HQ képek az univerzumról

A hét csillagászati képe: NGC 2768 elliptikus galaxis. Távolság: 65 millió fényév.
Csillagkép: Nagy Medve
Az NGC 2768 nem csak elliptikus galaxis, hanem Seyfert galaxis is, mert rendkívül fényes maggal rendelkezik és a galaxis közepén egy szupermasszív fekete lyuk található. A felvételen látható hatalmas, fényes folt maga az NGC 2768.

IC 1295 planetáris köd (zöld színű buborék), amely egy haldokló csillagot vesz körbe. Távolság: 3300 fényév.

A planetáris köd gázból és plazmából álló világító burok, amely bizonyos típusú csillagok körül képződik az életük vége felé ledobott gázfelhőből. A planetáris köd legtöbb csillag fejlődésének végső állomása. A Napnál nagyobb tömegű csillagok élete látványos szupernóva-robbanásként ér véget. A Naphoz hasonló, kis-és közepes tömegű csillagokból a haláluk után apró, fehér törpe csillagok lesznek, amelyek körül planetáris ködök alakulnak ki. Az ilyen Naphoz hasonló méretű és tömegű csillagok élete során a fűtőanyagukat jelentő hidrogén magfúzióval átalakul héliummá; az így keletkező sugárzási energia pedig megakadályozza, hogy a csillag saját súlya miatt összeroskadjon. Néhány milliárd év után azonban elfogy a hidrogén, s így már nem érkezik elég energia a magból a stabilitás fenntartásához. Korábban a felső rétegekből beáramló friss hidrogéntömegek lehűtötték a magot, de e hűtő hatású tömegek elfogyása miatt a csillag magja forrósodni kezd; hőmérséklete a normálisnak számító 15 millióról 100-200 millió kelvinre is nőhet. A mag felhevülése miatt a csillag külső rétegei is forrósodni, majd tágulni kezdenek, a felfúvódással egy vörös óriás jön létre. Az extrém magas hőmérsékleten a hélium-atommagok fúziója során szén és oxigén atomok jönnek létre a felszín alatti rétegekben. A héliumfúzió rendkívül érzékenyen reagál a hőmérséklet változására, már kétszázaléknyi hőemelkedés a duplájára növelheti a fúzió mértékét. Ennek során szintén energia szabadul fel, ami tovább gerjeszti a reakciót. A mélyben végbemenő gyors és igen erőteljes felhevülés miatt a legkülső, hideg rétegek leszakadnak a csillagról. A lelökődött gázfelhők burkot alkotnak a csillag körül, majd további rétegek válnak le és csatlakoznak a felhőhöz. A hideg anyagtömegek távozásával a csillag felszíne is fel tud melegedni, és amikor meghaladja a 30.000 kelvint, akkor már elegendő ultraibolya sugárzást tud kibocsátani ahhoz, hogy ionizálja az őt körülvevő felhőt, ami ennek következtében világítani kezd: ez a planetáris köd.

A Chandra űrtávcső felvétele - melynek neve Chandra Deep Field - megmutatja azokat a nagyon távoli galaxisokat a korai Univerzumban, amelyek a legtermékenyebbnek számítanak a csillagkeletkezést illetően. A felvétel az infravörös hullámhosszon, az infravörös tartományban készült április 17-én az ALMA obszervatórium közreműködésével.

A hét csillagászati képe:
Palomar 2 gömbhalmaz, amely része annak a 15 gömbhalmazból álló csoportnak, amelyet a csillagászok Palomar halmaznak neveznek. 1950-ben fedezték fel az első Palomar Obszervatórium égáttekintő projektjének segédletével. Ebben a projektben Edwin Hubble is részt vett.

NGC 6217 spirálgalaxis, távolság 6 millió fényév. Csillagkép: Nagy Medve

Messier 42, Orion köd. Távolság: 1400 fényév.

Az Észak-Amerika köd (NGC 7000) egy diffúz (világító csillagköd) köd a Hattyú csillagképben. A gázköd neve onnan származik, hogy alakja az észak-amerikai kontinensre hasonlít, könnyen megláthatjuk benne a Floridai-félszigetet, illetve a Mexikói-öböl térségét. A ködben jelen pillanatban is csillagképződési folyamatok zajlanak le, amelyek sugárzásukkal fénylésre gerjesztik a körülöttük lévő gázfelhőt.

A Hubble űrteleszkóp lenyűgöző fotója a Tarantula-köd precedens nélküli panorámaképét mutatja be, felfedve hatalmas csillagok alkotta fénylő szívét. A fotó valójában kolosszális mozaik – az egyik legnagyobb, melyet valaha Hubble-fotókból létrehoztak – és a 30 Doradus néven ismert, intenzív csillagformáló régiót mutatja. Az űrteleszkóp kutatócsapata 2012. április 17-én mutatta be az új mozaikot az ikonikus készülék 1990. április 24-i felbocsátásának 22. évfordulója előtt.
A 30 Doradus a legfényesebb csillagkeletkezési régió galaktikus szomszédságunkban, és az eddig látott leghatalmasabb csillagok otthona. Galaxisunkban nincs még egy ismert csillagkeletkezési régió, mely olyan hatalmas és termékeny lenne, mint a 30 Doradus.
Ez a Hubble-fotó a Tarantula-köd szívét mutatja, melyben óriási ütemben zajlik a csillagkeletkezés. A fotót 2012. április 17-én tették közzé, az űrteleszkóp felbocsátásának közelgő, 22. évfordulója előtt. Az ESO teleszkópjának megfigyelései egészítik ki a látványt. (Fotó: NASA/ESA/ESO)

A Hubble új felvétele a Tarantula-ködben rejlő területről azt mutatja, hogy az óriási csillagok szele üregeket váj a gázfelhőkbe, oszlopok, völgyek és gerincek fantasztikus táját hozva létre. A lenyűgöző fények az izzó, forró gázhoz köthetőek. A hidrogén vörösen jelenik meg, míg az oxigén kéknek látszik. A felvétel mintegy 650 fényévnyi területet fed le, mely olyan sok csillagot ölel fel, hogy azok tömege összesítve Napunkénál több milliószor nagyobb lenne. (Egy fényév azon távolság, melyet a fény egy év alatt tesz meg, körülbelül 10 billió kilométer.) A Tarantula-csillagköd 170 ezer fényévnyire található a Földtől a Nagy Magellán-felhőben. Ez egyike azon kisebb kísérő galaxisoknak, melyek a Tejútrendszer környékén találhatóak. A csillagköd belsejében helyezkedik el a 30 Doradus, melyet galaxisunkhoz mért lokális közelsége miatt hosszú ideje egyfajta kozmikus laboratóriumnak tartanak azok az asztronómusok, akik a csillagok születését és fejlődését tanulmányozzák.
Ez a négy kiemelt terület a Tarantula-ködről készült óriási mozaik részét képezi. A bal felső az NGC 2070 fiatal csillaghalmazt mutatja, a bal alsón az NGC 2060 halmaz látható. A jobb felső képen a Hodge 301 csillaghalmaz pompázik, míg a jobb alsón az RMC 136 régió, mely óriási csillagoknak ad otthont. A régió ”lakosai” között megtalálható a valaha látott leghatalmasabb szökevénycsillag, valamint az egyik leggyorsabban forgó is. Emellett 2 – 25 millió éves tartományban mozgó csillaghalmazok is észlelhetőek a területen.
A csillagszületés óriási sebessége a 30 Doradus belsejében részben a Nagy Magellán-felhő szomszédjának, a Kis Magellán-felhőnek köszönhető. A Hubble felvételén a csillagok életciklusának számos szakasza látható, a néhány ezer éves embrióktól kezdve a csillagóriásokig, melyek gyorsan élnek és a szupernóva robbanásokban fiatalon halnak. A 30 Doradus fényes szíve az NGC 2070 csillaghalmaz, mely a szakemberek gyanúja szerint relatíve fiatal, mindössze 2 millió vagy 3 millió éves. A halmazt mintegy 500 ezer csillag tölti ki, sűrű magja az univerzum néhány legnagyobb csillagának ad otthont. Ezek a megacsillagok – melyek a Nap tömegének több mint százszorosával rendelkezhetnek – vájják a csodálatos alakzatokat a 30 Doradus gázfelhőibe.
A Hubble fotójának elkészítéséhez a csillagászok a készülék nagy teljesítményű, 3-as nagy látószögű kamerája és az ACS készülék megfigyeléseit kombinálta. A régióról készült 30 felvétel – kameránként 15 – 2011 októberében készült. Az Európai Déli Obszervatórium teleszkópjának megfigyelései egészítik ki a már amúgy is lenyűgöző látványt.

30 Doradus (Tarantula Nebula).

Abell 2744 óriás galaxishalmaz. Távolság: 4 milliárd fényév.
Színek magyarázata:
kék: sötét anyag előfordulása (75 %), Hubble adatok, látható fény
rózsaszín: Hubble adatok, forró gázok
piros: Chandra űrtávcső röntgen adatai

A felvételt a Hubble és a Chandra űrtávcsöveknek köszönhetjük. A harmadik kép a Hubble fotója az Abel 2744-ről, a látható fény tartományban.

Az NGC 281 egy nyílthalmaz a Cassiopeia (Kassziopeia) csillagképben. Az NGC 281-et egy emissziós köd vesz körül. Az emissziós köd egy ionizált gázból álló, változatos színekben világító csillagközi felhő. Az NGC 281 egy Bok-globula az IC 1591 jelzésű, pár száz fiatal csillagból álló halmazában. A Bok-globulák 10-50 naptömegű, egy fényévnél általában kisebb átmérőjű, átlátszatlan molekulafelhők. Sokan, nagy csoportokban fordulnak elő, és a kiterjedt csillagközi molekulafelhők kisebb anyagcsomóiként jönnek létre. Az egyre növekvő gravitációs terüknek köszönhetően még több anyagot szívnak magukba, míg végül átesnek a kritikus ponton és a saját gravitációs terük révén még jobban összezsugorodnak. Fejlődésük végén csillag vagy csillagok születhetnek belőlük. Az ilyen és ehhez hasonló csillagkeletkezési régiók kulcsszerepet játszanak az anyagnak a csillag- és bolygókeletkezést megelőző kémiai fejlődésében.

NGC 265, egy nyílthalmaz a Kis Magellán-felhőben.

Az NGC 2547 katalógusjelű nyílthalmaz 1500 fényév távolságra van a Földtől a Vitorla csillagképben. Fiatal, forró, kék csillagok alkotják, amelyek 20-35 millió évesek.

Panoráma kép a Carina ködről az infravörös tartományban. Távolság: 7500 fényév. Az eredeti kép valójában egy hatalmas mozaikkép, melynek felbontása: 13092 x 8926 pixel.

Nagyon jók!!

IC 2944 nyílthalmaz a Kentaur csillagképben. Az IC 2944-ben rengeteg Bok-globula található meg, a két nagyobb, összeérő felhője külön-külön kb. 1,4 fényév átmérőjű, és együttesen mintegy 15 naptömegnyi (naptömeg: a Nap tömege) anyagot tartalmaz. A Bok-globulák csillagközi anyagból álló sötét ködök, melyekben csillagkeletkezés zajlik. A csillagközi anyag gravitációs összehúzódásával jönnek létre, melyet gyakran segíthet más csillagok sugárnyomása vagy szupernóvák keltette lökéshullámfront. A Bok-globulák 10-50 naptömegűek és egy fényévnél általában kisebb átmérőjűek. Amikor a globula belsejében születő csillag a magjában beinduló magfúzió miatt elkezd sugározni, a sugárnyomás a globula csillagba be nem épült maradékát elfújja a közelből, és a csillag láthatóvá válik.

Az NGC 6752 egy gömbhalmaz a Páva csillagképben.
A csillagkép legfényesebb gömbhalmaza. A gömbhalmazt James Dunlop fedezte fel 1826. június 30-án. Távolság: 14.000 fényév. Ősi csillagokat és úgynevezett első generációs csillagokat tartalmaz, valamint AGB csillagokat is. Amelyek olyan széncsillagok, különleges csillagok, amelyek általában K vagy M színképtípusúak, az átlagosnál több szenet tartalmaznak, ami miatt C betűvel jelölik őket. Színképükben többnyire C2, cián és szénhidrogén-gyök vonalak fordulnak elő, bennük a szén és az oxigén elemgyakorisága 4-5-ször nagyobb, mint a normális csillagok esetében.
A szénvegyületek a spektrum kék részében az intenzitást jelentősen gyengítik, így ezek a csillagok vörösek.
Az R típusú csillagok felszíni hőmérséklete magasabb és inkább a K típusú csillagokra hasonlítanak, míg az N típusúak hidegebbek, fizikai tulajdonságaik miatt inkább az M csillagokhoz állnak közelebb. A széncsillagok többsége óriás vagy szuperóriás. Újabb kutatások szerint a korai univerzum galaxisai poranyagának nagy részét a széncsillagok juttatták a világűrbe.
Az első, részletekben gazdag fotó a Hubble űrteleszkóp munkája. A második fényképet az ESO egyik óriási teleszkópja készítette május 29-én.

Arp 142 kölcsönható galaxispár. A felvétel alján a tojás alakú NGC 2937 katalógusjelű elliptikus galaxis látható, felette pedig az NGC 2936 katalógusjelű spirálgalaxis található. A két objektum Földtől való távolsága 326 millió fényév. Az Arp 142 felett az UGC 5130 katalógusjelű, kékes színű galaxis lebeg a kozmosz végtelenségében. Távolsága a Földtől: 230 millió fényév. Nincs köze az Arp 142 galaxispárhoz. A Hubble részletes felvétele június 12-én készült a látható fény tartományában és az infravörös tartományban.
A kölcsönható (vagy ütköző) galaxis olyan galaxis, melyre egy másik galaxis gravitációja hatást gyakorol, mert közel került hozzá. Mivel a galaxisok a közöttük lévő távolsághoz viszonyítva viszonylag nagyok, az ütközések sem ritkák közöttük (például a csillagok ütközése ennél sokkal ritkább, szinte soha elő nem forduló esemény). Korábban a galaxisok ütközését érdekes, de nem különösebben fontos jelenségnek tartották, napjainkra azonban kiderült, hogy az ütközések a galaxisok fejlődésének fontos állomásai, az általuk kiváltott nagyszámú szupernóva pedig a többek között az élethez is szükséges nehéz elemek fő forrása.

És azt hallotátok hogy más lényeket is láttak más bolygón?