Idézetek

~ Nem vagyok szemtelen, de kinyitom a számat, ha nekem valami nem tetszik.

"Volt egy űr a pattanásos tinédzserek világában, és mi elszántuk magunkat arra, hogy ezt betöltsük. Seggrázós hard rockot játszottunk, mocskos szövegekkel - mi voltunk a legmenőbbek... Én pedig a régi rocksztár-kézikönyv szerint éltem: mértéktelenül." Steven Tyler, az Aerosmith énekese

EZT JÓL JEGYEZD MEG!
A telefonom és a hajam SZENT!

~A barátság örök, nincsen okod félni, nálam mindig lehet majd segítséget kérni. Ha nekem kell majd segítenem a bajban, együtt leszek Pókember, Superman és Tarzan! ♥

"Ha megbántanak, ne azzal törődj, hogy mennyire fáj, hanem azzal, hogy később a megbántás feladójának mennyire fog fájni."

"A szeretlek szót csak annak mondd, kit igazán szeretsz. Ne tedd boldogtalanná azt, kit boldoggá nem tehetsz."

~ Abban bízz, aki ezt a 3 dolgot meglátja benned: - szomorúságot a mosoly mögött, - szeretetet a harag mögött - és szavakat a hallgatásod mögött!

~ Az ember elfelejti, amire emlékezni akar és emlékszik arra, amit el akar felejteni.

"Inkább utáljanak azért, aki vagyok, mint hogy szeressenek azért, aki nem." - Kurt Cobain

All these bitches wanna lick my ice cream. ^^ -Borgore

Egy hosszabb idézet , de érdemes elolvasni.

"Néha elgondolkozom azon, hogy mért nem tudjuk értékelni és megbecsülni az életet. Miért hagyjuk, hogy minden hétköznapunk ugyanolyan átlagos, céltalan kavargás legyen. Mert az! Ha szétnézek a világban mindenki csak rohan, mindenki törtet előre, de közben már nem is tudja mi a cél. Ha megtudnád, hogy 30 napod maradt az életből ugyanígy viselkednél? Ugyanúgy elvesztegetnéd a perceket és nem tennél semmit? Nem hiszem. Akkor értékes lenne minden pillanat. De miért kell ahhoz katasztrófa, hogy megtanuljunk ÉLNI? Miért nem megy ez gondok nélkül? És vajon miért akkor tudnánk a legjobban szeretni mikor már nem lehet? Miért akkor hiányzik valaki a legjobban mikor már elérhetetlen? Nagy kérdések ezek, a válasz pedig talán nem is olyan nehéz. Önzőek vagyunk és ettől az önzéstől képtelenek vagyunk a lelkünkkel látni, csak akkor vagyunk képesek levetni az önzés álarcát mikor a fájdalom vagy a hiány elsöpör minden más érzést. Pedig nem lenne nehéz. Ha megpróbálnánk, néha magunkba látni rájöhetnénk, mennyire elsiklunk a valódi élet felett. Ha tudnád, hogy mikor ér véget az életed minden perc egy kincs volna. Minden boldog óra egy örökkévalóság. Akkor nem félnél többet ÉLNI. Nem félnél megtenni azt, amit régóta szeretnél. Észrevennél olyan dolgokat, amik már annyira beleivódtak a mindennapjaid körforgásába, hogy fel sem tűnnek. Mikor érezted utoljára a szél simogatását az arcodon? Mikor álltál meg gyönyörködni az út szélén egy virágban? Mikor szaladtál önfeledten a kék ég alatt? Mikor? Talán míg kicsi voltál. És milyen szép dolgok is ezek, nem? Kár, hogy manapság már szinte kinevetik azt, aki ezek közül bármelyiket is megteszi. Nem illik be ebbe a hibátlan társadalomképbe. A mai világnak már nem ez a szép. Lassacskán kezdünk érzéketlenné válni a valódi szépség felett. Többet ér a mű, a mesterkélt. Nem tudjuk megbecsülni azt amink van, mert mindig több kellene. Ha megszerzel valamit már nem vagy boldog mert megszokottá válik. Megunod. Nem így van? Eldobod és megszerzel valami újat, de hamarosan az sem kell. Ez az EGO hatalma a lélek és az ”én” felett. Álarcokba bújt önző emberek róják cél nélküli köreiket nap mint nap, újra és újra, amíg meg nem történik valami, ami kiszakítja őket ebből. A fájdalomban még képesek vagyunk meglátni a szépet. A hétköznapokban már ritkán. Persze ki vagyok én, hogy megmondom mi a helyes és megítélek másokat? Én is csak egy vagyok a sok közül, de én szeretnék változtatni. Nem a világot megváltani, csak magamat. Szeretném, ha minden napom úgy tudnám élni, mintha az utolsó lenne. Meglátni a szépet és ledobni az álarcot. Mástól várni a boldogságot butaság. Mert aki boldoggá tehet az csakis önmagad..”

„Ha megfoghatnék egy szivárványt, megtenném. Csak neked, hogy a szépségét megoszthassam veled. Azokon a napokon, mikor egyedül érzed magad, építenék egy hegyet, ami csak a tiéd lenne. Egy hely a kikapcsolódásra, egy hely, egyedül lenni. Ha a gondjaidat a kezemben tarthatnám, a tengerbe dobnám őket. De ezeket nem vagyok képes megtenni. Nem tudok hegyet építeni vagy megfogni egy szivárványt. De engedd, hogy az legyek, amit a legjobban tudok: Egy barát, aki mindig itt van.."

"Csak az tud hátba szúrni, akinek hagyod, hogy megöleljen."

„A barátság az egyetlen olyan kapcsolat, amely kölcsönös, szabad választással jön létre. Nem velünk születik, mi teremtjük. Nem fertőzi meg semmilyen testi kapcsolat, vagy érdek. Nem akarunk egymástól semmit-egyszerűen csak jó együtt lenni. A barátság születése mindig együtt jár azzal az érzéssel, hogy találkoztunk már valahol. Hogy ismerem őt. Ez persze sejtelem, nem biztos, hogy így van. Sosem tudhatjuk, mitől vagyunk otthon egymásban. De ha a barátomhoz megyek: hazamegyek!"

"Minden barátság azzal a homályos érzéssel kezdődik, hogy valahol már találkoztunk. Mintha régen testvérek lettünk volna. Még inkább, mintha ikrek lettünk volna. S ezért a találkozás csak viszontlátás. Amikor az ember a barátjától elszakad, tudja hogy ez a távozás csak látszat. Valahol együtt marad vele úgy, ahogy volt vele a találkozás előtt."

'Van úgy, hogy az ember felfedez magának egy új bandát, és attól fogva mindenkit rá akar dumálni. Terjeszti, mint egy betegséget, addig-addig, míg lesz - mondjuk - háromszáz ember, akik vele együtt hallgatják. Így terjed a mi zenénk is, és ez teszi lehetővé, hogy közel maradjunk a gyökereinkhez. Mi az utcáról kerültünk elő, és mindegy, hogy hova tartunk, a gyökereinket sose feledjük.' -Axl Rose.

"A barátság nem nagy dolog, hanem milliónyi apróság."

"Now and then, when I see her face, she takes me away to that special place..!" /Részlet: Guns N' Roses - Sweet Child O'Mine/

"Akinek fontos vagy, keres, és mindent megtesz azért, hogy veled lehessen."

"Elmentél tőlem, s én hagytam menj csak el. Hiába lett volna minden, ki menni akar, azt hagyni kell. Mosolygott hozzá az arcom, de mögé senki sem néz, játszani a közömbös embert, most látom csak, milyen nehéz. Elmegyünk egymás mellett némán, két szemed rám nevet, mosolyogva köszöntelek én is, de hangom kicsit megremeg. Különösek vagyunk mi, emberek, a lelkünk sír, az arcunk nevet. Azt hisszük másokról, boldogok talán, s irigykedünk néhány vidám szaván. De nem vesszük észre, dehogy vesszük észre, hogy könnyek égnek csillogó szemében."

(Dante Aéigbiere)