HQ képek az univerzumról

Félreértés ne essék, nem én készítem őket, hanem a Hubble űrtávcső, ami 550 km magasan van a fejed felett.

Objektum neve: Abell 2744
Típusa: galaxishalmaz
Galaxisok száma: több ezer
Csillagkép: Szobrász
Expozíciós idő: 63 óra

2014. január 7-én a Hubble űrteleszkóp a Frontier Field program keretében ismét az Abell 2744 katalógusjelű galaxishalmazt fotózta le. A vizsgálat alapján az első kép előterében több száz galaxist látunk, amelyek az Abell 2744 tagjai. Ennek a galaxishalmaznak a hátterében az űrteleszkóp viszont közel 3000 olyan galaxist vett észre (nem tartoznak a fent megnevezett halmazhoz), amelyek tízszer-hússzor halványabbak, mint más hasonló galaxisok, amiket korábban megfigyeltek. Ezek szabad szemmel láthatatlanok, mert olyan távol vannak, hogy fényük 12 milliárd évet utazik, mire elér hozzánk. Tehát ebből következik, hogy becsült távolságuk 12 milliárd fényév, vagyis nem sokkal az Ősrobbanás után keletkeztek. Ezért egyben nagyon fiatal galaxisok is. A Hubble ezen kívül olyan törpegalaxisokat fedezett fel az Abell 2744 katalógusjelű galaxishalmazban, amelyeknek a tömege egyenként 1/1000-e a Tejútrendszer tömegének. A Hubble továbbá olyan hatalmas galaxisokat is azonosított, amelyek az Abell 2744 centrumjában vannak, és tömegük egyenként százszorosa a Tejútrendszerének. A képen látható kék színű galaxisok 8 milliárd fényév távolságból tekintenek vissza, a vörös színűek pedig az Abell 2744 peremvidékéhez tartoznak.

Egy újabb, nagyon fiatal galaxist fedezett fel a Hubble és a Spitzer űrteleszkóp 2014. február 7-én a Frontiers Fields nevű program során. Ez a galaxis az "Abell2744_Y1" nevet kapta. Harmincszor kisebb, mint a mi a Tejútrendszerünk, de tízszer több csillagot tartalmaz! 650 millió évvel az Ősrobbanás után keletkezett, így az egyik legfiatalabb galaxis a belátható Univerzumban, amelyben tudományos becslések szerint minimum 100 milliárd galaxis található. A Hubble, a Spitzer és a Chandra űrteleszkópok a Frontiers Fields program okán több hete kémlelik az "Abell 2744" óriási méretű galaxishalmazt, ennek folyamán akadtak rá erre a nagyon fiatal galaxisra. Ez az egyik legfényesebb és legtávolabbi galaxis, amit valaha azonosítottak.
A Frontier Fields nevű program célja, hogy nagyon fiatal és halvány galaxisokat fedezzenek fel az Univerzum első egy milliárd évében az Ősrobbanástól számítva. Ehhez a három legerősebb űrteleszkópot a Hubble-t, a Spitzer-t és a Chandra-t használják a csillagászok. E program keretében ez a három űrtávcső hat óriási méretű, távoli galaxishalmazt vizsgál az optikai-, infravörös-, és a röntgen hullámhossz tartományban.

Objektum neve: NGC 5866
Típusa: S0 galaxis
Csillagkép: Sárkány
Távolság: 44 millió fényév
Átmérője: 60.000 fényév (ez fele a Tejútrendszer átmérőjének)

Az S0 típusú galaxisok korongja és nukleusza (centruma) nagyon fényes, a spirális szerkezet alig vagy egyáltalán nem látszódik. Az NGC 5866 egy kicsi galaxiscsoport legnagyobb, impozáns tagja. A kép hátterében lévő galaxisok több milliárd fényév távolságból tekintenek vissza.

Objektum neve: HH 46/47
Leírás: Herbig-Haro objektum
Távolság: 1400 fényév
Csillagkép: Vitorla

A Herbig-Haro objektumok a csillagkeletkezés során, a protocsillagok (születendő csillag) körüli akkréciós korongból (porból, gázból, ionizált gázból áll) a korong síkjára merőlegesen poláris jetek (gáz kilövellés) formájában kiáramló anyag által létrehozott objektumok.
Közel a kép közepéhez találjuk a HH 46/47 elnevezésű Herbig-Haro objektumot, amely egy sötét ködből származik (a kép közepén látható a sötét köd). Ebben a sötét ködben csillagok születhetnek. A fotó ezen kívül nagy, aktív csillagkeletkezési területet mutat be.

Objektum neve: SN 2014J
Leírása: szupernóva
Típus: Ia ("egy a") szupernóva
Távolság: 11.5 millió fényév

A Hubble űrteleszkóp 2014. február 26-án az egyik közeli galaxisban, az M82-ben vizsgált egy szupernóvát, amelyet január 21-én földi távcsövek fedeztek fel. Az SN 2014J egy kettős csillagrendszerben bekövetkező szupernóvarobbanás, ahol az egyik csillag minden bizonnyal egy forró, fehér törpe csillag, míg a másik, egy a Napnál jóval nagyobb tömegű óriáscsillag, vagy akár egy másik fehér törpe is lehet. A szupernóvák a Világegyetem leglátványosabb jelenségei. A szupernóva a Napnál nagyobb tömegű csillagok végső felrobbanása, amelynek során a progenitor (I. típusú szupernóva szülőobjektuma) abszolút fényessége egy átlagos galaxis fényével vetekszik, éppen ezért az Univerzum bármely szegletében észlelhetőek, mindegy milyen távolságra vannak Naprendszerünktől. Az I. típusú szupernóvák színképében nincsenek hidrogén jelenlétére utaló színképvonalak, ezzel ellentétben a II. típusúaknál a hidrogén vonalai a legerősebbek. A 8 naptömegnél kisebb tömeggel születő csillagok a vörös óriás fázisban annyi anyagot veszítenek, hogy tömegük kisebb lesz, mint a Chandrasekar-féle tömeghatár. S. Chandrasekhar indiai csillagász ismerte fel, hogy az ilyen elfajult anyagú csillagok maximálisan csak 1.4 naptömegűek lehetnek, ugyanis ha ennél nagyobb a csillag, akkor az anyaga már nem képes stabil konfigurációt alkotni és összeomlik. Mivel a kis tömegű csillag centrumában a hőmérséklet alacsonyabb, mint a nagy tömegű csillagokéban, a fúziós folyamatok csak a szén illetve oxigén atomok keletkezéséig folynak. A nukleáris energiatermelés megszűnte miatt kialakuló alacsony hőmérséklet és az összehúzódás következtében a csillag magjában lévő elektrongáz elfajulttá válik. A csillag további sorsa ezek után már környezete tulajdonságaitól fog függeni. Amennyiben a fehér törpe egy bináris rendszer tagja, akkor az társcsillagától anyagot nyelhet el (ezt akkréciónak nevezzük), és az anyagátadási rátától függően észlelhetünk visszatérő nóvakitöréseket, röntgen kitöréseket, vagy I típusú szupernóva-robbanást. A társcsillag köpenyében még meglévő hidrogén illetve hélium a fehér törpére hull, akkréciós korong (porból, gázból és ionizált gázból áll) alakul ki. Ennek felszínén, időnként a hidrogén fúziónál, s ezt a fényfelvillanást észlelhetjük a nóvakitörések során. Az I. típusú szupernóva-robbanások során a visszafordíthatatlan összeomlás mindig akkor indul el, amikor az akkretálódott anyag felgyülemlik, és a fehér törpe tömege 1.4 naptömeg fölé emelkedik. Az 1960-as években Fred Hoyle és Fowler dolgozták ki a jelenség elméletét. Ennek lényege, hogy a fehér törpe elfajult magjának termonukleáris robbanása leveti a csillag burkát. A csillag összeomlása során az elfajult mag sűrűsége hirtelen megnő, a szén és oxigén magok nikkellé fúziónálnak, miközben hatalmas mennyiségű energia szabadul fel. Ekkor a csillag fényessége másodpercek alatt hirtelen több százmilliószorosára növekszik, majd hónapok alatt exponenciális ütemben halványodik. A robbanásban felszabaduló hatalmas energia eredményeként a csillagot tartalmazó egész galaxisnál közel százszor fényesebb jelenséget látunk.

Fősorozati csillag: azt a szakaszt mutatja, melyen egy aktív csillag életének jelentős része zajlik. A fősorozati csillagok energetikailag stabil állapotban vannak, energiatermelésüket hidrogén-hélium fúzió fedezi.
Nóva: egy fehér törpéből és fősorozati csillagból vagy vörös óriásból álló kettőscsillagban bekövetkező robbanás, amelynek során a nagyobb csillag főként hidrogént tartalmazó légköréből akkréciós korongon keresztül gáz áramlik a fehér törpe felszínére, a korong egyre nagyobb méretének megfelelően egyre gyorsabban. Amikor a felgyülemlő gáz elér egy bizonyos hőmérsékletet és nyomást, megindul benne a magfúzió, termonukleáris robbanás következik be.

Objektum neve: "HR 5171 A" (a kép középpontjában)
Leírása: csillag
Csillagkép: Kentaur
Távolság a Földtől: 12.000 fényév

Az Európai Déli Obszervatórium munkatársai egy olyan különleges csillagpár életébe nyertek betekintést, amelynek egyik tagja 1300-szor nagyobb, és egymilliószor fényesebb a mi Napunknál.

A Very Large Telescope (VLT) távcsőrendszer által tanulmányozott csillag, a "HR 5171 A" az úgynevezett sárga hiperóriások közé tartozik. Ezek gigantikus tömeggel és fényerővel rendelkező, rendkívül ritkán előforduló csillagok, mindössze egy tucatot ismerünk belőlük saját galaxisunkban, a Tejútrendszerben. Közös jellemzőjük, hogy instabilak, ezért nagyon sok anyagot veszítenek. A "HR 5171 A" a leghatalmasabb csillagok tízes listáján is előkelő helyet foglal el – 50%-kal felülmúlva a híres Betelgeuse nevű vörös szuperóriás nagyságát. Tömege 25 naptömeg.
"Az új megfigyelések azt is megmutatják, hogy a csillagnak van egy rendkívül közeli társcsillaga, ami igazi meglepetés" – mondta Olivier Chesneau, a kutatás vezetője.
A két csillag annyira közel van egymáshoz, hogy külső burkaik érintik egymást, így az egész rendszer egy gigantikus földimogyoróra hasonlít.
A mostani eredmények megismerésében alapvető szerepet játszott a csillagászok által alkalmazott interferometria. A technika lényege, hogy a különböző teleszkópok által gyűjtött fény kombinálásával olyan részletes képet kapunk, mint amilyet egy 140 méteres óriástávcső készítene. A korábbi megfigyelések alapján a Földtől 12 000 fényévre lévő "HR 5171 A" mérete az elmúlt 40 évben folyamatosan növekedett, miközben hőmérséklete gyorsan csökkent. Idáig csak nagyon kevés csillag evolúcióját lehetett ilyen rövid időszak alatt ilyen pontosan követni.

Objektum neve: NGC 2174 (Majomfej köd)
Leírása: csillagkeletkezési régió, vagy csillagbölcső
Csillagkép: Orion
Távolság a Földtől: 6400 fényév

Az NGC 2174-et alkotó izzó gázfelhőkben masszív (a Napnál sokkal súlyosabb, nehezebb) csillagok születnek, amelyeket hatalmas porfelhők vesznek körül. Az NGC 2174 csillagai fiatalok és forróak, ultraviola fényük óriási oszlopokat farag ki a csillagközi porfelhőkből. A Majomfej köd többnyire hidrogéngázból áll, amelyet a forró, fényes csillagok ultraviola sugárzása ionizál. Ezt az új portréképet a Hubble Űrtávcső készítette február 7-24-ig kiterjedő expozíciós idővel az optikai és a közeli infravörös hullámhosszon.

A Wolf–Rayet csillag (rövidebben WR csillag) nagy (jellemzően 7-20 naptömegű) tömegű változócsillag, az első ilyen csillagokat Charles Wolf és Georges Rayet fedezte fel a 19. században, 1867-ben. Felszíni hőmérsékletük jellemzően 50 000 kelvin fölötti, ami elérheti a 100 000 kelvint is. Az ilyen csillagok anyagvesztése nagyon gyors, csillagszelük elérheti a 2000 km/s sebességet, legfeljebb néhány millió éves élettartamuk alatt a Nap tömegének többszörösét veszítik el.
Az O színképtípusú kék szuperóriásokhoz hasonlítanak (a feltételezések szerint belőlük, illetve a fényes kék változócsillagokból alakulnak ki), de színképükben a hidrogén és az ionizált hélium széles emissziós vonalai dominánsak, melyek a csillagtól távolodó nagy sebességű gázáramban (csillagszélben) keletkeznek. Színképükben megtalálhatók a szén, nitrogén és az oxigén abszorpciós vonalai is. A napjainkban elfogadott elméletek szerint ezek a csillagok kettős rendszerek tagjai, ahol a kísérő a Wolf-Rayet komponens külső rétegeit „elszippantotta”. Így az észlelt színkép inkább a már jóval fejlettebb (azaz a hidrogént és egyéb könnyű elemeket már elhasznált) belső részeket jellemzi (C, N, O vonalak), mint a normál csillagfelszínt.
A Wolf–Rayet csillagok élettartama – nagy tömegük miatt – igen rövid, Wolf–Rayet csillagként csak néhány százezer (ezt megelőzően, szuperóriásként is csak pár millió) évig ragyognak, ezután szupernóvaként lángolnak fel, egyes elméletek szerint azonban közvetlenül is fekete lyukká tudnak alakulni. A színképükben található hasonlóságok alapján gyakran hozzák összefüggésbe az Ib és Ic típusú szupernóvákkal, valamint a hosszú gammavillanásokkal, de mivel ilyen csillagot még nem láttak szupernóvaként fellángolni, így közvetlen bizonyíték a kapcsolatra nincsen. A Wolf–Rayet csillagok a galaxisok spirálkarjainak belső részén, illetve a galaxismag környékén koncentrálódnak.
A Tejútrendszerünkön belül mintegy 300 ilyen csillagot ismerünk, de nagy fényerejük miatt más galaxisokban is felfedezhetőek.

A fénykép közepén látható a "WR 22" nevezetű Wolf-Rayet csillag, amely az egyik legnagyobb tömegű ismert és az egyik legnagyobb luminozitású csillag. Két milliószor több fényt bocsát ki évente, mint a mi Napunk.

Objektum neve: Tarantula köd (30 Doradus)
Leírása: csillagkeletkezési régió
Távolság a Földtől : 170.000 fényév

A Tarantula köd a Tejútrendszer kísérőgalaxisában, a Nagy Magelán felhőben található csillagbölcső, amely a legnagyobb a Lokális Galaxishalmazban (az a galaxishalmaz, amelybe a Tejútrendszer és az Androméda-galaxis is tartozik. A csoport körülbelül harminc galaxist számlál, gravitációs középpontja e két említett galaxis között helyezkedik el. Átmérője 10 millió fényév körüli, és kettős súlyzó alakja van). A Tarantula ködben számos szuperóriás csillag van, amelyeknek a tömege sokszorosa a Nap tömegének, és meghatározott időegység alatt kibocsátott fényességük, energiájuk (luminozitásuk) több milliószor nagyobb, mint központi csillagunké. Ezek nagyon nagy tömegű csillagok, rövid életűek, és viszonylag fiatalok. Ebben a ködben robbant fel az a szupernóva, amelynek maradványa még ma is megfigyelhető a Tarantula ködben.
1987-ben fedezték fel. Ez a szupernóva-maradvány egy izzó gázfelhő. A felrobbanó csillag (progenítor) egy kék szuperóriás volt, de egészen 2012-ig nem sikerült azonosítani. Ez a szupernóva a II-es típusba lett besorolva, ami azt jelenti, hogy a színképben kimutathatóak a hidrogén vonalai. Az 1987A szupernóva a Tarantula köd egyik leglátványosabb mélyégobjektuma.
A köd központi részén terjeszkedik az "RMC 136" elnevezésű, nagyon fényes szuper-csillaghalmaz, amelynek legfontosabb képviselője az "RMC 136a1" jelzésű szuperóriás, Wolf-Rayet típusú csillag. Ez az eddig ismert legnagyobb tömegű csillag. Tömege 265-ször nagyobb, mint a Nap tömege. A mi kis csillagunk pedig eltörpül mellette, de nem a legnagyobb méretű csillagról van szó! 8 milliószor fényesebb a Napnál, felszíni hőmérséklete pedig 53.000 Kelvin körüli, így felszínén hétszer nagyobb a forróság. Kora kevesebb, mint 2 millió év.

A fényképeket a Hubble űrteleszkóp és az Európai Déli Obszervatórium készítette a Tarantula ködről.

Objektum neve: NGC 2467
Csillagkép: Hajófar
Távolság a Földtől: 13.000 fényév
Leírása: csillagkeletkezési régió

A Tejútrendszer egyik legaktívabb csillagkeletkezési területe az NGC 2467, amely hatalmas gáz- és porfelhőkből áll, amelyekben fiatal csillagok születnek. A fénykép közepén a Haffner 18 nyílthalmaz (=fiatal, laza szerkezetű csillagok csoportja) található. Az NGC 2467 legfényesebb objektuma a HD 64315 jelű csillag, amelynek ultraviola sugárzása ionizálja a ködben lévő gázt.

Objektum neve: Arp 87
Leírása: kölcsönható-összeütköző galaxispár
Csillagkép: Oroszlán
Távolság a Földtől: 300 millió fényév
Expozicíós idő: 6.3 óra
A fotót készítette: HUBBLE, NASA, ESA, 2007 február

Az Arp 87 katalógusjelű galaxispár egyike az Univerzum közeli tartományaiban ma ismert több száz kölcsönható és összeolvadó galaxispárnak. Az objektumot elsőként Halton Arp katalogizálta a hatvanas években, miközben a különleges galaxisokat bemutató atlaszához (Arp’s Atlas of Peculiar Galaxies) készített felvételeket a Palomar-hegyi 5 m-es távcsővel és 1,22 m-es Oschin Schmidt-teleszkóppal. A Hubble Űrteleszkóp nagy felbontású felvétele azonban számos olyan részletet is megmutat a galaxispárból, melyek az Arp-féle katalógus negyven évvel korábbi technikai színvonalán még nem voltak detektálhatók. A két főszereplő a nagyobb méretű NGC 3808 spirálgalaxis (jobb oldalon), illetve kísérője, az NGC 3808A (bal oldalon). Az előbbit majdnem a pólusa irányából látjuk, fő jellegzetességei a csillagkeletkezési területekből álló fényes gyűrű, illetve a poros spirálkarok. A róla kiáramló csillagok, gáz és porgyűrűt alkot a szintén spirálgalaxis kísérő körül, amit a nagyobb komponenssel ellentétben az éléről látunk. Az említett gyűrű merőleges a galaxis síkjára, ezért poláris gyűrűnek is hívjuk. Az Arp 87 és a hasonló összeolvadó párok esetében a galaxisok közötti anyaghíd csavarodott alakja arra utal, hogy a nagyobb galaxisból kidobódott csillagok és gáz egy részét a kisebbik csillagváros gravitációs mezeje befogta, ugyanakkor az egymásra gyakorolt kölcsönös hatás mindkét komponens alakját eltorzítja. A kölcsönható galaxisok nagyon gyakran intenzív csillagkeletkezési folyamatok jeleit mutatják. Ilyenek például a fiatal csillagok okozta kék fény, az intersztelláris gáz emissziós vonalainak erőssége, illetve a felfűtött por távoli infravörös emissziója. Néhány összeolvadó galaxispár esetében a csillagkeletkezési ráta nagyobb, mint a környező Univerzumban bárhol. Az ilyen aktív csillagkeletkezési területeket tartalmazó galaxisokban például sokkal több kompakt és fiatal csillagokban nagyon gazdag szuper csillaghalmazt találunk, mint azt a galaktikus szomszédságunkban megfigyeltek alapján gondolták volna.
A kölcsönható (vagy ütköző) galaxis olyan galaxis, melyre egy másik galaxis gravitációja hatást gyakorol, mert közel került hozzá. Mivel a galaxisok a közöttük lévő távolsághoz viszonyítva viszonylag nagyok, az ütközések sem ritkák közöttük (például a csillagok ütközése ennél sokkal ritkább, szinte soha elő nem forduló esemény). Korábban a galaxisok ütközését érdekes, de nem különösebben fontos jelenségnek tartották, napjainkra azonban kiderült, hogy az ütközések a galaxisok fejlődésének fontos állomásai, az általuk kiváltott nagyszámú szupernóva pedig a többek között az élethez is szükséges nehéz elemek fő forrása.

Objektum neve: NGC 6397
Leírása: gömbhalmaz
Csillagkép: Oltár
Távolság: 8500 fényév

A Hubble űrteleszkóp 2005 márciusától kezdve egy hónapig vizsgálta az NGC 6397 katalógus nevű gömbhalmazt. Az űrtávcső ACS kamerái 83 db fehér törpe csillagra bukkant az NGC 6397 sűrű "csillagmezőjében". Ebből 12 fehér törpe csillagot részletesebben tanulmányozott. A 83 db fehér törpe közül a legfiatalabb csupán 800 millió éves, az idősebbek 1.4 és 3.5 milliárd év közöttiek. A kék színnel bekeretezett négyzetek a fiatal fehér törpéket jelölik, míg a piros színnel karikázottak az idős fehér törpéket. A fiatalabb fehér törpe csillagok fényesebbek és forróbbak, mint az idősebb korú fehér törpék. Az NGC 6397 gömbhalmaz kora több mint 11 milliárd év. A fehér törpe állapot a csillagfejlődés egyik, asztrofizikailag jól behatárolható, végső stádiuma. A fehér törpecsillagok a csillagászat szemszögéből "A" színképosztályú, a Nap abszolút fényerősségének tizedével, századával fénylő csillagok, amelyeket gyakran planetáris köd vesz körül. A fehér törpe körüli planetáris köd a megelőző, vörös óriás állapot külső légkörének maradványa, amely a csillagmag gravitációs összehúzódása után marad vissza. A gömbhalmaz csillagok gömb alakú csoportja, amely 10 000-től 50 millióig terjedő számú tagot tartalmazhat, meglehetősen kicsi, mintegy 50 parszek átmérőjű területen.

Objektum neve: CLASS B1608+656
Leírása: galaxishalmaz
Távolság a Földtől: kb. 5 milliárd fényév; a fotón látható objektumok különböző távolságra vannak

Április 17-én a NASA Hubble űrteleszkópja újabb, zseniális fotót készített a távoli, felfoghatatlan méretű Univerzumról. A felvételen látható csillagvárosok, azaz galaxisok Földünktől öt milliárd fényév távolságban sodródnak a kozmosz sötét, hideg és végtelen "óceánjában".
A célobjektum ezúttal egy galaxishalmaz volt, amely a "CLASS B1608+656" nevet viseli és a fotón lévő galaxisok többnyire ehhez a galaxishalmazhoz tartoznak. A galaxishalmazok a Világegyetem legnagyobb tömegű struktúrái közé tartoznak, átmérőjük sok-sok millió fényév is lehet, és több ezer galaxis is tömörülhet bennük. A Hubble által készült új, nagy felbontású, részletgazdag fénykép segítségével megint csak bepillantást nyerhetünk az Univerzum fiatalabb, korai időszakaiba. A fotón több, fényes csillagszerű objektum is feltűnik, amelyek csillagokra emlékeztetnek minket. A laikus szemeknek csillagoknak látszanak. Azonban ezek a csillagnak kinéző objektumok valójában nagyon távoli, erős rádióforrások - aktív galaxisok - és kvazároknak nevezzük őket.
A képen látható legtávolabbi kvazár a "QSO-160913+653228" fénye 9 milliárd évet utazik, mire elér Naprendszerünkbe, tehát 9 milliárd fényév távolságra van. A 14 órás expozíciós idő önmagáért beszél. A lenyűgöző fotó olyan galaxisokat és egyéb mélyég-objektumokat mutat meg, amelyek egy milliárdszor halványabbak, mint amit az emberi szem érzékelni képes!

Objektum neve: NGC 3293
Leírása: nyílthalmaz
Csillagkép: Hajófar
Távolság a Földtől: 8000 fényév

Az NGC 3293 katalógusjelű nyílthalmaz egyike Tejútrendszerünk 1000 darab, ismert nyílthalmazának. Fiatal, forró, kék színű csillagok alkotják, amelyek kevesebb, mint 10 millió évesek, tehát központi csillagunk korához viszonyítva gyermek cipőben járnak. Először Nicolas-Louis de Lacaille, francia csillagász vette szemügyre egy 12 milliméteres távcsővel, 1751-ben, Dél-Afrikában. Az egyik legfényesebb csillaghalmaz a déli égbolton, amely fényszennyezés mentes helyen szabad szemmel is megpillantható.
Ez a nyílthalmaz egy óriási, molekuláris gázfelhőből keletkezett, csillagait a gravitációs erő tartja közel egymáshoz.
A fényképet az Európai Déli Obszervatórium (ESO) 2.2 méter átmérőjű távcsöve készítette Chilében 2014.07.23-án. A kép teljes felbontása: 8682 x 8436 pixel!

(nem rövid)

Objektum neve: MACS J0416.1-2403
Objektum leírása: galaxishalmaz
Fotó: NASA, ESA, Hubble Space Telescope
Fénykép publikálásának dátuma: 2014. július 24.
Expozíciós idő: 600 óra

A Hubble Űrteleszkóp a Frontier Fields program során, 2014 júliusában újabb galaxishalmazt tanulmányozott, amely folytán a Hubble a fent lejegyzett "MACS J0416.1-2403" katalógusnevű galaxishalmazban analizálta a tömeg (mass) eloszlását. Az űrteleszkóp egész júliusban ezt a galaxishalmazt vizsgálta és végül sikeres méréseket tett a tömegével és a tömeg eloszlással kapcsolatban. Ehhez a gravitációs lencsehatást is figyelembe kellett venni, amely a tér nagy tömegű objektumok (például galaxisok vagy galaxishalmazok) által okozott elhajlítása, amely a közelében egyenes vonalban haladó fény terjedését is meggörbíti, így lencseként működik. A "MACS J0416.1-2403" katalógusszámú galaxishalmaz tömegét 160 trillió (!) Nap tömegével azonosították a Hubble Frontier Fields programban résztvevő kozmológusok. A beérkező Hubble-adatokat hetekig elemezték és összesítették. A Hubble ACS kamerái 51 fotót készítettek a halmaz galaxisairól és centrumáról, majd ezekből a képekből egyetlen nagy képet raktak össze. A Frontier Fields vizsgálatok célja, hogy minél precízebben és részletesebben jellemezzék, feltérképezzék a távoli objektumokat, mint például a kvazárokat és a galaxishalmazokat a távoli Univerzumban.

A második fotón látható piros színnel bekarikázott galaxisok száma kétszáz. Ezeken hajlik, illetve törik meg elsősorban a fény és így lencseként működnek. Az új Hubble adatok szerint ezeknek a nagyon távoli galaxisoknak a tömege volt az, ami odáig vezetett, hogy segített pontosan meghatározni az egész galaxishalmaznak a tömegét.

A harmadik fotón látható kék színnel illusztrálták a Frontier Fields programban dolgozó kozmológusok a "MACS J0416.1-2403" katalógusjelű galaxishalmaz tömeg-térképét az új Hubble-adatok segítségével.

Objektum neve: Lupus 4
Objektum leírása: sötét felhő/sötét köd
Távolság a Földtől: 400 fényév
Csillagkép: Farkas

A 'Lupus 4' sötét felhő 400 fényévre van a Földtől, egy laza csillaghalmazban, a Skorpió-Kentaur OB-asszociációban, a Farkas csillagképben. Az OB asszociációk fiatal, O és B színképtípusú 1-2 millió éves, nagy tömegű csillagokból álló csoport, mely általában aktív csillagkeletkezéshez és sűrű molekulafelhőkhöz kapcsolódik. A sötét felhő tömege 280 Nap tömegével egyenlő. Gázból, porból és ionizált gázból áll. A 'Lupus 4' sötét ködben csillagkeletkezés zajlik. A csillagok közötti teret az igen ritka és hideg csillagközi anyag tölti ki. Sűrűsége mindössze 1 atom köbcentiméterenként, hőmérséklete 10 Kelvin. Két fő összetevőből, gázból és porból áll.
A gáz 99 %-ban H és He atomokból áll (a H - He aránya 85:15). A maradék egy százalékot nehezebb elemek adják, pl. atomos O, Na, N, C, Fe, Mg, Si stb. (ez egyben a gyakorisági sorrend is). Ezen kívül molekulák is előfordulnak: gyakori például a vízmolekula, de előfordulnak viszonylag bonyolult szerves molekulák is: például az etilalkohol- és a szőlőcukor-molekula. A nagyon ritka csillagközi anyag néhol összesűrűsödik és felhők (ködök, nebulák) alakulnak ki belőle, amelyekben a sűrűség több ezerszerese az átlagosnak. Ha egy ködben forró csillag vagy csillagok helyezkednek el, akkor sugárzásuk világításra készteti a ködöt: ilyenkor világító (diffúz) ködökről beszélünk. A por nagy része mikroszkopikus méretű grafit- és szilikátkristályokból áll. A porködök néhol eltakarják a mögöttük lévő csillagokat és világító gázködöket; az ilyeneket sötét porködöknek nevezzük. Legismertebb képviselőjük a Lófej-köd.
A csillagok közötti tér tehát nem üres. Bár a szabad szemes észlelő nehezen tud az égen olyan helyeket azonosítani, ahol a csillagközi anyag jelenléte egyértelmű (elsősorban olyan sötét felhők, amelyek elnyelik a mögöttük található csillagok fényét) egy kis távcsővel már számtalan olyan fényes ködöt tudunk azonosítani (elsősorban emissziós és reflexiós ködök), amelyek kiterjedtek, megjelenésük diffúz, és egyáltalán nem csillagszerűek. A Tejútrendszer csillagközi anyaga - mint ahogyan ez az általános helyzet az Univerzum barionos anyagában - nagyrészt hidrogénből áll, és teljes tömegét tekintve kb. 25%-ban tartalmaz héliumot. Bár az egyéb elemek teljes tömegaránya 1-2%, hatásuk egyáltalán nem elhanyagolható, főleg a csillagközi anyag energia-háztartása szempontjából. A nehezebb elemek megjelenhetnek a gázfázisban is (mint a H és He), de alkothatnak nagyobb méretű porszemcséket. A por a Tejútrendszerben a csillagközi anyag tömegének kb. 1%-át teszi ki. A gáz és a por mellett a csillagközi anyaghoz szoktak még sorolni minden egyebet, amely nem szigorúan egy kiválasztott helyhez kötött és nem fér bele a "csillag" kategóriába. Így a csillagközi anyag része a gáz és a por mellett az intersztelláris sugárzási tér, a kozmikus sugárzás, és a Tejútrendszer mágneses tere. Ennek ellenére, ha általában csillagközi anyagról beszélünk, akkor a gáz és porkomponens együttesére gondolunk. A csillagközi anyag tömege a galaxis teljes tömegéhez képest a galaxis típusától függ, a Tejútrendszerben és a hasonló spirálgalaxisokban átlagosan kb. 10%. Irreguláris (szabálytalan) galaxisokban ez az arány akár 50% is lehet, és az arány minden galaxisban magasabb volt a galaxis fiatalkorában. Az arány a Tejútrendszeren belül is változik a galaktocentrikus távolsággal, a Nap helyén az arány az átlagosnál magasabb, mintegy 30%.

Az 'XZ Tauri' kettőscsillagrendszer kozmikus környezete
Távolság: 450 fényév; Csillagkép: Bika

Objektum neve: Messier 47
Objektum leírása: nyílthalmaz
Távolság a Földtől: 1600 fényév

A Messier 47 nyílthalmazt Giovanni Battista Hodierna, olasz csillagász fedezte fel 1654-ben. Keresztmetszete 12 fényév, és ezen belül 50 csillag jól megfigyelhető. A kék színű csillagok fiatal, nagyon forró égitestek, míg a vöröses-narancssárga színűek ún. vörös óriások, amelyek életük vége felé járnak.
A nyílthalmazok 100-1000 csillag laza társulásai, gyakran látszanak együtt reflexiós ködökkel, amelyek a halmaz szórt fényétől ragyognak. A nyílthalmazok átmérője általában 7-30 fényév közötti.
A fotót az Európai Déli Obszervatórium 'MPG/ESO' nevű, 2.2 méter átmérőjű teleszkópja készítette Chilében, 2014. december 17-én.