Irjunk egy könyvet :D

Miután mind megettük az ebédünket, Géza fizetett és ment dolgára. Bea pedig karon fogott és így szólt:
-Na, gyere csajszi, beszéljünk meg mindent!
Igy hát elindultunk sétálni...

De akkor elénk ugrott egy késes ember, elkezdtünk futni, de én elestem, de ekkor ott állt elöttem...

rettenetesen féltem. Azt hittem hogy itt a vége mindennek... és hogy soha többé nem fogok találkozni a szeretteimmel. Már a könnyek gyűltek a szememben mikor észleltem hogy Bea elfutott. Gondolom nem vette észre hogy, én elestem és nem futok vele tovább. De akkor a késes ember egyre közelebb ért, és mikor már szúrt volna felém, egy izmos, barnahajú, szürkeszemű rendkívül jóképű, kb. velem egyidős fiú ugrott elém, és egy erős mozdulattal leütötte támadómat.

(gondoltam egy kis bonyodalom jól jönne)

A támadó eszméletlenül feküdt a földön.. a srác elvette a kését, hívta a rendőröket.. a járó-kelők körbeálltak, mindenki nyugtatgatott, hirtelen nagy lett a tömeg.

(Van egy olyan érzésem, hogy Dávid koppanni fog )

Az emberek egyre csak ijedezve néztek, sokan suttogtak, volt aki videózott, és fényképezett. Még olyan is volt aki megkérdezte a nevemet.
miután kijöttek a rendőrök, kihívták a mentőket is hogy jól vagyok e. Semmi bajom nem volt segítőmnek köszönhetően, aki valahogy soha nem volt a szemem előtt. Fel is pattantam nem foglalkozva az orvosokkal. Megtaláltam az izmos és jóképű velem egykorú fiút.
- Szia!- kocogtattam meg a vállát.- Köszönöm!

Felém fordúlt, majd visszaköszönt fél-mosollyal az arcán..
-Nincs mit megköszönnöd! Jól vagy? Nem esett bajod? - érdeklődött.
-Nem... hála Neked!

Közben megérkeztek a rendőrök, akiknek el kellett mesélnünk a történteket. A fiú, aki megmentett hirtelen eltünt, fogalmam sem volt hová.

Miután elhabogtam az eseményeket, felhívtam Dávidot, hogy jöjjön értem... közben szemeimmel kutattam az ismeretlen srác után. Perceken belül ide is ért Dávid, magához szorított. Biztonságban éreztem magam végre a karjaiban.. de valahogy mégis a megmentőm járt a fejemben.

Miközben Dávid aggodalmaskodott felettem, én még mindig a szememmel kerestem a fiút aki megmentett.
- Mit nézel?- kérdezte Dávid mikor feltűnt neki hogy nagyon nézelődök.
- Csak keresem azt aki megmentett... azt a fiút..- már kezdtem volna mesélni de Dávid hirtelen rám emelte a tekintetét.
- És mért keresed azt a FIÚ?!- kérdezte keményen az utolsó szót jól megnyomva.
- Csak...- folytattam volna, de leesett mi baja van.- Most féltékeny vagy mert egy fiú megmentett és meg akarom ismerni?
- Nem! Csak nem értem minek akarod megkeresni! Már gondolom megköszönted! Kész, ennyi!
- Dávid!- kiabáltam rá. És eltoltam magamtól.- Most komolyan ekkora baj? Én csak...
- Jól van, tudod mit? Nem érdekel! Keressed meg sz*rok rá!- mondta és otthagyott.
Dühtől vörös fejjel kezdtem keresgélni az egyre csak nagyobb tömegben...

Végül megláttam a távolban.. egyre csak közeledtem. Észrevettem, hogy ő is engem figyel, pár lépés maradt, de ekkor sarkon fordúlt és szedte a lábát tőlem minél távolabbra. Én utánarohantam és a vállánál fogva magam felé fordítottam.
-Miért menekülsz előlem? - kérdeztem lihegve, komolyan.

- Miből gondolod hogy menekülök?- kérdezte, és lesütött a szemét csak hogy véletlenül se nézhessek a szemébe.
- Hát... nem is tudom... talán abból hogy ha elkezdek feléd menni akkor arrébb rohansz?!- kérdeztem, és közben megzavarodva ráztam a fejemet.

-Ez nem így van! - felelte - Te ezt nem értheted...
-Hogy-hogy nem érthetem? - kezemmel feltoltam a fejét - Nézz rám és magyarázd el, kérlek!

- Túl bonyolult... és nem beszélhetek róla.- mondta, miközben nem nézett a szemembe továbbra sem.
- Egy, fel tudom fogni. Kettő... ki tiltja meg?

Ebben a pillanatban valakit megpillantott a hátam mögött.
-Még beszélünk...-mondta, majd elfutott.

Éreztem hogy valaki a hátam mögött van. Megfordultam, de semmi. Nem láttam senkit. Visszamentem megkeresni a szüleimet, de még mindig az az érzésem volt hogy valaki figyel.

Körülöttem mindenki csak kérdezősködött, én viszont csak egyet szerettem volna: hazamenni. Túl sok a mai nap. Bezuhantam az ágyamba és elaludtam. Fúrcsa álmom volt...

Hát elég rossz volt.Nagyon furcsa álom volt.Életemben nem álmottam még ilyet!

Fellélegeztem és elhatároztam, most mindent a hátam mögött hagyok, ezt az egész mai napot, az álmomat, Dávidot... Nem akarok rettegésben élni vagy depresszióba esni. Lementem a konyhába, anya már várta, hogy felkeljek végre. Neki is elmondtam mindezt és kértem, hogy ne aggódjon és ezek után se kezeljen másképp, mint eddig.

Ő bólintott, és elém rakott egy tál palacsintát. A kedvencemet. Hálás lettem anyának, amiért az elkövetkezendő pár órában csak tök átlagos, és normális témákról beszélt velem. Semmi olyanról ami mostanában történt velem.

Este ismét mély álomba szenderültem, annak ellenére, hogy délután is aludtam...