Meghalt Gary Moore

A BBC vasárnapi közlése szerint 58 éves korában elhunyt Gary Moore rock- és blues-gitáros. Azt egyelőre nem tudni, hol és milyen körülmények között halt meg a zenész.

Gary Moore játszott hard rockot, heavy metalt, megfordult jazz-rock formációkban, végül írt jó néhány blues orientált albumot. Az ír származású énekes-gitáros 17 évesen, a Skid Row-ban kezdte pályafutását a hatvanas évek végén. A zenekar 1971-es lemeze után önállóan dolgozott, majd 1976-ban csatlakozott az újra megalakult Colosseumhoz. Három lemezt készített ezzel a csapattal.

1979-ben, a Black Rose kedvéért társult a nevét híressé tevő Thin Lizzy-hez. Gary Moore szólóalbumaival is nagy sikereket ért el. Sokan úgy tartották, hogy gitárjátéka révén olyan nagyságokkal együtt emlegethető, mint Jimi Hendrix, John Mayall és a szintén ír legenda, Rory Gallagher.

R.I.P.

Bár én nem ismertem...

Nagyon sajnálom.
Jól bánt a gitárral.

R.I.P. Még egy nagyszerű ember távozott az élők sorából .

Szegény
Én kedveltem

Tisztelet neki

[b][/b]R.I.P.
http://www.gary-moore.com/
Gary Moore (teljes nevén: Robert William Gary Moore) (Belfast, 1952. április 4. – Estepona, Spanyolország, 2011. február 5.) Észak-Írországban született rock- és blues-gitáros. Sok híres vendégzenésszel készített felvételt, köztük a Cream két tagjával, Jack Bruceszal, valamint Ginger Bakerrel, George Harrisonnal, B. B. Kinggel és még sokan másokkal. Rengeteg gitárosra volt hatással. Példaképei Jimi Hendrix és John Mayall, valamint közvetlen mentora, Peter Green, a Fleetwood Mac gitárosa voltak.

Run For Cover

1985-ös lemez, amely több országban is nagy sikereket aratott. Rajta található két nagyobb sikerű szám, a már a Victims of the Future-ön is szereplő Empty Rooms és az Out in the Fields. Ez utóbbi egy duett Phil Lynott-tal, a szám az ötödik helyet érte el a slágerlistán. Hangzásában kezd hasonlítani az elkövetkezendő két album zenei világára.
1990-ben adta ki eddigi legsikeresebb, Still Got the Blues-ra keresztelt korongját, amely több mint három millió példányban kelt el. Az előző lemezektől eltérően itt az egyetlen és kizárólagos zenei irányzat, mint a cím is sugallja, a blues. Sok híres vendégzenész is játszik az albumon, mint Albert King, akivel az Oh, Pretty Woman című számban játszik, vagy George Harrison, aki a That Kind of Woman című számban működött közre zenészként, slide gitárt használva. Hat kislemez jelent meg róla. Zenésztársai a lemezen:
Andy Pyle (basszusgitár)
Bob Daisley (basszusgitár)
Graham Walker (dob)
Brian Downey (dob)
Mick Weaver (zongora, elektromos zongora, Hammond-orgona)
Don Airey (hammond orgona, zongora, billentyűs hangszerek)
Nicky Hopkins (zongora)
Raoul D'Olivera (trombita)
Stuart Brooks (trombita)
Martin Drover (trombita)
Frank Mead (alt és tenor szaxofon, harmonika)
Nick Pentelow (tenor szaxofon)
Nick Payn (bariton szaxofon)
Gavin Wright (vonósok a 4. Still Got The Blues és 9. Midnight Blues számban)
Albert King (gitár a 2. Oh, Pretty Woman számban)
George Harrison (gitár a 10. That Kind of Woman számban)
1992-ben jelent meg az After Hours című lemez. Az album a rossz nyelvek szerint csupán a Still Got the Blues utórezgése, bár ez a megfogalmazás semmiképp nem helyénvaló, köszönhetően az olyan daloknak, mint a Cold Day in Hell, vagy a Story of the Blues. Öt kislemez jelent meg róla.
1993-ban kislemezen kiadták a Parisienne Walkways című számának a Royal Albert Hallban nagyzenekari kísérlettel előadott változatát. A kislemez a sikerlistán 32. helyig jutott.
1995-ben adta ki a Blues for Greeny című lemezét, melyet Peter Greennek ajánlott, az iránta való tisztelete jeléül. A lemez mellé adott füzetben úgy fogalmazott, hogy ez nem egy „Tribute-album”, hanem főhajtás egy nagy zenész munkássága előtt. Két kislemez jelent meg róla. Az albumon zenésztársai voltak:
Andy Pyle (basszusgitár)
Graham Walker (dob)
Tommy Eyre (billentyűs hangszerek)
Nick Pentelow (tenor szaxofon)
Nick Payn (baritone szaxofon)
Gavin Wright (húros hangszerek)

[b][/b]Grinding Stone, 1973
Back on the Streets, 1978
Corridors of Power, 1982
Live at the Marquee, 1983
Rockin' Every Night – Live in Japan, 1983
Victims of the Future, 1983
Dirty Fingers, 1984
We Want Moore, 1984
Run for Cover, 1985
Wild Frontier, 1987
After the War, 1989
Still Got the Blues, 1990
After Hours, 1992
Blues Alive, 1993
Ballads & Blues 1982-1994, 1994
Blues For Greeny, 1995
Dark Days In Paradise, 1997
Out in the Fields – The Very Best of Part 1, 1998
Blood of Emeralds – The Very Best of Part 2, 1999
A Different Beat, 1999
Back to the Blues, 2001
Live at Monsters of Rock, 2003
Power of the Blues, 2004
Old New Ballads Blues, 2006
Close As You Get, 2007
Bad For You Baby, 2008

http://www.garymoorefc.com/hu/