartanak. Az ilyen robbanásokat általában szupernóva-kitörés bevezetõjének tartják, s ez pár nap múlva be is igazolódott.

A kutatók földi teleszkópon keresztül követték a robbanás után megmaradó törmelék mozgását. "A megfigyelések nem csupán azt mutatták be elsõ ízben, hogyan alakul egy szupernóva annak korai stádiumában, hanem azt is megtudhatjuk belõlük, hogy a robbanás után fennmaradó törmelék sorsa hogyan alakult az elkövetkezõ napokban és hetekben" - mondta el Andrew Levan, a brit Hertfordshire-i egyetem kutatója.

A szupernóva-robbanások óriási jelentõséggel vannak a világmindenségre nézve, mivel ezek a kozmosz nehéz kémiai elemeinek legfontosabb "gyárai" és földi anyagunk jelentõs része is a naprendszer keletkezése elõtti szupernóva-robbanásokból származik. Rendkívül ritkának számítanak; az elmúlt ezer év alatt csak négyet vettek észre belõlük a Tejútrendszerben. Az említett felrobbant csillag tömege 20-szor akkora lehetett, mint a Napé.


A Cassiopeia szupernova maradványai. A szupernova maradványai 50 millió km/h-s sebességgel haladnak. Az oxigén zöld, a kén vörös és ibolya, a nitrogén pedig kék színben jelenik meg.

Miért nem bolygó a Pluto?

A kérdésre adott válasz kissé hosszú, de szükséges a probléma teljesebb megismeréséhez.

Érdekes módon a csillagászat egészen a Nemzetközi Csillagászati Unió tavaly augusztusi üléséig nem definiálta konkrétan, mit is tekinthetünk bolygónak. Nyilvánvalóan a jóval nagyobb égitestek, amelyek központjában a nagyobb tömeg révén beindulhatnak a fúziós folyamatok, így saját energia- illetve fénykibocsátásuk van, már csillagok – ezzel felsõ tömeghatárt viszonylag könnyû találni. Mi legyen azonban az alsó határ? Mekkora mérettõl tekinthetõ egy égitest bolygónak?

Az elfogadott határozat ezt a problémát kívánja megoldani, amennyiben a következõ három kritériumot tartalmazza:

a Nap (illetve központi csillag) körül keringõ égitest (eddig rendben van)
elegendõen nagy tömegû ahhoz, hogy kialakuljon a hidrosztatikai egyensúly, vagyis kissé egyszerûbben fogalmazva: megközelítõleg gömb alakba formálódjon (ez még mindig rendben van)
tisztára söpörte a pályáját övezõ térséget.
A Plútó (illetve a helyesírási szabályoknak megfelelõen immár Pluto) kapcsán a probléma éppen az, hogy ezt az utolsó kritériumot nem teljesíti. Erre kitünõ bizonyíték az elmúlt években sorra felfedezett, nagyjából a Pluto méretének nagyságrendjébe esõ számos, általában felfedezésüket követõen "tizedik bolygónak" kikiáltott égitest, mint például a Quaoar, a Sedna, illetve több, kevésbé hangzatos nevû égitest, amelyek megközelítõleg a Pluto térségében keringenek.

Egyszerûsítve a kérdést, két lehetõség volt: vagy "lefokozni" a Plutót, és az újabban felfedezettekkel együtt a törpebolygók családjában nyilvántartani – vagy bejelenteni, hogy az újonnan felfedezett égitestek is bolygók, amikkel együtt a Napnak akár 15-20 bolygója is lehetett volna, nem is beszélve a késõbbiekben várható, hasonló égitestek felfedezésérõl.

Arra, hogy a Pluto nem uralja kizárólagosan saját térségét (hiszen nem söpörte ki onnan ezeket az újonnan felfedezett égitesteket sem), utal az is, hogy különleges gravitációs viszonyban, ún. rezonanciában van a Naprendszer immár legkülsõ "igazi" bolygójával, a Neptunusszal. Ez annyit jelent, hogy amíg a Neptunusz háromszor kerüli meg a Napot, addig a Pluto pontosan kétszer.

A Pluto bolygó státusza egyébként már az 1930-as felfedezését követõen sem volt sziklaszilárd. Miért is? Tekintsük át, hogyan fedezték fel ezeket a külsõ bolygókat.

Az õsidõk óta ismert legtávolabbi naprendszerbeli bolygó a Szaturnusz volt, egészen addig, amíg William Herschel német katonazenészbõl lett angol csillagász véletlenül bele nem botlott távcsövével egy kiterjednek látszó csillagba. Rögtön felismerte, hogy új égitestet talált, bár elõször óvatosságból üstökösként jelentette be. Az Uránusz 1781-es felfedezését követõen a figyelem középpontjában állt, és eléggé hamar kiderült, hogy nem követi pontosan a kiszámított pályáját. A számított és megfigyelt pálya közötti eltérést nem lehetett pusztán a Naprendszer akkor ismert égitestjeinek vonzásával magyarázni, így egyetlen logikus feltevésként feltételeztek egy ismeretlen, még távolabbi bolygót. Ezt követõen talált rá a Neptunusz bolygóra Johann Gottfried Galle német és Heinrich Louis d'Arrest francia csillagász 1846-ban.

A történet az Uránuszhoz hasonlóan folytatódott: látszólag a Neptunusz sem követte pontosan a pályáját, ezért feltételeztek egy még távolabbi, zavaró bolygót. A számításokat követõen végül is 1930-ban lelt rá Clyde Tombaugh amerikai csillagász a Plutora. Az újonnan felfedezett bolygó azonban már a felfedezéskor "gyanús" volt: túlságosan halvány volt, így az ebbõl becsült mérete és tömege alapján nem lehetett az az égitest, amely a Neptunusz pályaháborgásait okozta. Miután 1978-ban felfedezték holdját, a Charont, lehetõvé vált tömegének pontosabb meghatározása, és így immár biztosnak látszott, hogy a Pluto tömege nem elég a Neptunusz mozgásának megzavarásához – egyébként is kiderült, hogy a vélt pályaháborgásokat különféle hibák és pontatlanságok okozták.

A Pluto ennek ellenére megõrizte bolygó státuszát egészen tavaly augusztusig, bár az utóbbi 10-15 évben többször felvetõdött, hogy sorolják át más égitestcsaládba. Egy ilyen lépés egyébként, ellentétben a közvélekedéssel, nem az elsõ a csillagászat történetében. A Mars és Jupiter pályája közötti "elveszett" bolygó keresése közben 1801-ben fedezték fel az elsõ kisbolygót, majd nem sokkal késõbb még négyet. Az akkori lapok, ismeretterjesztõ mûvek és tankönyvek ezekrõl az égitestekrõl is mint "bolygókról" szólnak – egészen addig maradtak bolygók, amíg a sorozatos újabb felfedezések révén fel nem ismerték a kisbolygóövezet valódi természetét. Így ma ezeket az égitesteket sem bolygókként, hanem teljesen elfogadott módon kisbolygókként vagy aszteroidákként ismerjük.

Bár a Pluto "lefokozása" sokak számára lehetett kellemetlen, esetleg érthetetlen lépés, fontos emlékeznünk arra, hogy a csillagászat a többi tudományterülethez hasonlóan folytonosan gazdagodik újabb ismeretekkel, amelyek esetenként a régebbi tudást, szabályokat más megvilágításba helyezik. Ez a fajta fejlõdés teljesen természetes és szükséges folyamat.

Érdemes megtekinteni Sárneczky Krisztián "Nyolc bolygó van a Naprendszerben" címû elõadását: http://media.mcse.hu/video/20061024/200610...rendszerben.nsv

a Naprendszer összes ismert objektuma (méretarányos) (2007. 03. 30):



A Naprendszer fontosabb holdjai, a Föld méretével összehasonlítva (méretarányos) (ez még 2006 elõtt készülhetett, mert a Pluto még bolygóként van jelölve rajta. de attól még nagyon jó kép! ):

na ezt köszi a másik már megvan

szívesen.
a másik nekem is már régebb óta megvan, de azért azt is beraktam, hátha jönnek új látogatók, akiknek még nincs meg ez a kép.

nebula (latin: köd, ködfolt)

A csillagköd vagy nebula porból, gázból és plazmából álló csillagközi felhõ. A csillagköd kifejezést kezdetben az összes mélyég-objektumra alkalmazták, még a Tejútrendszeren kívüli galaxisokra is, például az Androméda-galaxist gyakran nevezik a köznyelvben Androméda-ködnek.

A csillagködök típusai

A csillagködöket a megvilágításuk módja szerint csoportosítják:
- A diffúz nebulák világító csillagködök.
- Az emissziós ködök ionizált gázokból állnak, ezért a köd anyaga világít. A leggyakoribb emissziós ködök a H II régiók és a planetáris ködök.
- A reflexiós ködök anyaga a közeli csillagok fényét tükrözi vissza, jó példa erre a Plejádok körül látható NGC 1435 jelû reflexiós köd.
- A planetáris ködök haldokló csillagok körül kialakult gázburkok, amelyek az ionizált anyaguk miatt világítanak.
- A szupernóva maradványok általában nagy sebeséggel távolodnak a szülõcsillaguktól és a lassabb csillagközi anyaggal törtánõ ütközés következtében felforrósodnak, világítani kezdenek.
- A sötét ködök csak akkor érzékelhetõk amikor más csillagokat vagy világító ködöket takarnak el. Jellegzetes sötét köd a Lófej-köd az Orion csillagképben, vagy a Szeneszsák a Dél Keresztje csillagképben.
- Az emissziós köd ionizált gázból (plazmából) álló, változatos színekben világító csillagközi felhõ. Az ionizáció forrását a közeli csillagokból érkezõ nagyenergiájú fotonok jelentik.

Az emissziós ködök legfontosabb típusai a H II régiók, amelyeknek a belsejében csillagképzõdés zajlik, így a fiatal csillagok szolgáltatják a világításhoz szükséges energiát, valamint a planetáris ködök, amelyek a haldokló csillagok álltal ledobott gázburokból alakulnak ki és a és a csillag forró magja okozza az ionizációt.

A planetáris köd gázból és plazmából álló világító burok, amely bizonyos típusú csillagok körül képzõdik, az életük vége felé ledobott gázfelhõbõl. Elnevezésük onnan ered, hogy a kisebb távcsövekben az óriásbolygókhoz (Jupiter, Szaturnusz) hasonlónak látszanak, de valójában semmi közük a bolygókhoz; csillagokból kilökõdött anyagból alakulnak ki.

A Világegyetem többi objektumáhozképest nagyon rövid életûnek számítanak; alig néhány tízezer évig léteznek, a Tejútrendszerben jelenleg kb. 1500 darab ismert, közülük alig 50 gömbszimmetrikus alakú. A planetáris ködök nagy jelentõségûek a csillagászat számára, mivel a kialakulásuk, életük és haláluk során lejátszódó folyamatok vizsgálata segíti a Világegyetem fejlõdésének megértését.

Lenyûgözõ kép egy spirálgalaxisról

Lélegzetelállító felvételt készítettek a Calar Alto-i Obszervatórium 3,5 méteres távcsövével a Pegasus csillagkép óriási spirálgalaxisáról, az NGC 7331-rõl.



Sötét, fényszennyezéstõl mentes vidéki égen kisebb távcsövekkel is észlelhetõ a Pegasus csillagkép markáns spirálködje, az NGC 7331 és galaxiscsoportja. A vizuálisan kevés részletet mutató halvány pamacs nagytávcsöves látványa az égi szépségek iránt kevésbé fogékonyak számára is megkapó lehet: a sûrû porfelhõkkel dúsított és jellegzetesen csomós szerkezetû spirálkarok mellett a hatalmas csillagvárost kísérõ, illetve a háttérben található kisebb galaxisok együttese különös hangulatú kompozíciót hoz létre. Az úgynevezett flokkulens spirálgalaxisok prototípusát jelentõ NGC 7331-et William Herschel fedezte fel 1784-ben, az objektum távolsága pedig mintegy 50 millió fényév.

A fenti képet a spanyolországi Calar Alto Obszervatórium 3,5 méteres távcsövével készítette V. Peris (Valenciai Egyetem), összesen 2 óra 19 perc expozíciós idõvel. Az eredeti felbontású változat páratlanul részletdúsan mutatja be az NGC 7331-et és 15 ívperces látómezejû környezetét, így néhány érdekesebb háttérgalaxist külön is bemutathatunk (a telihold korongjának átmérõje körülbelül 30 ívperc). A kompozit felvétel érdekessége, hogy különleges képfeldolgozási technikával sikerült úgy kiemelni a fényes galaxis nagyon finom részleteit, hogy közben a halványabb területek információtartalma sem veszett el. Derült õszi-kora téli estéken érdemes felkeresni az NGC 7331-et, 15-20 centiméteres távcsövekkel már meglepõen jól észrevehetjük a galaxis halvány derengését.

Map Destinaiton Mars
National Geographic Society 2001 | JPEG | 6000 x 3906 | English | 12 MB


Download

Map The Earht's Moon
National Geographic Society 1969 | JPEG | 7440 x 5261 | English | 20 MB


Download

Nagyon köszi a képek és az infókat. Mostanában nem látogattam az oldalt.

Csak annyit magamról, hogy középiskolás koromban a miskolci csillagdának 30 cm newton rendszerû távcsövével sikerült megkeresnem a Neptunus bolygót. Épp 1/2 "hold" volt, és zöld színû.

köszi mindenkinek, szép képek