Idézet (bakocsenge @ 2012.02.04. 14:06)
Csatlakozom az érdeklődőhöz...
Akció lehetne??
Na, idáig válogattam az akció jelenetek közül, aztán erre esett a választásom. Kicsit hosszú, kicsit részletes, de most másoljak be egy felet? Itt az egész! Én sokszor ilyen stílusban szoktam írni, de nem kizárt egy-egy romantikus, olykor erotikus vagy tragédiával teli jelenet sem.
A sztori egy Stargate Atlantis (Csillagkapu Atlantisz) fanfiction, amely ugyebár eddig 440 oldalt ért meg 2009 novemberétől napjainkig.
Cím: A Kárhozottak Evangéliuma
A történet: Szól egy fiatal lányról, aki egykoron a CIA hadműveleti tisztjeként volt számon tartva. Ám egy-egy baklövése során arra késztette az igazgatót, hogy űzze őt egy másik galaxisba, pontosabban Atlantiszra. Itt ismerkedik össze egy férfival, aki a felettese lesz és az akciókat követően egyre jobban csak szerelembe bonyolódnak egymással. Végül felbukkan egy titokzatos prófécia, amely megjövendöli azt, hogy a főszereplő CIA ügynök nő, Jennifer Beckett a világ mindenség megváltója, az Orákulum és szabadítja fel a Pegazus-galaxist a lidércek gonoszsága és elnyomása alól. De, hogy mindez működhessen, egy szerelem beteljesedését sem szabad engednie, különben a lidércek maradnak és az emberi faj ki fog pusztulni. Hogyan küzd meg két fiatal szerelmes lélek a prófécia miben létével? Beteljesedik a szerelem vagy sem? Mit titkol a CIA? - Akik nézték a sorozatot, vagy csak hallottak róla innen-onnan, azok előnyben vannak! Bár a bemásolt részlet inkább csak akcióból áll, nem ezekből, csak gondoltam ismertetem, hogy valami hasonlóra lehet számítani.
Részlet a 20-21.-dik fejezetből:
"Az út körülbelül úgy tíz óra lehetett, ha nem több. Magyar időszámítás szerint körülbelül délután háromkor érkeztünk meg a Ferihegynek nevezett repülőtérre, ami mi tagadás, hát elég pindurka volt. Míg jó magam megszoktam azt, hogy eltévedek a negyven-ötven terminálon, itt csak egyetlen egy volt. Johnnal együtt levettük a szalagokról a csomagjainkat, fogtunk egy taxit, és az egyik legnevesebb budapesti hotelben foglaltattunk szobát. Szó mi szó pénzünk nem volt, így az egy millió négyszáz mellé pakoltunk olyan kétszáz dolláros szobafoglalást is. Bár John nagyon rendes volt velem, mert egy helyett kettőt foglaltattunk le. Azt nem tudom, hogy minek, mert az evangélium megszerzését követően elméletben rögtön megyünk vissza Colorádóba, onnan pedig valahogyan is, de megpróbálunk visszamenni Atlantiszra. Azt elfelejtettem említeni, hogy Dr. Weir kijelölt egy időpontot, amikor is a Földre tárcsáznak, és akkor elméletben vissza tudunk jutni. A kérdés egyedül az, hogy vissza fogunk érni a tárcsázásra? Hát reméljük. Délután öt felé Peter felhívott, aki a következő charter járattal érkezett Budapestre, s informált minket az egész akció menetéről. Két ember intézi el az őröket, s én és John betörünk a Millenáris Parkba, mivel is én vagyok a kém és nem ők. Viszont ezelőtt egy zseni kiiktat minden biztonsági berendezést, a többiek pedig őrködnek addig, amíg meg nem szerezzük a próféciát. Egyszerűnek és kidolgozott tervnek tűnt, de a kivitelezése felvetett némi problémát. Alig múlhatott el este tíz, amikor is az újonnan szerzett fekete cuccokba öltöztünk. Fekete nadrág, fekete póló, fekete dzseki féle, ja és még tartozott hozzá egy fekete kesztyű és egy fekete edző cipő is.
- Betörni készülünk, nem? Hol van a fejre húzható harisnya? – kérdezte John tök komoly ábrázattal, amint kezdtem a fegyvereket bepakolgatni a zsebeimbe.
- Nem bankot megyünk rabolni – válaszoltam mosolyogva, s három kést rejtettem az övembe, egy fegyvert a derekamhoz, míg a másik altató lövedékes stukkert a combomra helyezett fegyvertartóba tettem.
- Most komolyan kérdezem – erősítette meg John.
- Logan azt mondta, hogy az egyik embere ki fogja iktatni a biztonsági rendszereket. Így a kamera sem fog működni – magyaráztam.
- Nem fog az feltűnni nekik? – kérdezett rá az alezredes.
- Lehet, hogy Peter nem CIA-s, de tudja, hogy hogyan csináljuk. Valószínűleg felvesznek egy próbafeltételt, majd rácsatlakoznak a hálózathoz, és benyomják nekik. Láthatatlanok leszünk – kezdtem úgy érezni magamat, mint egy tanító néni.
- Szóval, mint az akció filmekben – állapította meg John, s ő is elvett egy párat a kirakosgatott fegyverarzenálból, amelyet Peter rejtett el nekünk itt a közelben. CIA-s cuccok, úgyhogy tudjuk őket kezelni, legalábbis én magam biztosan.
- Valahogy úgy – helyeseltem, s felkaptam pár kütyüt. Az egyik bármilyen kódolást képes volt feltörni, csak rá kellett helyezni az adott dologra, és már ki is nyitotta nekem. Míg a másik egy némító volt, ami azt rejtette önmagában, hogy nem csak láthatatlanok voltunk, de hallhatatlanok is. Igaz, hogy ki lesz iktatva a biztonsági rendszer, de mi van, ha mégsem? Így, ha ezt a szerkezetet bekapcsolom, akkor tíz teljes percig némák vagyunk, ugyanis a hangokat képes 0,1 decire lecsökkenteni, ami azt foglalja önmagában, hogy egy csótány is hangosabban gondolkodik.
- Indulhatunk? – pillantott rám Sheppard.
- Betörésre fel! – kurjantottam, s magunkra kaptuk az extra hosszú fekete kabátunkat, ami eltakart minden gyanakvásra adó okot. Azonban, amint a liftben voltunk a telefonom megcsörrent, s Peter neve állt a kijelzőn.
- Megvagytok? – vettem fel rögvest.
- A szálloda után két sarokra parkolunk egy fekete Reanult autóban – mondta Logan.
- Mindjárt ott vagyunk – tettem le, s folytattam. – Két sarokra innen egy fekete Renault – tájékoztattam Johnt.
- Ha ezt élve megússzuk, akkor elviszlek egy óriáskerékhez – tette le az esküt John.
- Óriáskerékhez? – néztem rá hunyorogva.
- Hát nagyon szeretem az óriáskereket – vallottam be a férfi.
- Az igen, mit meg nem tudok rólad? – tettem fel a költői kérdést, majd kiszálltunk a liftből, s irányt vettünk a fekete Reanult felé. Nem tagadom, kissé ideges voltam, de már közel sem annyira, mint a repülőn. Most már legalább tiszta fejjel tudtam gondolkodni, és a sors is úgy akarja, akkor cselekedni is. Mégis egy dolog miatt nagyon féltem, attól Johnnak baja fog esni, és, ha ez bekövetkezik, akkor soha többet nem fogok magamnak megbocsátani.
~*~
Millenáris Park, Budapest, Magyarország
- Ismételjük át! – nézett ránk Peter és azaz öt ember, akit valahonnan szerzett.
- Michael, te iktatod ki a biztonsági berendezéseket, Ben, Collin, tiétek a három biztonsági őr! Jared, Tom ti pedig velem őrködtök, míg Jennifer és a társa betörnek. Érthető? Ha valami gáz van, akkor mindenki szól a rádión keresztül. Ja, és még valami. Éles lőszert csak akkor használunk, ha tüzelnek ránk! – magyarázta Peter.
- Rendben van. Ha bejutottunk, akkor rádiócsöndet kérek – motyogtam.
- CIA ügynökök – legyintett Peter, majd folytatta. – Sok sikert mindenkinek – kívánta Logan, míg a Michaelnek nevezett fickó rögtön rohant is kikapcsolni a biztonsági berendezéseket, míg Ben és Collin azon fáradoztak, hogyan is tudnák kiiktatni azt a három biztonsági őrt, akiket öt perc alatt hangtalanul is, de sikerült altatólövedékkel leszedniük. Végül úgy mg három perc elteltével Michael hangja szólalt meg a rádióban.
- Kész vagyok. A kamerára rácsatlakoztam, ki van iktatva minden, ami csak létezik. Mozgás-, hő-, és hangérzékelő is – sorolta fel a férfi.
- Rendben, akkor mi indulunk – szólaltam meg.
- Sok szerencsét – nézett rám Peter.
- Köszi – mosolyodtam el, s irányt vettünk az épület hátsó bejárata felé. Ugyanis eszem ágában sem volt a főbejáraton menni. Volt nálunk karabiner és megfelelő kötél is, ráadásul az épület teteje erős üvegből volt. Úgyhogy simán meg tudtam oldani. Na, de hogy hogyan? Nos, azt mindjárt meglátod. Körülbelül három perc elteltével már vagy egy kilométer magasban egyensúlyoztunk, amikor is John megállt.
- Rendben, itt jó lesz. De, hogy fogunk bejutni? – kérdezte Sheppard.
- Mindjárt meglátod – feleltem furfangosan, s előhúztam az egyik zsebemből egy kisebb műanyag flakont, amit rápermeteztem az üvegre gyorsan. Vártam tíz másodpercet, s a férfira néztem.
- Törd be a stukkerrel – kértem, s a férfi azon nyomban engedelmeskedett. Háromszor is lesújtott rá, de az a szerencsétlen üveg nem tört be. Majd ezt követően rácsaptam egy picit a kezemmel, amelynek következtében az egyik oldala elengedett, s ú fel tudtam tekerni, mintha valami papír lett volna. John pedig csak elkerekedett szemekkel nézett és nézett. Úgy látszik ilyet még nem látott.
- Látom, nem hiába kérted a CIA-s felszerelést – jegyezte meg az alezredes.
- Kezded érteni, hogy miért foglalkozom ezzel – mosolyodtam el, s a kötél végére erősített kampót megpörgettem, eldobtam, ami azon nyomban bele is akadt az épület esőelvezető csatornájába. Remélni mertem, hogy kibír 80-90 kilót. Ha nem, akkor legfeljebb valamelyikünk törött végtaggal tér vissza a Pegazus-galaxisba. Utána pedig rögvest ledobtam a kötelet.
- Melyikünk megy elsőnek? – tettem fel a fogós kérdést.
- A hölgyeké az elsőbbség – vágta rá rögvest Sheppard, míg jó magam mindenféle reakció nélkül leguggoltam, a karabinereket ráerősítettem a kötélre, majd szépen és lassan elkezdtem leereszkedni. Szó mi szó sötét volt, így amint leértem, rögvest szóltam a férfinak.
- Lent vagyok! – kiáltottam el magamat, s rögvest előkerestem a zseblámpámat. John sem tétovázott, szinte fél perc alatt lent volt. Gyakorlatilag egy nagyon nagy, majdnem üres, ám annál modernebb teremben találtuk magunkat. A fényképmemóriámnak köszönhetően tudtam memorizálni a térképet, s így tudtam, hogy merre kellett mennünk.
- Bent vagyunk – mondtam bele a fülemben lévő rádióba.
- Oké, mi őrködünk, addig is érvényben van a rádiócsönd – reagálta Peter, mi pedig percekig jártuk a folyosókat, amik végül el nem érkeztünk a megfelelőhöz. A raktár szoba ajtaját kicseréltették egy olyan szuperajtóra, ami legalább egy méteres páncélból állt, s kódolásos belépés volt érvényben. Még jó, hogy hoztam magammal pár kis CIA-s kütyüt. Így hát a megfelelő kisebb karórát kivettem a zsebemből, ráhelyeztem az ajtóra, ami fél perc alatt feltörte a kódot, és azon nyomban kinyitotta nekünk az ajtót, de a látvány az önmagáért beszélt. Nem tudom, hogy ezt miért nem sikerült kiiktatni, de úgy látszik a lézeres biztonsági rendszer valahogyan máshonnan működött. Szinte több száz piros lézer szelte szét a szobát. Fogalmam sincs, hogy ezen, hogyan fogunk átjutni.
- Erre is kaptál kiképzést? – törte meg a csendet John, míg jó magam azonnal a fülemben lévő rádióhoz nyúltam.
- Ööö… Logan, van egy kis gond – szólaltam meg én is.
- Mi az? – érdeklődött Peter.
- Nem lett kiiktatva az összes biztonsági berendezés. Jó felé járunk, de vagy több száz lézer sugár van a szobában – magyaráztam.
- Az, hogy lehet? – hallottam meg egy idegen hangot, aki valószínűleg Michael volt.
- Nem tudjuk, de ezen nem fogunk átjutni – állapította meg az alezredes.
- Az lehetetlen. A számítógép szerint mindent kiiktattam. De akkor csak az maradhat, hogy a lézeres berendezés más szerverről működik. Kell pár perc, amíg lekapcsolom – hadarta Michael, s nekem pedig Rodney jutott az eszembe. Bezzeg, ha McKay itt lett volna, akkor ez biztosan nem történik meg.
- Rendben – feleltem, majd Johnra néztem.
- Lehet, hogy McKay idegesítő, de ő simán megoldaná – tette hozzá John.
- A számból vetted ki a szót – vágtam rá, s azonnal levettem magamról a válltáskát és a dzsekimet.
- Mire készülsz? – kérdezte Sheppard.
- Megmentem a seggünket – vágtam rá kissé vulgárisan, s mindent a férfi kezébe nyomtam.
- Azt gondoltam Beckett ügynök, de oda nem engedlek be – ellenkezett a katona.
- Akadályozz meg benne! – vágtam vissza gúnyolódva, majd megfordultam, és vettem egy mély levegőt. Tudatában voltam annak, hogyha egyszer is hozzáérek, akkor az akár az életünkbe is kerülhet. Pedig már milliószor és milliószor csináltam ilyesmit, de valahogy ez az akció különbözött a többitől. Na, de tudod, hogy miért? Mert most volt veszteni valóm. Amikor a CIA-nak ajánlottam a szolgálatomat, akkor egy ilyen akció során nem volt mit vesztenem, de most a helyzet más volt. Végül úgy tíz másodperc elteltével ideje volt indulnom, ha napfelkelte előtt végezni akartunk. Életemben talán most figyeltem először a lépéseimre és a mozdulataimmal. Az első pár lézert pár lépéssel ki tudtam kerülni, de a többi már kezdett nagyobb falatnak bizonyulni. Kesze-kuszán véletlenszerűen voltak elhelyezve, bár még jobban is jártunk, hiszen a mai fejlett technológiával már véletlenszerű mozgású lézerek is léteznek. Ez, ami itt volt a régi hagyományos, így nem volt nehéz dolgom, de valami miatt mégsem volt olyan könnyű. Hajolgattam, lépdeltem, sőt egyszer még cigánykerekeznem is kellett annak érdekében, hogy nehogy valamelyik lézerhez hozzáérjek. Percekkel később végül sikerült az utolsó lézer alatt is áthajolnom, majd megfordultam és az alezredesre néztem.
- Na, jöhetsz – jelentettem ki.
- Azt hiszem, ezt inkább kihagyom – nyilatkozta a katona.
- Nem nehéz – bíztattam, hiszen annyira szerettem volna őt magam mellett tudni.
- Katona voltam Jenn, és nem kém. Én addig őrködök, te pedig szerezd meg az evangéliumot! – parancsolta John, majd pár pillanatig még méregettem, aztán feladtam ezt az egész érveléses dolgot. Elvégre igaza volt. Nem gyakorolta ezt éles helyzetben, és, ha egy kicsit is hozzáér, akkor vége az egész akciónak, és minket sittre vágnak betörés gyanújával.
- Sietek – reagáltam, és azonnal futásnak eredtem. Aztán elértem egy kisebb helységbe, ami már nem volt fel szerelve igazából semmivel, csak egy újabb hangérzékelővel. Ezt mégis honnan tudtam? A szemben lévő falon nagyon ismerős volt az a kis kütyü, amivel ezt élesíteni lehetett. Úgyhogy elővettem azt a CIA-s holmit a zsebemből, ami 0,1 decire csökkenti le a hangokat. Így jó magam beszélhetek és zöröghetek, de ezt mások aligha fogják meghallani úgy húsz méteres körzetben. Azonban amint eldobtam, azonnal akcióba lendültem. Az a műkincs, amit kerestünk valóban régi volt. A sötét színű barna kötetes könyv egy üvegdobozban pihent sértetlenül, míg a lapjain látszott már az idő végzetes kopása. Hiszen lehet, hogy egykoron hófehér volt, de most már sokkal inkább okkersárgásnak tűnt. Nem haboztam, rögvest összezúztam az üvegdobozt, ezt követően pedig felkaptam a helyéről. A furcsa dolog az volt ebben az egészben, hogy a könyv alig nyomhatott fél kilót, pedig jó nagynak és vastagnak tűnt. Mindenesetre nem filóztam rajta, hanem sarkon fordultam és szedtem a lábamat visszafelé. A lézerek eltűntek, s megállapítottam, hogy Michael kitűnő munkát végzett, de nem kellett volna elhamarkodottan ítélnem. Amint a lézeres szobába értem körül vett legalább nyolc férfi, míg egy nő egy éles kést szorított John nyakához. Felesleges mondanom, hogy ez az egész meglepett. Hol van a csapat, akivel jöttünk, és legfőképpen, hol a fenében császkál Logan?
- Tegye le a könyvet, és akkor megkímélem a barátja életét – utasított a barna hajú hölgy, aki Miss Kingston volt az. Nagy nehezen ugyan, de mérlegeltem a dolgot, s a tárgyat letettem a padlózatra.
- Rúgja ide! – parancsolta a nő, s eleget tettem a kérésének. Egy gyenge rúgással átpasszoltam neki a több tízezer éves dokumentumot.
- Ki maga? – tettem fel az első kérdésemet.
- Dorothy Kingston ügynök – vágta rá rögvest Dóri.
- Szóval Devlin nem bírta ki – mosolyodtam el, és őszintén szólva már hallottam erről a lányról. Körülbelül akkor került az ügynökséghez, amikor én, de aztán jó magam kaptam a legveszélyesebb feladatokat, így csak egy-két szófoszlányt hallottam róla. Állítólag megmentette az amerikai elnök és a brit miniszterelnök életét. Fogalmam sem volt, hogy ebből mennyi igaz, de, ha mindebbe van igazság, akkor Devlin nem egy Zöldfülűt küldött utánam, hanem olyan ügynököt, mint amilyen én vagyok. Sokan azt mondták, hogy a CIA ékességeként ragyogok, de ebben sosem hittem igazán. Szerettem a munkámat, szerettem csinálni és szerettem mások életét megmenteni. Lehet, hogy profin tettem, de nem éreztem, hogy bárkinél is jobb lettem volna. Hierarchiát meg pláne nem építettem fel. Az embereket mindig is egyenrangúnak kezeltem, és már megbocsásson mindenki, de én nem Billy Ray lánya vagyok, aki azt hiszi, hogy ő áll a piramis legtetején.
- Most mit akar tenni? Megöl? – érdeklődtem.
- Az igazgató úr parancsa, mivel is kettősügynök – felelte Kingston.
- Baromság – szólt közbe Sheppard.
- Kettősügynök? Kíváncsi vagyok, hogy mi mindent fog rólam még firkálni az a féreg – magyaráztam.
- A válaszom igen. Meg akarom ölni, de nem fegyverrel, hanem kézzel – tájékoztatott Dorothy.
- El kell, hogy keserítsem, de ez nem fog menni – vallottam be, s talán ebben az egy dologban voltam biztos. Verekedni mindig is tudtam. Egyszer-kétszer szenvedtem már el vereséget, de valahogy olyan szituációkban, mint amikor az ellenfelem körülbelül háromszor akkora, mint amekkora én vagyok. Nem vagyok McKay, de, ha Kolya hátsóját szét tudtam rúgni, akkor mit tehetek egy nővel? Mondjuk nem becsültem őt alá, de arra tippeltem, hogy a menet igen rövid lesz. Úgyhogy kiszedtem a fegyvert a derekam mellől, és lecsatoltam a fegyvertartót, amit a jobb combomra erősítettem.
Ajánlott zene olvasás közben: Skillet - Monster című száma.
Dorothy is elengedte Johnt, akit azon nyomban két másik ügynök fogott le. Ezt követően ő maga is a fegyvereit a földre vetette és úgy látszik ideje volt megküzdeni a nővel. Semmi kedvem sem volt a verekedéshez, de másképp nem úszhattuk meg ezt az egészet. Támadni ugyan nem akartam, így csak azt vártam, hogy a CIA ügynök mikor veti rám magát, ami nem is tellett olyan sok időbe. Úgyhogy azon nyomban kivédtem Kingston ügynök támadását, ami pár szakszerű mozdulat volt. Ismertem ezeket a mozdulatsorokat, még hozzá nagyon is. Én is ugyan ezzel a technikával dolgoztam, csak még belepakolgattam egy kis ilyet is meg olyat is, mivel is több harctechnikát tanultam meg, így csináltam valami szuper extrát, ami olyan Jennifer Beckettes. De Dorothy mozdulataiban volt valami, ami nagyon, de nagyon ismerős volt. Sok embert láttam már verekedni, de a technika meglehetősen hasonlított az enyémhez. Kingston biztosan a CIA egyik embere, és ezt már letisztáztam magamban, akkor, amikor az ütéseket kivédtem és jó magam próbálkoztam párral, de a lány hozzám hasonlóan az összeset kivédte. Nem vártam meg, amíg újra támadásba lendül, így egy rúgással próbálkoztam, amivel megtántorítottam ugyan, de közel sem volt elég ahhoz, hogy ledöntsem a lábáról. Ezt követően ő maga is egy rúgással próbált visszavágni, amelynek következtében lehajoltam, a háta mögé pördültem, amit talán lehet, hogy nem kellett volna. Dorothy szinte pillanatok alatt fordult meg, és csavarta ki a karomat úgy, hogy még a szemem is könnybe lábadt. Nos, legalább megtudtam, hogy mit éreznek azok, akiknek csak úgy képes vagyok lazán kicsavarni és majdnem eltörni a karjukat. Szó mi szó, de meglehetősen fájdalmas kis élmény volt számomra. A fájdalomtól felüvöltve még több adrenalin jutott a véráramomba, és azon nyomban bordán könyököltem nőt, majd pedig ezzel együtt el is eresztett. Úgy látszik nagy volt a fájdalma, de nem adta fel a küzdelmet. azonban most jött még csak a legjava. Igaz, hogy eddig a tipikus CIA-s mozdulatsorokat adta elő, amire rájött, hogy nálam nem fog sokat elérni. A következő lépései meg hát olyanok voltak, amik leginkább a karatéra hasonlítottak. Őszintén szólva elsajátítottam pár harctechnikát, de a karate valahogyan lemaradt a listámról. Úgyhogy míg Dorothy a karate tudásával próbált lenyűgözni, addig én bevetettem azokat a mozdulatokat, ütéseket és rúgásokat, amelyet a kick-bokszolók szoktak. A sportot nem űztem, de meglehetősen szerettem és úgy látszik ezúttal szükségem volt rá. Míg Dóri a karatés ütéseivel és rúgásaival próbált leteríteni, addig átpördültem a karja alatt, megfogva azt. Úgy látszik ez nem jött össze, mivel is Dorothy úgy kigáncsolt, hogy gerinccel vágódtam a padlóra. Megütöttem a nyakamat, a derekamat és a fejemet is. Azt kívántam, hogy bárcsak vége lett volna annak a napnak. Hiszen majdnem kinyírtam magamat egy lézeres szobában, most meg, meg akar ölni Devlin igazgató úr, mondván, hogy kettősügynök vagyok, ami egy cseppet sem igaz. Mindig lojális voltam a hazámhoz, aki itt bűnűző az nem én vagyok, hanem Daniel Devlin. Nos, de most ott tartottunk, hogy Kingston a földre kényszerített, aminek nagyon, de nagyon nem örültem. Percekkel később pedig arra eszméltem fel, hogy az adott likvidáló ügynöknő felém hajol és a nyakam elszorításába fog bele. Na, ne már, hogy így haljak meg! Túléltem a genii katonákat és a világ legcsúfabb lényével, a lidércekkel való találkozást is. Nehogy már egy CIA ügynök tegyen el láb alól, mert akkor ott helyben öngyilkos leszek. Gondolom már kitaláltad, hogy nem akartam hagyni a dolgot, s lendítettem a bal lábamon. Ennek a nagy következménye pedig az lett, hogy a nőt tarkón rúgtam, ami nagyon fájhatott neki, hiszen azon nyomban a nyakamat elengedte, és egy határozott mozdulattal lelöktem magamról. Rögvest felpattantam, és a dolog már kezdett durvulni, mert Dorothy már egy svájci zsebkést is előrántott. Na, ne, erről nem volt szó! Úgy volt, hogy puszta kézzel nem pedig késsel. Hánytam hátra felé három cigánykereket, ezzel ugyebár a pengével való találkozást akartam elkerülni, majd két kést kikaptam az övemből, amit két ügynök felé hajítottam. Az egyiknek a nyakába, míg a másiknak a tüdejébe fúródott. Szinte mind a kettő, azon nyomban meghalt. Így a nyolc helyett már csak hat maradt, plusz Kingston ügynök. Az ominózus eseményt követően előhúztam az utolsó zsebkésemet. Takarékoskodnom kellett, ha életben akartam maradni. A nő azonnal támadt a késsel, amely elől azonnal el is pördültem, így az eszközt a falba vájta bele. Nem túl szerencsés, de a fegyver éle így sem csorbult ki. Hát persze svájci, és nem valami gagyi alumíniumból készített akármi. Nem akartam őt megölni, de kiprovokálta. Vagy ő, vagy én. Nagy nehezen megbékéltem ezzel a gondolattal, és egy kicsit meg is sértettem a karját. Körülbelül fél centis sebet ejtettem rajta, amit nem vett túlzottan zokon. Lövésem sem volt, hogy én ezt meddig fogom bírni, de azt tudtam, hogy meg kell ölnöm ezt a fiatal nőt, különben ellenkező esetben ő fog velem végezni. Az ötletért őszintén szólva nem rajongtam, de nem volt más választásom. Fáradt, éhes és kimerült voltam. Semmi kedvem sem volt egy tévútra tért CIA ügynökkel verekedni, aki ugyanolyan kishitű, mint én. Azt hiszi, hogy jót tesz, de csak az amerikai kormány piszkát takarítja el, s varrja el a szálakat. Devlin nem hitte volna, hogy arra a kis dologra is rájövök, mert az igazság ugyan valami más volt, de még így is meglehetősen veszélyeztettem az ügynökséget, így likvidálni kellett. Pontosan ezért küldte rám Kingston ügynököt, aki szerintem nagyon jó ügynök. Tudta ugyanazokat a trükköket, amiket én, ugyanazzal a módszerrel és ugyanazzal a stílussal dolgozott. Habár akkor életre és halálra mentünk, de már akkor beláttam, hogy nagyon, de nagyon hasonlított rám. Az akaratereje, a stílusa és a nőnek a mentalitása furcsa dolgokat váltott ki belőlem. Részben úgy éreztem, mintha magammal verekednék, csak más külsővel. Na, de a nő a késeléses manőverem után magához rántott és úgy, ahogy van állon könyökölt. Furcsa, ám annál kellemetlenebb vér ízt éreztem a számban, ami eléggé undorítónak hatott. Dorothy végül egy szakszerű mozdulattal szó szerint kivette a kezemből a kést, míg én sem akartam tétovázni. Kölcsön kenyér visszajár. Kingstont egy rúgással megtántorítottam, majd egy félköríves ugrással kivertem a kezéből a kést, ami egy harmadik CIA ügynök két szeme közé fúródott. Nos, hidd el, ez nem volt szándékos, de ez már csak hat ügynököt jelentett. Nehezen, de fogytak és fogytak. Aztán eszembe jutott még egy ötlet. Levettem a pulcsimat, ami tökéletes eszköznek bizonyult. Először a nő lábára akartam rácsavarni, de valahogyan nem akart összejönni, amit Dorothy ki is használt, hiszen egy hason rúgással jutalmazott. Fájt, még hozzá pokolian, hiszen régen ütöttek már hason, az egyszer biztos. A fájdalomtól összegörnyedve lépdeltem a háta mögé, s minden erőmet összeszedve a pulcsimmal a nyaka köré fogtam és elkezdtem húzni. Nem volt szép dolog, de fojtogatni kezdtem. Hallottam, ahogyan Dóri fuldokolni kezd, s ijedtében a zsebében matatott valamiért, amit meg is talált. Hirtelen csak annyit vettem észre, hogy a jobb karját felém lendíti és valamit beleszúr a nyakamba. Irtózatos nagy fájdalom járta át a testemet nyakamtól lefelé. Kénytelen voltam őt elengedni. Fogalmam sincs, hogy mi volt az, de egy biztos, kezdett ledönteni a lábamról. Végül a nagy csatának John vetett véget, aki egy altatólövedékkel találta el Kingston ügynököt. A nő kezéből rögvest kiesett a fecskendő, lehunyta a szemét és földre zuhant. Pár pillanat elmúltával felocsúdtam, s megláttam Petert és a többieket, akik valószínűleg a maradék hat ügynököt altatólövedékkel hatástalanították.
- Jól vagy? – sietett oda hozzám John.
- Persze, csak valamit beadott nekem – feleltem.
- Gyerünk, pucoljunk innen! – adta ki a parancsot Logan.
- A nőt hozzuk! – kiáltottam el magamat.
- Minek? Meg akart ölni – érvelt Sheppard.
- A hasznunkra lehet, úgyhogy kapjuk fel – hadartam gyorsan, míg Ben és Collin rögvest cselekedtek. Az egyikük elölről fogta, addig a másikuk a lábainál. Én azonban gyorsan felkaptam a földről az evangéliumot, és futásnak eredtünk egyenesen a főkijáraton keresztül. Michael leszedte az elektronikai holmikat, majd beszálltunk a fekete Reanultba. Percekkel később felfedeztem magamon, hogy az a dolog, amit beadhatott nekem valamiféle nyugtató lehetett, vagy nem tudom. Picit fájt még a nyakam, és a fejem is elkezdett hasogatni, de ezen kívül jól éreztem magamat.
- Mi tartott ilyen sokáig? – érdeklődtem, miközben én az anyósülésen ültem, míg a többiek hátul nyomorogtak az alezredessel együtt.
- Bezártak minket egy furgonba – vágta rá Tom.
- Jó sokáig tartott kiszabadulni – állapította meg Sheppard.
~*~
Körülbelül fél órával később Logan, Ben és Tom John szobájában lekötözték az ifjú hölgyet, s várták, hogy magához térjen. John és én addig a szobámban tettünk és vettünk. Éreztem, hogy aggódik értem, bár megnyugtattam, hogy semmi bajom sincs. Akármit is adott be nekem, nem éreztem a hatását. Nem lettem rosszul, nem szédültem és még felpörögni se pörögtem fel. Úgy éreztem magamat, mint máskor. Eszembe is jutott, hogy vajon mi lehetett az, de nem akartam tovább firtatni a dolgot. Így tehát elmentem zuhanyozni. Őszintén szólva, rám fért. Eléggé ki voltam merülve, és ilyenkor a legfrissítőbb dolog egy fantasztikus zuhany. Gondolkodni meg ráadásul csak ott tudtam. Megúsztuk élve a dolgot, nem kaptak el, az evangéliumot is megszereztük, úgyhogy ez az akció minden volt, csak kudarc nem. A gondolataimban kalandozgatva csak engedtem és engedtem, hogy a víz a testemet mossa. Izgatott az a gondolat, hogy John kint ül az ágyamon, miközben jó magam ruhátlanul álltam a forró víz alatt. Gyűlöltem ezt az érzést, de annyira vele szerettem volna lenni. Csak a csókjaira, csak az érintéseire és csak a szenvedélyes suttogására tudtam gondolni. Annyira, de annyira hiányzott, és ami a legrosszabb azaz, hogy nem tehetjük meg. Nem szerethetem őt, ahogyan én akarom, és kölcsönösen ő sem szerethet engem. De miért? Isten miért rendelkezett így? Miért? Annyi szenvedésen mentem keresztül, és úgy látszik azt az apró boldogságot is elvette tőlem, amit az élet ajándékozott nekem. Könnyes szemekkel áztattam a testemet, miközben arra gondoltam, hogy ez az a szerelem, ami soha sem válhat valóra. Ettől a gondolattól pedig szinte gondolkodás nélkül megkíséreltem volna újból az öngyilkosságot. A tekintetem újabban a csuklóimnál lévő sebekre tévedtek, és azt kívántam, hogy bárcsak egy picivel mélyebbek lettek volna. Lehet, hogy megszereztük a próféciát és megmentettünk egy csomó embert, de szenvedtem."
A stilisztikai és a helyesírási hibákért elnézéseteket kérem, mert nem néztem át betűről betűre, csak úgy átfutottam és kijavítottam a nagyobb hibákat. Én körülbelül valahogy így írok. Ha lenne igény a történet elejétől való olvasására, akkor persze publikálni fogom a Merengőn. Nem tudom, hogy hány embernek, meg, hogy egyáltalán valakinek be-e jön az ilyesfajta stílus, amiben általában írni szoktam.
offline
Nagyon ügyes vagy! 
0 felhasználónak tetszik:
Köszönöm szépen. 
D Nekem a legutóbbi most lett 63 oldal, és kb. egy hónapja kezdtem rendesen írni. 
Én is elég régóta írok regényeket, verseket, most beraknék egy verset a regényt még nem merném. 
(A helyszineket kérem úgy nézni hogy falun élek. 
Nagyon tehetségesek itt előttem egyesek, a regényeimet inkább nem is osztom meg!! 
Ha érvényesülni akartok, akkor azt ne itt, a Starityn tegyétek, hanem a Merengőn! Ott néha kemények az emberek egymással és egyenesen leírják neked, hogy mi az, amiben fejlődnöd kell és mi az, ami teljesen jó. A te esetedben vegyes érzelmeim vannak. Nem tudom mikor kezdted az írást, de a cselekmények túl rövidek, kevesek, nekem nem tetszik annyira. Lehet, hogy azért, mert speckó a kémregényekhez, a sci-fikhez és a romantikus történetek egyvelegéhez vagyok hozzá szokva, így nekem ezek a tini írások valahogy nem jönnek be, unalmasak. Ez mondjuk nem feltétlenül jelenti azt, hogy rossz, csak sajnos nem vagyunk egyformák és nem mindenkinek tetszhet minden. Ettől függetlenül nem rossz, csak tudod, a gyakorlat teszi a mestert! Írjál, írjál és írjál jó sokat még! Az én írásaimon is látni, ahogyan fejlődtem évről évre, amit a folyamatos gyakorlással tudtam elérni.
