Terrorizált diáklányból királynő

Whitney Kropp igazi példaképpé nőtte ki magát az őt ért támadások miatt, amelyek ellen mert kiállni, és segítséget kérni.
A teljes cikkhez kattints ide!

érdekes cikk:) de manapság tényleg sok a gúnyolódás, kiközösítés ._.

Sajnos ez tényleg nem ritka manapság..:| Én tudom milyen, sokszor én is semminek vagyok nézve, és jó párszor bántanak az osztályomban nem csak lelkileg, de testileg is.. Ezt szerintem senki nem érdemli meg :| Adamnak és Whitney-nek is igaza van! Remélem sokra viszi majd az életben.

Jó cikk lett

A mi osztályunkba is ez megy de nem ilyen durván...

A mai gyerekek már katasztrófák. A mi sulinkban is vannak ilyenek. Én is így jártam 8.-ban, és alig vártam, hogy elballagjak mert már annyit sírtam, h nem tudtam mit csináljak. Megpróbáltam nem foglalkozni velük, de egyszerűen nem ment.

Örülök, hogy Whitney-nek sikerült:)

uhh szegény lány! de neki sikerült
és annyira kár hogy sok ilyen buta és az éretlen embert! és nem csak a kamaszok világában
most komolyan! miért kelll??????

Én átérzem a fájdalmát. Pont úgy voltam ,mint ő.Különc.Ez 6 évig így volt, aztán elfogadtak engem ú az osztálytársaim úgy, ahogy vagyok. Most 9.-re megbátorodtam ugyan is nem olyan osztályba kerültem, ami gúnyolódós, kicsúfolnak, mert egy kicsit más vagy, mint a többiek.De én megtapasztaltam, hogy az emberek igen is gonoszak tudnak lenni, méghozzá igen fiatal korban. Én is bátrabb lehettem volna annak idején, és megvédhettem volna magam.
Jó látni, hogy visszatudott vágni Whitney, ezzel is csak azt mutatja, hogy ő jobb mindenben. Remélem kétszer megfontolják a többiek, hogy csesztessék őt.

Sajnálom a lányt! És szerintem nagyon undorítóak azok az emberek akik ennyire kitudják készíteni a másikat...!!! Nem is értem,hogy ez mire jó...?!!

Érdekes cikk lett. Elgondolkodtató... : s

Nagyon jó cikk lett! Whitney nagyon sok gyötrelmen ment keresztül, mert nem olyan volt mint a többiek. Ez a boldogság a végére már nagyon kijárt neki. Whitney-nek sikerült, nagy-nagy gratuláció!

Ezt hívják inspirációnak. Büszke vagyok Adamre, itt mutatkozik meg, hogy milyen nagyszerű ember és mit próbál átadni/üzenni a világnak. Whitney pedig rendkívül okos lány, hogy jól profitált mindenből és jó időben állt ki a tömeg ellen.
Saját bőrömön tapasztaltam, milyen ez, de mint ahogy W. is vallja, "Állj ki azért, amiben hiszel, és tegyél meg érte mindent szívvel-lélekkel." A lényeg, hogy megtanuljunk ignorálni.

áááááááááááááááááá én meghalok jjó cikk lett

Ezt jó író írta ez a cikket. és hozzáfűzöm: Terrorizál?

Nagyon jó cikk lett!
Most már számomra is példaképpé vált Whitney! Igazán bátor dolog volt kiállnia magáért. Büszke lehet rá mindenki, hogy példát mutat a fiatalságnak!

Őszintén szólva, amikor olvastam a cikket, kicsit összeszorult a szívem. Régen volt már ugyan, olyan 7-8 évvel ezelőtt, de mély nyomot hagyott bennem az általános iskola, és sajnos nem pozitív értelemben. Habár a középiskolában nem voltam ilyen szinten kirekesztve, mégis egy életen át megbélyegzett az, hogy néhány szemét ember minden áldott nap rajtam élte ki a mások iránti eltipró vágyait. Whitney valóban példakép lehetne, mert ő is megrázta magát és felállt a mocsokból, ahelyett, hogy magát sajnálná. Minden elismerésem az övé, mert nekem akkor nem volt ekkora lelkierőm hozzá. Állandóan sírtam, összetört és levert voltam. És miért csinálták velem mindezt? Mert mertem más lenni, egyéniség, és nem álltam be 14 évesen a klónok közé. Talán akkor nem gondoltam úgy, de ma már kifejezetten örülök annak, hogy így alakult az életem. Miért? Mert ma 21 évesen egy életerős, független fiatal nő vagyok, akinek van egyénisége és nem egy bólogató birka, aki úszik az árral.

A cikkért, pedig ezer köszönet, nagyon jó lett! Régen gondoltam már az általános iskolás éveimre, arra az időszakra, amikor gyűlöltem iskolába menni, és amikor gyűlöltem az lenni, aki vagyok. Így az évek elteltével bátran és büszkén kijelenthetem, hogy lettem valaki. A régebbi osztálytársaim, meg hát, féjszbukkon amit látok belőlük... kettő gyereket szült, a másik tíz úgy éli az életét, mint egy ostoba kölyök, és valaki állítólag prostituált is lett azóta. Ezért légy az, aki vagy, önmagad! A bor is annál jobb, minél öregebb! Ne félj magadat adni még zsenge szőlőként sem!

A történedben mintha a sajátomat olvastam volna (igaz, az még régebben történt, ennek ellenére még mindig bennem a tüske) és minden mondatoddal egyet értek. A cikk valóban remekül sikerült és Whitney egy igazi példakép. Remélem, élőben is találkozik majd Adammel, megérdemli.

Ez a komment is legalább annyira inspiráló,és bátorító mint maga a cikk. Én meg pont most élem a középiskolás évek átkát,maga az iskola nem is lenne rossz,ha nem lenne néhány kis r*bi aki megkeseríti ezeket a mindennapokat...Az ember azt hinné,hogy ezeknek a diákoknak is már egy bizonyos kor után benő a fejük lágya,vagy felnőnek esetleg megkomolyodnak,de nem Úgy vagyok vele egszer csak vége lesz...

Ugyanez itt. Ugye én elköltöztem Angliába, de esküszöm, még egy évem lett volna abban a környezetben, begyógyszerezem magam. Olyan mély sérelmeim vannak, hogy rágondolni is nehéz, nem leírni. A felnőttek el sem tudják képzelni, milyen most tinédzsernek lenni.
Egyébként nekem a volt osztályomból a 90% nem az ismerősöm, olyan szinten nem vagyok rájuk kíváncsi. Most írtam epillanatban az egyiknek egy kemény levelet, mert.. Áh Vicc az egész megláttam a falán, hogy megosztott rólam egy két éves, szörnyű képet, hogy "na ezt sokszorosítsátok, ne a popcorn magazint"
Mondom ez mi a fene? Én már x ideje nem foglalkozom velük, erre neki még mindig az a legnagyobb problémája, hogy kikészítsen?
Sokszor voltam nagyon depressziós, és sokszor éreztem magam miattuk értéktelen embernek. Azonban most összeszedtem magam és kiírtam magamból mindent. Őszintén. Mi a fenét képzelnek? Kik ezek?
Nem nagyon akarok belemenni a részletekbe, de szerintem az elárul mindent, hogy utolsó héten be sem mentem suliba és el sem köszöntem tőlük. Rengeteg végigsírt éjszaka után - mert én csak barátokra vágytam és arra, hogy elfogadjanak. De nekik mindig bajuk volt az alakommal, a ruháimmal,a felfogásommal, vagy bármimmel. Annyira egyedül voltam, hogy kezdtem azt hinni, tényleg ez vagyok, az az ember, aki nem érdemli meg, hogy szeressék és megérdemli azt, amit kap. Adam sokszor célt adott nekem a tovább harcolásra, így végtelenül hálás vagyok neki is. Amikor nem volt mellettem senki, akkor ott volt mellettem ő. Ez így hülyén hangzik, de így volt.
Emiatt egyébként rendkívül bizalmatlan vagyok az emberekkel és félek megnyílni, mert tartok attól, hogy megint azt kapom, amit ott és megint visszakerülök oda, ahol voltam.

Maga a cikk szomorú, de előfordul. Vannak ilyen lények minden iskolában. Elevenen el kéne ásni őket...