Regényírás, versírás

Annyira tehetségesek vagytok.Gondoltam bemásolom az egyik regényem egy részét.Remélem tetszeni fog...

A felkelő Hold.

„Mint szörny, kit rejt a felleg, üvölt kínom, az éj után esengek, az éjt hívom. Háttal fordulok keletnek, hol öröm járja, reszket, mert fénykarmával az ég agyamba tép.”- William Blake
1. fejezet

Szakad az eső. A hajamat és a ruhámat már teljesen eláztatták a hideg esőcseppek. De én mit sem törődve vele, csak rohanok. Nagyon félek. A jobb kezemben egy véres kést tartok, bal kezemmel pedig próbálom elütni az arcomba csapkodó faágakat. De hogy kerültem én ide ebbe a sötét erdőbe? Az előbb még egy gyönyörű verő fényes réten sétáltam, egy gyönyörű fehér ruhában. Az igaz, hogy most is abban a gyönyörű fehér ruhában voltam, csak már egyáltalán nem mondható gyönyörűnek, hiszen valami vörös teljesen eláztatta a nagy részét. De mi lehet az? Csak most jöttem rá. Én egy vértől át ázott ruhában, és egy véres késsel a kezemben rohanok a sötét erdőben. Mint egy rossz horror filmben. De kinek a vére lehet? Az enyém? Nem hinném, hiszen a véreznék, az fájna nem?! De én nem érzek semmit. A ruhám nagy része vér,ha ennyi vért vesztenék, akkor nem rohangálnék az erdőben, hanem valahol már összeestem volna…Egyre beljebb és beljebb hatoltam az erdőben. Miért nem a ki út felé rohanok? Hiszen tudom, merre van. Fölismertem az erdőt ahol bolyongok. A házunk melletti erdő az. Az izmaim sajogtak a fájdalomtól, nem tudom, mióta rohanok. Az sem könnyíti meg a dolgomat, hogy a folyamatos esőzés miatta csúszós és latyakos ez a földút, és csak csúszkálok rajta. Valaki volt a hátam mögött. Eddig is futott volna mögöttem? A légzése lassú és egyenletes mintha nem is futna, csak álldogálna, bezzeg az én légzésem… De ki az? Az adrenalin csak úgy száguldott az ereimben. Kíváncsi voltam, és mindenáron hátra akartam nézni, hogy ki lehet az, hátha valaki olyan, aki segíteni tud nekem. De a félelem győzött a kíváncsiság fölött. Nem törődtem az iszonyú fájdalommal a lábaimban, megpróbáltam gyorsabban futni. Lemaradt. Most már csak az eső cseppek hangját hallottam. Hirtelen valami biztonság érzetett adott, így lassítani kezdtem, míg végül már csak húztam a lábaimat a csúszós talajon. Megálltam egy öreg fenyő tölgyénél, és valami szuszogás félét hallottam. Fölnéztem egy fehér színű farkas ált előttem, aminek sárgán világítottak a szemei. Hirtelen nem tudtam, hogy attól féljek, hogy az a valaki mindjárt utolér, vagy, hogy ez a farkas esz meg. De a farkas nem vicsorgott, még csak nem is láttam a szemében azt az éhséget, amiért általában ezek a csodálatos lények gyilkolnak. Mindig is imádtam a farkasokat. És tudtam, hogy az ő jelenléte ad nekem biztonságot. Gyönyörű hófehér bundája csillogott a holdfényben. Csodálatos látványt nyújtott. Csak ült némán és a szemembe nézett. Majd hátravetette a fejét és vonyítani kezdett. Majd rá pár másodperccel más farkasok is rá kezdtek. Gyönyörű muzsika volt. Szívesen hallgattam volna,de a farkast valami meg ijesztette. Abba hagyta és a tekintetét az egyik közeli bokorra szegezte. Föl állt rám nézett, és elrohant az egyik hegy felé. Én is odanéztem, de semmit sem láttam. De nem mertem kockáztatni, én is föl álltam és elkezdtem rohanni az ellenkező irányba. Az eső továbbra is szakadt, és a farkasok is elhallgattak helyette az ég kezdet rá a nótájára, úgy dübörgött az ég, mint egy véget nem érő dobszóló. A kezembe levő kést eldobtam az egyik közeli bokorba, mert nem elég, hogy valaki üldöz, és hogy valakinek a vére a ruhámon szárad, már csak az hiányzik, hogy a késsel magamat szúrjam le az ellenség helyet (ahogy ismerem magam). Valahogy az erdő közepéből egy kis tisztásra értem. Amint kiléptem a fák közül, megpillantottam egy hosszú, fekete ruhás embert amint a tisztás túloldalán áll. Az arcát nem látom, mert a fekete csuklya eltakarja előlem. De így elsőre nem nagyon bizalomgerjesztő ember. Ismét hallottam valamit a hátam mögül hátra néztem, de semmi nem volt ott. Mikor visszafordultam a fekete csuklyás ember helyett legalább 100 ugyanolyan csuklyás állt körülöttem. A semmiből kerültek elő. Kik ezek? Most már nagy féltem. Hol van az én farkasom? Hol van a szőke herceg, aki általában a filmekben megmenti az embert? Igaz, a filmekben attól függ, hogy milyen. Mondjuk ki, és most egy horror film főszereplője vagyok, és azoknak általában nincs jó végűk, nem igaz? Az egyik csuklyás elindult felém, de az arcát még így sem láttam meg. A jobb kezem a kést kereste, de ugye voltam olyan ügyes, hogy eldobjam, lehet, hogy azon a késen függött volna az életem? Nem hiszem, mivel én egyedül vagyok, ők meg vannak vagy százon, úgyhogy nincs valami nagy esély egyenlőség. Féltem. A szívem a fülemben zúgott. A számon kapkodtam a levegőt, és vártam a megfelelő pillanatot, amikor hatalmasat tudok sikítani. A fekete csuklyás ember miközben sétált felém fölemelte a kezét, amiben egy hatalmas nagy tör volt, és készült belém döfni, eljött az idő. Elkezdtem a torkom szakad tából sikítani, látszólag nem nagyon izgatta, csak jött tovább és belém döfte a tört. Most már éreztem a fájdalmat. Nagyon is. A földre zuhantam, az eső az arcomba hullott. A fekete csuklyások eltűntek. Otthagytak engem meghalni. Ha jól éreztem a szívem alá szúrták bele a tört. Nem tudtam mi tévő legyek. Talán valahogy kérhetek segítséget. Valaki csak meghallja majd a kiabálásomat. Mikor kinyitottam a szám tömérdeknyi vér jött ki rajta, és nem bírtam megszólalni. A tüdőmet szúrták át. Mindjárt meghalok. A kezeim átfagytak a hidegben. Megfogtam a tört, és kihúztam. A tör markolatán volt valamilyen minta, de a sötétben nem bírtam kivenni, de nem is nagyon érdekelt. Megöltek. Vagyis csak leszúrtak, és itt hagytak meghalni, de végül is a kettő ugyanaz. Oldalra fordítottam a fejem, és egy sárga szempárt láttam a sötétben. Aztán lehunytam a szemem…

Én leginkább Once Upon a Time fanficeket írogatok, amiket Merengőn, vagy a blogomban lehet megtalálni. Az egyik nagy kedvencem, amit írok az a Messziről jött idegen. Akit érdekel, itt megtalálja a többi ficemmel együtt:

http://androsama.wordpress.com/

Beleolvastam és nagyon tetszik, de nem lehetne egy picit nagyobb betűvel az ilyen vén csoroszlyák kedvéért, mint amilyen én vagyok?
Egyébként én is írogatok verseket, regényt, novellákat, meséket, van néhány recept is és más egyéb okosság.
http://megindultazagyunk.blogspot.com A verseket az Irodalom saját kézből cím alatt találjátok, a regény kezdeményekre pedig a jobb oldalon látható képekkel libbenhettek át.

Másold ki wordbe. Sajnos nem az én hibám, hogy a régebbi bejegyzések ilyen pici betűsek. Wordpress, és még nem tanultam meg nagyon jól használni. Egyébként Merengőn is fenn vagyok, ez egy eredetileg Harry Potteres fanfiction-oldal, de most már mindenféle van ott. Andro néven keress rám.

Rrrr. Látom, összegyűlt a tanács. Már én is indítani akartam egy ilyen topikot, de jó látni, hogy valaki már megtette előttem. Végül is azt hiszem, én túl lusta lettem volna hozzá.
Nos, ha már mindenki, akkor én is bemutatnék egy kis irományt. Rengeteget írtam már, de ezt angoloknak próbáltam lefordítani, nem sok sikerrel, úgyhogy beletettem bonyolultabb formációkat is.
Remélem tetszeni fog. n_n

Az első találkozásom a halállal

Mindig van, aki nem érkezik időben. Mindig van, aki hibát követ el. És mindig van, aki elrendezi a dolgokat. De mi van, ha ez a valaki eltűnik? A világ – legalábbis az a kis világ – szinte megsemmisül. Ilyenkor nincs menekvés. Mint a fák, amelyeket kivágunk, pótolni kell... Vagy mint a gyertyák, amelyeket eloltunk... Valakinek újra lángra kell lobbantania őket, különben a világ megsemmisül.
Ez az élet körforgása. Megszületsz, élsz, meghalsz. De azt te döntöd el, mit csinálsz közben. Az életedet te változtatod. Legalábbis, te így gondolod...
Hiszel a Sorsban? Hiszel a Reményben? Hiszel a megváltásban? Abban, hogy minden jóra fordul, mert így kell lennie? Igen? Hiba, nagy hiba...
- Kazuki elment!
Ryuichi az asztalra csapott. Tudtam, hogy fél, bár próbálta elrejteni az ijedtséget a dühe mögé. De neki ez nem megy ilyen könnyen.
- Micsoda?! Miért engedtétek, hogy elmenjen?
- Nem mi voltunk. Az anyja tegnap elengedte sétálni, de nem tért haza – mondta komolyan Shinji, és levette a szemüvegét. Ő nem volt annyira rémült, mint a többiek. Micsoda egy szívtelen dög!
Az, hogy Kazuki elment, a végünket jelentette. Nélküle senkik vagyunk, de amíg nem kerül elő, ki kell bírnunk valahogy. Mert igenis elő fog kerülni! Meg fogjuk találni, és kész.
A nap már lenyugvóban volt. Sora kinézett az ablakon, és lassan leszálló virágszirmokat figyelte. Szinte biztos voltam benne, hogy készül valamire. Sosem szokott ilyen hallgatag lenni, kivéve, ha valami nagy baja van. De most csak bámult ki a fejéből, és a nyelvével játszadozott. Az, hogy ő teljesen nyugodt, rosszat jelentett. Neki kellett volna legjobban aggódnia Kazukiért.
Odamentem hozzá. Nem nézett fel, de észrevett engem.
- Sora, mi a gond? - ráncoltam a homlokom.
Eltelt pár perc, mire megszólalt. A többiek addig tovább beszélgettek az asztalnál. Nem hallottam nagyon, miről, de a tervről lehetett szó.
- Nincsen... Semmi gond.
- De igen! - kiáltottam rá. Ekkor már a többiek is elhallgattak. - Mi a franc van?! Téged talán nem érdekel a legjobb barátod sorsa?
Sora dühös tekintettel fordult felém.
- Fogd be a szád! - sziszegte fenyegetően. - Ő már nem a barátom.
- Mi? - döbbentem meg. Hihetetlen volt számomra, hogy ilyet mond. És az a hangsúly, amivel beszélt... Mi van ezzel a sráccal?
- Jól hallottad.
Shinji hirtelen ott termett mögöttünk. Félretolt engem, és Sora elé lépett. Ijesztőbb volt, mint valaha.
- Shinji... - suttogtam. - Ne...
De vagy nem hallott meg, vagy nem is akart meghallani. Felemelte a kezét, és pofon vágta Sorát. A fiú felnyögött, és leborult a székről. Kezét vöröslő arcához kapta.
- Induljunk! - biccentett Shinji. A többiek bólintottak. Mindenki elindult az ajtó felé. Mikor becsuktam magam mögött az ajtót, láttam, hogy Sora sír. Rázkódott a válla, s a nedves könnycseppjei kis tócsába gyűltek a padlón.

Megjegyezném, több szemszögből írok.

Tudom,sokan nem szeretik,sőt utálják a One Direction,de én történet írás képpen választottam őket.Ha van kedvetek olvassátok el,bár mégcsak most kezdtem: http://eleanorjcalder.blogger.hu/