A számolás joga (Hidden Figures): 10*/10
Szuper, csak ennyit tudok rá mondani.
Már egy rakás kritikát végigolvastam, mert féltem beülni a moziba. Attól tartottam, hogy antifeminista énemnek olyan filmet kell majd végignéznie a kedvenc színésze miatt, amiben a nők a jogaikért harcolnak, olyan agresszíven, foggal és körömmel.
Tévedtem. Ez annál sokkal több volt.
Itt nem csak a nemi egyenlőségről van szó (amit a filmben korrektül, egyáltalán nem erőszakosan ábrázolnak), hanem ember és ember közti egyenlőségről. Amikor először szembesültem azzal, hogy ezek megtörténtek, hogy tényleg nem ittak egy kávéból, külön mosdó volt a feketéknek, külön ülőhely, mindenben, de mindenben lenézték őket, számomra elképesztő volt. A hatalmas igazság pedig a filmben hangzik el:"A bőröm színész nem tudod változtatni, de maga a személyiségén igen". Ez így van. Az hagyján, hogy a fehér nőket is elkülönítették még anno, de hogy még fehér férfi és fehér férfi közt is különbség legyen, már tényleg egy agyi szint hiánya. Nem mondom, hogy töriből nem kell egy kicsit elővenni a gimis tudást, és rájönni, hogy pontosan min versengenek az oroszokkal a NASA matektündérei, kellett egy nyitottság és befogadóképesség is a filmhez.
A film pedig gyönyörű. A színészek, a ruhák, a tudományos háttérmunka, a valósághű képi ábrázolás, az igaz történet, minden. Meghatott és megérintett, pedig tényleg nem számítottam rá. Való igaz, hogy a huszadik magas sarkús, kosztümös hölgy után elgondolkodtam, hogy azért még sincs akkora szegénység a filmben, mint amennyire az elő van adva, de miután a film is ráébresztette a nézőt arra, hogy ez a NASA-nál alap, gyakorlatilag kérdést kaptam a válaszra is. Mindenesetre, látványvilágban gyönyörűen hozza az ötvenes, amerikai évek hangulatát. A filmzenével volt gondom, az nekem nagyon idegenül csengett, nem is mindig jó helyen volt a zene, vagy a jelenethez egyáltalán nem passzolt - de azt aláírom, hogy ehhez csak laikusként tudok valamit hozzáfűzni, tőlem biztos jobban ért hozzá valaki.
A színészi munkát csak dicsérni tudom, a három női karakter mindegyikét tudtam szeretni és tisztelni. Janelle szerepe, a fiatal mérnöklányé a lehető legélvezhetőbb. Ízig-vérig nő, ugyanakkor ott van benne az a gyermekded báj, még is családanyáról, diplomás nőről beszélünk. Octavia Spencert talán nem jelöltem volna az alakítása miatt Oscarra, mert neki jut a legkevesebb szerep, de nála a leginkább az tetszett, ahogyan kiáll a többiekért, ahogy nem csak magával foglalkozik, hanem az összes hozzá hasonló nővel. Taraji-t megint csak dicsérni tudom. A női főszereplő a lehető legjobb döntés volt.
Kevin Costner nekem egyre fiatalabbnak tűnik, a szerepe pedig igazán testhezálló. A jellemfejlődése valami elképesztő, akárcsak a kis drágáé, Jim Parsonsé. Való igaz, neki gyakorlatilag egy mérnök-Shedont kellett alakítania, de egy idegen filmes környezetben is megállta a helyét. Egyedül Kirsten Duns-t nem tudtam hová tenni. Amolyan "húzónév", jó, hogy volt, de nélküle, vagy kevésbé neves színésznővel is lehetett volna játsztatni egy szőke, fancsali titkárnőt.
A történet pedig inspiráló. Nekem főleg. Erőt ad, kitartást, és megmutatja, hogy kortól, nemtől, bőrszíntől, képzettségtől függetlenül minden emberben ott van az a valami. Megmondom őszintén, hatalmas lendületet adott a jövőhöz.
Csak ajánlani tudom!