Regényírás, versírás

Üdv!

Nem tudom lesz-e jövője ennek a topicnak, majd meglátjuk.
Tehát: Észrevettem, hogy sokan szerettek írni, ezért úgy gondoltam, hogy aki elég bátor (vagy nem tudom hogy fogalmazzak) az ossza meg velünk a regényét, versét, stb., hadd lelje benne örömét más is.
Aki regényt ír, célszerű lenne, hogy kezdésnél ír egy rövid ízelítőt a műről. Egy hozzászólásban csak egy fejezetet írj le, később, ha elkészültél a többivel, bizonyos időközönként oszd meg azokat is, felülre írd ki félkövér betűkkel a mű címét, és azt, hogy hányadik fejezetnél tartasz!

Jó írást!


Ízelítő: Nancy próbál hétköznapi lány lenni. De nem tud. Mindenhonnan kiközösítik, senki sem szereti. A szülei halála után a nagymamájánál nevelkedik, aki ugyanolyan kegyetlenül viselkedik vele akárcsak az osztálytársai, mégis sikerül egyikükkel mély barátságot kötniük, amitől a lány egyre magabiztosabb lesz, és elhiszi, hogy ő is értékes ember. Nancy-nek fenekestül felfordul az élete, amikor újra megjelenik rég nem látott nagynénije, és a szárnyai alá veszi.



A mélyből a csúcsig - 1 fejezet, Senki sem szeret?

Fényes, csillogó őszi nap volt. A fákon látszott, hogy örülnek az októberi, semmiből jött napfénynek. Lehullatták levelüket, és most csak a csupasz, girbe-görbe ágaik látszódnak. Magukra maradtak. Míg nyár volt, mindenki imádta őket, amiért oly sűrű, élettel duzzadó világoszöld lomkoronájuk volt. A forró, olykor-olykor már perzselő napsugarak elől volt egy menedék: a gyönyörű szép fák árnyéka. És most? Szegények alig kapnak figyelmet, így hogy se nyár, se lombkorona. Egy valaki azonban meghálálja múltbéli jócselekedeteiket, miszerint árnyékot adtak…

-Héj, Nancy! Megtaláltad a hozzád illő barátot? Értelmi szint terén ez a fa előrébb van mint te. Szóval szerintem keress elő a földből egy gilisztát, az talán megfelel.
Nancy, aki mint minden áldott ősszel, most is szárnyai alá vette a fákat, és gondoskodott róluk, a szívén viselte a növények sorsát. Metszett, összegereblyézte a felgyülemlett leveleket, és ilyesmi kerti munkákat végzett. Ez a gonosz beszólás viszont most gyengén érintette. Vastag könnyréteg gyűlt a szemébe, nem értette miért bántják. Mindenki. Őt senki sem szereti? Igen, senki sem…
-Höhh, most sajnálnunk kéne? Jaj, te szegény! - hangzott az utolsó mondat nem kissé szarkasztikusan a főgonosz, Mike szájából - Na menjük innen, ne pazaroljuk erre a kis csitrire a drága időnket!
A lány nem tudta tovább tartani magát, a könnyfátyol utat tört magának, és kis lelke minden bánatát kiengedte csillogó mogyoróbarna szemein keresztül. És csak sírt, csak sírt. Nem ez az első eset. Amióta ideköltözött, folyton piszkálják, és minden nap szembe kell néznie a gonosz megjegyzésekkel.
-Szia. – kopogtatta meg valaki a síró lány vállát. Angie-nek hívták, ő is Mike-al szokott lenni.
-Hát te? Nem tartassz a csapatoddal? Siess, mert biztos most beszélik meg, hogy mivel szúrjanak szíven holnap! Nem hallottad? Siess már, mert lemaradsz. – a hangja egy-két helyen elcsuklott, mivel pityergését beszéd közben sem bírta visszafogni. Csak úgy jöttek szemeiből elő a könnycseppek.
-Én egyáltalán nem vagyok kíváncsi arra a vacak megbeszélésre. Segíteni szeretnék neked… Igen, segíteni.
Pár szempillantásnyi időre csend lett. Nancy csak nézett, csak nézett bambán maga elé. Ezután vetett egy pillantást a lányra, de mivel észrevette, hogy Angie is őt vizslatja, elkapta a tekintetét, és ismét csak maga elé nézett. Csak úgy forogtak a fejében a gondolatok: Mit akar ez itt? Miért akar segíteni? És mégis hogyan? Végül a pillantásnyi idő percekké lett. És a mély csönd végén Nancy ajka megmozdult.
-Nem, nem! Tűnj innen!
-Na, de…
-Semmi na de, menj innen.
-De várj egy picit. Csak hallgass végig, légy szíves.
-Indulj, utoljára mondtam!
-Jó. Ha így akarod.
-Igen, így bizony.
Angie saron fordult, és elballagott. Nancy csak úgy nézett a távolba, a távolodó lányalak egyre kisebb és kisebb lett, végül a messzeség eltüntette. De még bámult utána. És vérig volt sértve, úgy gondolta, hogy ez a „segíteni akarok neked” is csak egy gonosz terv része. Tudta már, milyen Mike. A saját céljai érdekében, felhasznál mindenkit, akit talál a környezetében. Mindezt 12 évesen. Jó párszor előfordult már ilyen. Szegény, amióta megismerte ezt a fiút, elvesztette a bizalmát az emberekben. És ezt nem tudta leküzdeni. A bizalmatlanság, bármerre is lépett az életben, mindig vele tartott. Soha nem hagyta el…

Elengedem a kezed oda adom másnak csak ne hulljon a könny kedves kis orcádra.
Én költötem!

Ez tök jó kis topic...
Én is írok most egyet igaz még csak a leírás van meg,az baj?
Nem baj azért azt leírom...


Tartalom:Egy fiatal nyomzónő egy kis városba költözik.Szép lassan beilleszkedik,és a helyiek is meg kedvelik.A sheriff segédje,lesz míg egy nap egy furcsa gyilkosság történik a viszonlag nyugodt kisvárosban.Aztán mindennap elő kerül egy holttest.A nyomozónő elkezdi vizsgálni a bűnesteket,de nemsokára rájön hogy hatalmas veszélyben van...


Na szerintetek milyen?Nagyon rémes?

Ez de gyönyörű!

Hát, az egyészet nem, de egy kis részletet:

"
Prológus


Mennydörgés szakította félbe az álmomat. Lassan felkeltem az ágyamból, és az erkélyig meg sem álltam. Kiléptem a hidegre, az eső hullott. Az eget ezernyi sárga cikk-cakk keresztezte, és ezek után hangos durranás jelezte, hogy valahová becsapódtak.
A közelben egy ház állt, ha ezt közelnek lehet nevezni. Majdnem 2 kilométerre, éppen hogy láttam, ahogy az egyik tulajdonos próbálja eloltani a tüzet, amit az egyik villám okozott.
A talpam fázott, a pizsamám teljesen át volt ázva és vacogtam. Megerősítettem magamban a tudatot, hogy nem tudok fázni, és nem tudok fájdalmat érezni. De nem ment. A lábam sajgott, már teljesen elzsibbadt, a pizsamámon keresztülhatoló hideg a csontjaimig hatolt. Felnéztem az égre. Miért? Miért történik ez pont velem?
Mióta megérkeztem a városba, egyre csak jöttek vissza az emlékeim, és az emberi érzések. Pedig nem szabadott. Tudtam, hogy valami baj van.
Nem tudom, miért is jöttem ide. Nem értem. A többiek még ellenkeztek is, én pedig nem engedtem. De nem tudom, miért. Csak egy megérzés volt, egy pillanat, de tudtam, hogy itt van a helyem. Vele.
Nem tudtam ki Ő, de éreztem a félelmét a viharban. És éreztem Őt, a személyiségét egészen távol innen, Kanadában. Nem tudtam ki Ő. És még most sem tudom. De tudni akarom. Az életem árán is. Az Ő élete árán is. Csak miatta jöttem San Franciscóba.
Újabb villám hasított le, és dörgött az ég. Rég nem láttam ekkora vihart. És rég nem volt már itt ilyen hideg.
Csak néztem, ahogy a narancssárga lángok lassan elhalványulnak, és eltűnnek a messzeségben. A szomszédok nyugovóra tértek. Nekem is azt kéne. De tudtam, hogy ezek után nem leszek képes aludni. Egész éjjel csak azt fogom érezni, ahogyan ott gubbaszt valahol, és fél. Fél a vihartól. Fél a villámoktól. Fél a mennydörgéstől. És fél még valamitől. Amiről ő sem tud, de amitől félnie kéne. Amiről még én sem tudok, de már érzem, hogy tudni fogok róla. Nem is olyan távol. Talán a közeljövőben. Sőt. A nagyon közeljövőben.
Visszabotorkáltam az ágyamhoz. Sötét volt. Elment az áram, és hallottam, hogy a villámok még csak most jönnek bele a játékba. Még csak most kezdik igazán.
Úgy ahogy voltam, csurom vizesen bújtam vissza a takaróm alá. Nem tudtam aludni. Mert Ő sem tudott."

Ez nagyon jó!

Én nem szoktam írogatni csak úgy, ilyen történeteket, de az Ezel cselekményéből nagy sikerű könyv lenne. Lehet, hogy indítok egy ilyen fórumot, és oda írhat, aki szeretne.

Megvan a topik.

Kereső? Tudjátok, létezik olyan is.

Saját írások - Novella, vers, bármi

Írtál már valaha novellát vagy regényt?

Sőt, még egy cikk is foglalkozik ezzel!

Írópalánták a neten

Egyéb iránt 14 éves korom óta írok rendszeresen. A leghosszabb regényem 440 oldalas, eddig befejezetlen, de most egy új irományon dolgozok, ami lassan a 80.-dik oldalt is meghaladja.

Meganrajongó egyetértek

440? Gratulálok!
És rendes nagy oldalban, vagy kicsiben??

Sima Word doc 12-es betűmérettel és Arial betűtípussal. Egy fejezet pedig durván 9-11 oldalas szokott lenni nálam, bár az attól függ, hogy milyen cselekménybe kezdek bele, de szeretem 10 oldalnál befejezni a fejezeteket. Amúgy köszi, de hidd el, nem lehet megírni ennyit egy év alatt sem, legalábbis nem ment. A mostani regényem a 80.-dik oldalához közelít és kb. egy hónapja kezdtem el.

Nem, tőled hallottam róla először! Persze, hogy ismerem.
Csak gondoltam egy olyan topicot nyitok amiben valaki a teljes regényét részletekben le tudja írni, vagy valami. És attól hogy egy cikk foglalkozik evvel, az nem jelent semmit, mert oda még sem kezdhetném el írni a regényemet, picit furán néznének rá, nemde?

Amúgy a 440 oldal szép teljesítmény, főleg úgy, hogy még be sem fejezted.

jaj pata ez nagyon jó, főleg, hogy rólam szól ( )

A mélyből a csúcsig - 2. fejezet Tudod, az emberek gonoszak tudnak lenni

Nancy elügyködött még egy kis időt a fáival, és hazament, tudván, hogy korán sötétedik, és nemsokára az orra hegyéig sem fog látni. A nagymamájával lakott. Az angliai Birmingham-ben. Immár hatodik éve. Ugyanis akkor haltak meg a szülei. Ezt a témát mindig kerülte, és mindig fájdalmasan érintette, amikor szóba került. Olyan sebeket tépett fel vele, amik teljesen sohasem fognak begyógyulni, és örökké óriási fájdalom lesz az életében ez a fejezet.

Amióta az édesanyja anyjával él, rendkívül megváltozott. Míg óvodás korában egy vidám, szeretetre méltó gyermek volt, most egy ember sincs az életében, akire igazán számíthat. Eleinte, amikor bekerült az iskolába, próbált barátkozni. De a nagyanyja nem engedte, mondván: „Neked ők senkik! Foglalkozz inkább velem. Szolgálj, ápolj! Engem! És velük soha többet ne találkozz!” Persze egy 7 éves kisgyermek ebből nem ért szinte semmit, és barátkozik, beszélget, játszik tovább, úgy, mintha ezek a diktatórikus szavak el sem hangzottak volna. De bizony ezek a szavak elhangzottak, és aki mondta, komolyan gondolta. Teljes mértékig. Olyannyira, hogy amikor megtudta, hogy az unokája nem úgy cselekedett, ahogyan azt ő megparancsolta úgy elverte, hogy szegény alig látszott ki a kék-zöld foltok mögül. Ilyenkor aztán az iskolának azt hazudta, hogy tüdőgyulladást kapott, és addig otthon volt, amíg el nem múltak a verésből származó foltok. Nem akarta, hogy elvegyék tőle a gyermekvédelmisek. Persze, ahogy az elmondottak után sejteni lehet, nem szeretetből és féltésből nem akarta, hogy egy szem unokája máshoz kerüljön. Csupán a pénz hiányzott volna neki, amit Nancy után kap. Igen, igen, semmi más, csak a pénz. Se a gyermekmosoly, se az anyák napi ajándékok, amit saját kézzel készített, se az a sok szép emlék, ami az unokájához fűzi őt.
- Nancy! Hol jártál te csavargó? Tegnap mondtam, ha még egyszer öt után jössz haza, olyat nem érsz! Nem értesz a szép szóból? Te...
- Bocsánatot kérek Lilian asszony! – hunyászkodott meg az ijedt kislány.
Igen, igen, asszony. Tiszteletet parancsoló név, és furcsa, hogy egy unoka így nevezi a mamáját. De Lilian asszony ezt várja el. Nemesi felmenőkkel rendelkezett, és régebben pokolian gazdag volt. Ám egy rossz döntés következtében elveszített mindent, a férje pedig elhagyta. Pénze nem maradt, csupán a villája, amit alig bír fenntartani, de ha ez nem lenne, ő is tudja, hogy odalenne az iránta való tisztelet, amit a többi, gazdag szomszédjai éreznek iránta. Mert szerintük minden csak és kizárólag a pénzen múlik.
-Hozz nekem egy forró teát! Meg a gyógyszeremet! Siess, mert elverlek!
Nancy minden egyes nap próbálta kinyújtani azt az időt, amit kint tölthet, és amit nem kell ezzel a nőszeméllyel töltenie. Rettegéssel telve jött haza. Tudta, ha nem úgy viselkedik, ahogyan a nagyanyja kívánja, kap. És nem cukorkát. A múltkor azért verte el, mert elsózta a levesét – persze nem szándékosan.
Nancy napi teendőinek a listája nem ért ennyivel véget. Nem elég, hogy ki kellett szolgálnia az általa csöppet sem kedvelt nagymamáját, de ezek után még várt rá a takarítás, amikor is a fürdőszobát, a folyosót, és Lilian hálószobáját kellett fényesre, csillogó-villogóra pucolnia. Ezt végezte nagyjából éjfélig. Ekkor állt neki a tanulásnak, ami ilyenkor igen nagy kínszenvedést jelentett számára, hisz éjfélkor elkezdeni, tanulni, nem egy nagy élmény. Mondani sem kell, hogy ilyenkor már el-el mosódott a sok szám és betű. De akármennyire sem fűlött a foga a tanuláshoz, tudta, ha nem teszi, ennél is keményebb sors vár rá. Ezt pedig nem akarta. Nagyon nem. A mostani életét is gyűlölte, ha pedig még ennél is pokolibb lenne, az már maga lenne a szörnyűség. Aludni csak alig maradt ideje. Reggel viszont ugyanúgy indult az iskolába, ugyanúgy mennie kellett, nem volt kivétel.
Napok, sőt hetek teltek el az óta, amióta Nancy Angie-vel találkozott és elküldte. Átgondolta azóta a dolgokat, és utólag visszagondolva szégyellte magát. Szegény lány, lehet, hogy tényleg komolyan gondolta a dolgokat, és valóban szeretne segíteni. De ő elküldte. És egyáltalán nem finomkodott. Kőszívű volt és kegyetlen. Hideg, mint a jég. Akárcsak a nagyanyja! Az évek , amit egymás mellett töltöttek, egyáltalán nem múltak el nyomtalanul. Ragadt rá Nancy-re Lilian-ből. Pedig küzdött ellene, de valahogy a lelke legmélyén átvette nagyanyja gesztusait és természetét.
-Leülhetek? - szólította meg Angie az egymagában ebédelő Nancy-t.
-Persze, nincs ideírva, hogy ez „Nancy Winston helye”.
-Haha. – mosolyodott el Angie – Akkor ezek szerint már nem haragszol...Legalább is nem annyira. Jól gondolom?
- Nem is haragudtam rád soha. Csak Mike-ra. De rá nagyon. Azt hittem, hogy te is az ő műve vagy. Hogy ő küldött rám. De figyelj, átgondoltam az egészet. Egy bunkó voltam. Remélem megértesz engem. Csak tudod, olyan sok dolog összejött mostanában, és emiatt picit össze vagyok zavarodva. Megbocsájtasz nekem? – kérdezte picit félősen.
- Hát hogyne. Én is gyűlölöm. Annyira undok Mike. Utálom azt a gyereket.
- De akkor miért lógsz vele? Nem hiszem, hogy odavaló lennél. Te más vagy, olyan, olyan… egészen más, mint ők.
- Igen, evvel én is pontosan tisztában vagyok, és tudom, hogy teljesen máshol kéne lennem, nem pedig velük. Az a fiú teljesen megváltoztatta azokat, akik vele vannak.
- De még mindig nem értem, hogy miért vagy velük? – kíváncsian tudakolózott Nancy.
- Ez nagyon bonyolult. Tudod, amikor idejöttem Floridából, nagyon nem idevalónak éreztem magamat. Körülbelül úgy, mint most te. Mike és a többiek eleinte olyan kedvesek voltak velem, odajöttek hozzám, a szárnyaik alá vettek, és egyik-napról a másikra észre sem vettem, de becserkésztek. Eltulajdonítottak. Bekebeleztek. Ahogy tetszik. Amikor úgy döntöttem, hogy én nem akarok a körükbe tartozni, akkor Mike megfenyegetett, ha kiszállok, akkor tönkreteszi az iskolai életemet, mindenkit elkülönít tőlem, és egyedül leszek addig, amíg csak ide járok. Nem is gondolnád, hogy ekkora, de ekkora befolyása van. Akiket ott látsz annál az asztalnál, ők is csak azért vannak mellette, mert rettegnek tőle. Ha bárki is ellene szegül, megkeseríti az életüket. És ezt nagyon komolyan gondolja. A múltkor egy Sara nevezetű lány próbált kilépni. Persze említenem sem kell, hogy betartotta az ígéretét. Szerencsétlent még Birminghamből is kiűzte. A tanárok, az igazgató nem tud semmit tenni ellene, mert ő mindenkinek megjátssza a jófiút, aki a tanárok kedvence, és az iskola népszerű tanulója. Tudod az emberek nagyon gonoszak tudnak lenni.
Nancy csak úgy itta a szavakat. Régen beszélgetett valakivel. Sőt, ilyen bizalmasan, ennyi ismeretség után még soha. Szerette Angie közvetlenségét, aki egyben szerény is volt. Úgy érezte, alig ismeri, de megtalálta a másik felét. Mindig is csodálta az ilyen embereket, akik így kimerték mondani a gondolatukat. Még többet szeretett volna Angie-vel lenni.
-Figyelj, Nancy, akkor segíthetek neked? Vagy is inkább segítünk egymásnak? Eltüntetjük a színről ezt a Mike gyereket? Megszüntetjük a rettegést az iskolában? Felszabadítjuk Mike „barátait”? Újra jó hangulat lesz itt?
-Igen, igen, és igen! – az igenek csak úgy csúsztak ki Nancy szájából...

Ez csodálatos

Én egy éve írom az egyik könyvemet és az most rendes Word dokumentumban, 12-es betűmérettel 341 oldal, szóval tudom, hogy öt perc alatt bizony nem lehet 100 oldalakat írni...

Igen, szerintem is.

Oké, mivel coke. rávett, ezért én is megosztok a könyvemből egy kis részletet. Tudom, hogy bőven van még mit dolgoznom rajta, mert egy éve kezdtem és akkor még elég kezdő voltam, de lehet, hogy valakinek tetszeni fog.


Prológus

Egy évvel korábban


K
ézen fogva sétáltunk a tengerparton.
Ez volt az utolsó napunk. Leérettségiztünk. Egyszerűen nem akartam elhinni. Fél éve az igazgató azt mondta a hiányzásaim és a magatartásom miatt nem érettségizhetek le (na meg azt is, hogy csak terhe vagyok szegény édesanyámnak, de ez a dolog már tiszta volt), most azonban már nem számított. Mert sikerült.
Én csak… szabadnak éreztem magamat, ahogyan a csupasz lábujjaim a vizes homokba markoltak. Ezer éve nem csináltam ilyet. Azóta, hogy ideköltöztünk. Annak pedig már lassan négy éve.
A lágy szellő belekapott a hajamba és az iszonyúan vékony fehér pólómba. Fantasztikus érzés volt csak… lenni. Már nem éreztem magamon azt, hogy meg kell felelnem az elvárásoknak. Hogy ki kell tűnnöm a tömegből a fekete ruháimmal, a durvaságommal és azzal, hogy több fiú barátom van és szeretek gördeszkázni. Most már ki mertem volna kiabálni a világnak, hogy „Figyeljetek ide, Sophie Jonas vagyok, tizennyolc éves. Most érettségiztem le és készen állok kipróbálni minden újat. Egyszerre akarok lenni színész, énekes és fényképész, mert imádom a művészetet. A pasim pedig azt mondja, nagyon jó vagyok mind a háromban. Én pedig nem félek. Akkor is megvalósítom az álmaimat!”
Felnéztem a fiúra és utána pedig csak néztem.
Néztem a sötétbarna, félhosszú haját, a fekete pólóját, a „szörfös nadrágját”, a fantasztikus arcvonásait, a száját és a szemeit. A szemeit, amelyek egy átlagos embernek, aki először ránéz barnának tűntek, de amikor a napba nézett, olyan zöld volt, amilyen zölddel még életemben nem találkoztam. Egyszerre volt… csillogó és fénytelen, sötét és világos.
Észrevette, hogy nézem.
Elmosolyodott, elengedte a kezemet és helyette a derekam köré fonta a karját.
- Min gondolkodsz, Jonas? – kérdezte azon az iszonyatosan szexi rekedt mély hangján.
- Azon, hogy megvalósítom az álmaimat – feleltem, majd hozzátettem – és azon, hogy itt állsz mellettem.
- Tudod, mindkettőben hiszek. Mert neked elég erős akaratod és tehetséged van ahhoz, hogy valóra váltsd az álmodat. Én pedig eléggé erős vagyok ahhoz, hogy itt álljak melletted és segítsek mindenben, amiben csak kell.
- Hát, annak a fiúk nem nagyon örülnének – jegyeztem meg.
A „fiúk” a bandája tagjai voltak. Shane, Joe és Pedro. Nem hittem, hogy lesz belőle valami, de én szerettem őket. Mind a hárman olyanok voltak nekem, mint a testvéreim. Shane volt a vicces és esetenként, perverz. Joe volt az okos és a megfontolt, ugyanakkor egyáltalán nem kiszámítható. Pedro pedig a szintén vicces mexikói, akivel volt közös vonásunk. Csak ő ízig-vérig mexikói volt, akinek a családja még a ’60-as években költözött Amerikába. Nekem meg csak az apám volt az apai ágon. Az apám, akivel – és akiről – nem beszéltem.
- A fiúk kinyalhatják a seggemet, ha egy rossz szót is mernek szólni rólad. Egyébként meg tudod, hogy bírnak.
Erre nem kellett válaszolnom. Tudtam és Ő is tudta. A tenger felé fordultam.
- Mihez kezdünk most? – tettem fel a kérdést.
- Csókolózunk? – javasolta.
Nem erre gondoltam. Tudta, hogy nem a mostra értettem a kérdést, de attól még ezt mondta. És tényleg nem volt rossz ötlet. Fejcsóválva rá mosolyogtam, majd a tarkója köré fontam a karjaimat és megcsókoltam. Vele mindig jó volt csókolózni. Mindenhol. Bár alig egy éve ismertem, alig egy éve voltunk együtt, mégis úgy éreztem, hogy ő az, aki kell és senki más. Reménykedtem benne, hogy ő is így érez, mert nem akartam még egyszer csalódni. Már őt is csak a legvégső pillanatban engedtem közel magamhoz. De nem bántam meg. Eddig még soha semmit nem bántam meg, ami vele volt kapcsolatos. Mert minden őrültségből, amit mondott, végül valami értelmes lett. És minden őrültségből, amit tett, végül valami hatalmas nagy buli lett, amire örökké emlékezni fogok.
Hátrahúzódtam és megkérdeztem, mert tudnom kellett.
- James Hart – suttogtam a nevét, mire elmosolyodott. Mindig elmosolyodott, amikor kimondtam a nevét. -, mondd csak, örökké szeretni fogsz?
Elkomorodott az arca, majd tíz másodpercnyi gondolkodás után azt felelte:
- Örökké. Akkor is, ha elválaszt minket a sors. Akkor is, ha úgy határoznak Odafentről, hogy nem mindig lehetünk majd együtt. Ígérem.