Ismét itt vagyok, ezúttal egy verssel, de a héten egy novellát is írtam, ha kíváncsiak vagytok, szívesen elhozom, amint időm engedi. Hosszú rabság
Kellemesen hideg volt, mikor kiléptem a fagyba
Megdermedt a szívem, de már nem vagyok a rabja.
Szilánkosra törtek a világok bennem,
S e fájdalom rabja lettem.
Én már nem az a lány vagyok,
Aki egykor voltam,
Az a lány már halott,
S a pokolra jutott.
Nézz csak az arcomra,
Nézz a szemembe
Démonok ülnek benne,
Kik soha el nem távoznak idegenbe.
Készíts rólam portrét
Minden sík feketeség,
Egyet, ha kérhetem,
Sirass el rendesen.
Sötétlila krizantém, következő fejezete, első részlet:
Alku
Szörnyű volt. Tony teljeséggel levegőnek nézte, és nem volt hajlandó egy szót sem szólni hozzá, egészen estig. Amikor is megegyeztek, hogy Tony fog aznap éjjel a kanapén aludni. Gillian alig bírta ki sírás nélkül. Csak addig tudta visszatartani, amíg be nem zárhatta maga mögött a hálószoba ajtaját. Így Tony egész éjjel hallgathatta felesége csendes, de kellőképpen szívszorító zokogását. Reggel, amikor a nő felébredt, kiment a konyhába. A férje még aludt, hogy legalábbis hihetően színlelte azt. Együtt reggeliztek. Kínos volt. Tony törte meg a csendet.
- Gillian, nekem is be kell vallanom valamit. Nem sokkal házasságkötésünk után -
Te jó isten, milyen hivatalosan fogalmaz, ebből nem sülhet ki jó – volt néhány egyéjszakás kalandom.
A nő rámeredt. Ha akart volna sem tudott volna megszólalni.
- Ezért úgy gondolom – folytatta – hogy ne váljunk el addig, amíg meg nem születik a gyermeked. Gondolom, nem tudod, ki az apja.
Hát ez lett a házasságukból.
Sötét napok következtek, és Gillian nem tudta, mit tegyen. Egyáltalán, mit lehet tenni egy ilyen helyzetben? Mit vár tőle a férje? És Matt? Mit merjen tenni? Vajon mi lenne a jó megoldás? Menjen el a pszichológusához? Bemerné neki vallani? Hogyan reagálna?
Teljesen össze volt zavarodva.
Sötétlila krizantém, következő fejezete, első részlet:
Alku Szörnyű volt. Tony teljeséggel levegőnek nézte, és nem volt hajlandó egy szót sem szólni hozzá, egészen estig. Amikor is megegyeztek, hogy Tony fog aznap éjjel a kanapén aludni. Gillian alig bírta ki sírás nélkül. Csak addig tudta visszatartani, amíg be nem zárhatta maga mögött a hálószoba ajtaját. Így Tony egész éjjel hallgathatta felesége csendes, de kellőképpen szívszorító zokogását. Reggel, amikor a nő felébredt, kiment a konyhába. A férje még aludt, hogy legalábbis hihetően színlelte azt. Együtt reggeliztek. Kínos volt. Tony törte meg a csendet. - Gillian, nekem is be kell vallanom valamit. Nem sokkal házasságkötésünk után - Te jó isten, milyen hivatalosan fogalmaz, ebből nem sülhet ki jó – volt néhány egyéjszakás kalandom. A nő rámeredt. Ha akart volna sem tudott volna megszólalni.
- Ezért úgy gondolom – folytatta – hogy ne váljunk el addig, amíg meg nem születik a gyermeked. Gondolom, nem tudod, ki az apja.
Hát ez lett a házasságukból. Sötét napok következtek, és Gillian nem tudta, mit tegyen. Egyáltalán, mit lehet tenni egy ilyen helyzetben? Mit vár tőle a férje? És Matt? Mit merjen tenni? Vajon mi lenne a jó megoldás? Menjen el a pszichológusához? Bemerné neki vallani? Hogyan reagálna?
Teljesen össze volt zavarodva.
Egyre kíváncsibb vagyok,mi lesz a folytatást A halál lehelete
Tizennyolcadik fejezet,második rész: Reggeli után felöltöztem és a kanapán vártam. Hayleyel találkát beszéltem meg,mert állítása szerint egy újabb információnak került a birtokába. Daniel és Zac fél órával ezelőtt elmentek a szokásos hadjárataikra ,amikbe természetesen nem avatnak be. Nagyon is lazára vettem a figurát. Világos színű ,szaggatott farmert vettem egy fehér-fekete csíkos vastag pulóverrel és a fekete converse sportcipőmmel. Amitn Hay belépett az előszoba ajtaján felpattantam és a konyha felé kezdtem terelgetni. "Kávét" , "elvegyem a kabátod" , "ki az a srác ott" kérdezgettem.
- Cle , őtt is a srác akivel tegnap randevúzni voltam. - Csicseregte Hayley büszkén. Megállt a srác mellet majd megfogta a kezét és komolyan kijelentette. - Ő ott Roy, és vele járok. - Végigmértem Royt. Volt egy négycentis fekete fültágító a jobb fülében , fekete bakancsot viselt,de nem olyat mint Daniel , sokkal kopottabbat. Szürke farmer volt rajta egy Ramones-os pólóval és egy fekete bőrdzsekivel amiből ahogy jól látom most cigit szed elő. Ujjain különféle gyűrűk és tetoválások voltak. Főleg számokat és apró jeleket varratot magára. Bőre még az enyémnél is halványabb volt , simán beleolvashatott volna a fehér falba. Tejföl szőke haja a füle aljáig ért ezzel kicsit az árnyvadászos Jamie Compbell Bower külsőt kölcsönözve neki. És számomra ismeretlen okból távolságtartónak tűnő szürke szeme volt. Hay,Royhoz képes kis angyal volt a szerelésében. A fekete latex nadrág volt rajta a barna bakancsommal és egy bézs színű pulóverrel. Észrevette , hogy őket bámulom ezért megszólalt
- Nyugi , anya nem fogok cigizni és amúgy meg mielőtt elkönyvelnéd magadban Royt csak úgy mondom , hogy ő segített nekem rengeteg dologban. Igaz nem éppen Lucifer hűséges szolgálja,de remek informátornak bizonyult. - Elfordította rólam a tekintetét és valami számomra eddig teljesen idegen, törő hangon szólt a pasijához. - Na cuncimókus légy oly szíves és azt ragd el mielőtt a mamucim még kidobat. -
Szarkaztikus röhögés tört rám a megjegyzés hallatán.
- Rendben van , inkább mond el mit találtál. Minél hamarabb végzünk annál hamarabb, nos annál hamarabb kettesben lehettek.- Javasoltam és ismételten a konyha felé tereltem őket.
- Nem kell aggódnod, Roy nem marad. - Egy megkönnyebbült sóhajt engedd ki,de csak halkan , hogy ne legyen feltűnő.
-Örültem a találkoznak Roy - intettem neki mire Roy szó nélkül elfordult tőlem adott egy undorítóan hosszú és nyálas csókot Hayleynek majd kivonult.
-Nagyon csöndes srác - kezdeményeztem miután leültünk a szokásos bárszékeinkre.
- Ugyanmár, dehogy is. Csak fél tőled. Úgy nézted mintha egy kést vett volna elő a zsebéből - ugratott Hay. - Nah mindegy Cle, szóval az van , hogy kutattam egy kicsit. Semmi különös amit a fiúk eddig ne tudtak volna meg,de...
-Kezdjük ott, hogy nekem a fiúk sem mondanak semmit - vágtam közbe.
- Ez esetben rengeteg megbeszélni valónk van, le is mondom a délutáni randim...és a holnapit is. Szerintem elmehetnénk sétálni kezdetnek,mert lényeges információknak vagyunk birtokában Édesem - Előkapta a fehér ,teljesen tisztán tartott IPhone-ját ,begépelt pár betűt és felkapta a táskáját. -Mehetünk?
Itt állok. A fák pompázó színű lombjai alatt, a régi sulink előtt. Ott, ahol minden elkezdődött, és ahol most minden befejeződik. Virágok, gyönyörű csokrok százait nyújtják felém. Magamra erőltetett, jól megjátszott mosollyal átveszem őket, miközben érzem; alig bírok állni a lábaimon. Ki vagyok merülve, és mindez, egyedül miattad van. Azt kérdezed haragszom-e? Azt felelem; kéne, és akarok is, de nem tudok. Csak nézlek a távolból, ahogy büszke szüleid, megveregetik a válladat, át adják neked a csokrokat, a dicséreteiket, meg a jó tanácsaikat. Mosolyogsz. Nem tudom elhinni, hogy az a mosoly tényleg a tiéd. Látom a szemed mögött rejtőző árnyakat. A lelked vissza csillan a pillantásodból, ahogy a lemenő napfénye megvilágítja alakodat, és narancssárgává varázsolja fekete zakódat, mi úgy simul a testedhez, mintha csak rád öntötték volna.
Szeretlek nézni. Így büntetlenül, amikor tudom hogy nem veszed észre, és nem kérdezed majd meg: mit csinálok. Csak nézlek. Megnyugtat, ugyan akkor felzaklat. A magabiztos, férfias arc, és mosoly mögött, egy remegő kisfiú áll...Tudom. Látom. A félelmedet, a fájdalmadat, az önbizalom hiányt. S féltelek. Mert tudom, hogy nem lehetek mindig melletted. Nem lehetek majd melletted, amikor belépsz arra az új helyre, az új emberek közé, akik mint az éhes vámpírok, úgy várják majd, hogy beléd mélyeszthessék a fogaidat...
Hogy honnan tudom hogy így lesz? Onnan, hogy mindig is így volt. Akárhányszor új helyre mentél, mindig mások prédája voltál. Te pedig, túl jól nevelt, okos, és kedves vagy ahhoz hogy megvédd magad a faragatlanokkal szemben. Tudom, nem tudnálak megvédeni a gyűlölködők elől, eddig sem tudtalak - sóhajtok , - de enyhíthetném a fájdalmadat, ahogy régen is tettem.
Hirtelen, felém nézel a szemed sarkából. Egy hatalmas levegőt veszek. A tüdőmbe áramlik az őszi lehullott levelek illata, és a távolból, tompán - talán csak azért, mert annyira vágyom rá hogy érezhessem , - érzem a te illatod. A könnyedén hullámzó tenger illatát, ami megigéz. Apád a karodnál fogva, újra magának tudja a figyelmedet. Már csak ti ketten álltok, a park közepén, a sárga, barna levelek társaságában. És én, tőletek jó pár méterre, ahol az út elkezdődik. Azon az úton, ami magányosan fut végig mellettetek a park mentén. Vissza akarok fordulni, de látom hogy veszekedtek. Maradok, és akkor látom, ahogy csökönyösen magad mögött hagyod szigorú, fegyelemre késztető, és most roppant bosszús apádat, és felém indulsz a narancssárga, rózsaszín fények kereszttűzében.
A szívem hatalmasat dobban. Egy szál fehér ingbe, meg egy rövid, fekete szoknyába álltam, a sápadt kék éggel körülvéve magam, az egyik csokrot szorongatva a kezeim között. Túl egyszerűnek tűntem veled szembe. Szégyelltem magam, és utáltam az érzést, hogy tudom; nem tudok megfelelni neked.
Ahogy a szürke, aszfaltos útra léptél, addig szeszélyes lépteid lassúvá váltak, és amikor már csak pár méter választott el tőlem, láttam, és hallottam, ahogy egy nagy levegőt veszel. Visszafogottan követtem a példádat.
- Bocsi, nem tudtam neked virágod hozni - suttogtad, megállva ellőttem. Megráztam a fejem.
- Most meg mivan? Nem úgy volt, hogy utálsz, és nem állsz szóba velem, mert mindig csak kioktatlak, az utadba állok, és megmondom milyen legyél? - emlékszem, még te mondtad ezt nem rég, amikor megpróbáltam beszélni veled, hogy rossz úton jársz, amiért hagyod hogy mások irányítsák az életedet.
- Tudom, hogy azzal hogy elballagunk innen - nagyot sóhajtasz, az én szívem pedig aprókat dobban a mellkasomra, válaszul testem óvatos, kellemes bizsergésére - Egy fejezet lezárul az életünknek. Tudom, hogy többet nem fogsz gondolni rám. Tudom, hogy többet nem foglak látni, és te se engem...de sokkal tartozom neked. - ne. ne mond ezt! nem akarom hallani! azt értelmetlen búcsúzkodást...
- Te adtál értelmet az életemnek! Te mutattad meg, hogy élhetek úgy is ahogy én szeretnék...hogy nem kell azt tennem amit mások elvárnak tőlem. Te mutattad meg, hogy merhetek önmagam lenni...
- És cserbenhagytalak... - vágtam a szavadba, alig halható suttogással, amit magam sem hittem el teljesen, hogy hangosan kimondtam. A szemem megtelt könnyekkel. A bűntudat könnyeivel.
Emlékeztem, arra az évre, amikor megkaptam tőled azt a bizonyos levelet. Emlékszem, hogy hetekig nem szóltam hozzád, utána pedig úgy tettem, mintha semmi sem történt volna. Aztán, amikor más vizekre - rossz vizekre - eveztél. A segítségemre lett volna szükséged, de az ostoba büszkeségem miatt nem tettem, mert azt hittem elárultál azzal, hogy egy másik lánnyal jársz. Magamnak akartalak, és nem tűnt fel elég hamar, mert természetes volt, hogy mellettem vagy. Amikor pedig rádöbbentem, már nem voltál mellettem. Téged okoltalak, és téged büntettelek a saját hibám miatt. S most újra itt állsz előttem, és én csak most jöttem rá, hogy összetörtél az évek alatt.
- Nem. Te ne haragudj! - motyogod, a fejedet rázva, mikor szóra nyitom a szám. Mintha olvasnál a gondolataimban. Annyira imádom ezt. Annyira imádom a nyugodt, barátias, higgadt közelségedet, amikor tudom hogy nem kell megfelelnem, mert úgy vagyok jó ahogy vagyok.
Nem bírom. Hagyom, hogy a könnyek párássá varázsolják a szememet, miközben te a hosszú, barna hajamba tűződ a melleden lévő fehér rózsát, majd hagyom, hogy a szememben lévő könnycsepp utat törjön magának az arcomon.
- Most hogy tudom, ennek az egésznek vége szakad - arcodon átfut egy könnyű, megkönnyebbült mosoly, miközben az iskola fele nézel, amit már teljesen beborítottak a nap arany fodrai, majd újra felém szegezed gyönyörű, tenger kék pillantásod.
- Kimerem mondani, amit mindig is szerettem volna - arcod komollyá válik, szemed pedig valami eddig nem látott formában csillognak felém. Ahogy a szemedbe nézek, nem tudok semmi másra koncentrálni, csak is a szemed kékjének habzó hullámaira. A légzésem lelassul, a légzésem egyletessé, higgattá - kissé talán fagyossá, - és lírain csöndessé válik. Szinte megszűnik a szívem dobogni, a lélegzetem a torkomban akad, mikor látom szóra nyíló ajkaidat;
- Szeretlek! - a hangod határozott, szemeid pedig gyöngédséged sugároznak felém. Újra sírni kezdek.
- Ne menj el... - szólalok meg végül, már már toporzékolva nyomoromban, mégis, szellő lágy hangon. Túlságosan kifogyott belőlem az erő ahhoz hogy akaratos legyek. Túlságosan gyenge vagyok a szavaidtól ahhoz, hogy erősnek tűnjek. Lehunyt szemekkel, aprót bólintasz, majd felnyitott szemeidet, én pedig elfelejtek gondolkozni;
Nyakad köré fonom karjaim, és olyan erősen közel húzom testem a testedhez, amilyen közel csak tudom. Érzem ahogy karod lassan a derekam köré fonódok, fejed pedig a hajamba túrod. S akkor azt gondolom; most már lehetetlen, hogy újra essen az eső.
Sötétlila krizantém, következő fejezete, első részlet:
Alku Szörnyű volt. Tony teljeséggel levegőnek nézte, és nem volt hajlandó egy szót sem szólni hozzá, egészen estig. Amikor is megegyeztek, hogy Tony fog aznap éjjel a kanapén aludni. Gillian alig bírta ki sírás nélkül. Csak addig tudta visszatartani, amíg be nem zárhatta maga mögött a hálószoba ajtaját. Így Tony egész éjjel hallgathatta felesége csendes, de kellőképpen szívszorító zokogását. Reggel, amikor a nő felébredt, kiment a konyhába. A férje még aludt, hogy legalábbis hihetően színlelte azt. Együtt reggeliztek. Kínos volt. Tony törte meg a csendet. - Gillian, nekem is be kell vallanom valamit. Nem sokkal házasságkötésünk után - Te jó isten, milyen hivatalosan fogalmaz, ebből nem sülhet ki jó – volt néhány egyéjszakás kalandom. A nő rámeredt. Ha akart volna sem tudott volna megszólalni.
- Ezért úgy gondolom – folytatta – hogy ne váljunk el addig, amíg meg nem születik a gyermeked. Gondolom, nem tudod, ki az apja.
Hát ez lett a házasságukból. Sötét napok következtek, és Gillian nem tudta, mit tegyen. Egyáltalán, mit lehet tenni egy ilyen helyzetben? Mit vár tőle a férje? És Matt? Mit merjen tenni? Vajon mi lenne a jó megoldás? Menjen el a pszichológusához? Bemerné neki vallani? Hogyan reagálna?
Teljesen össze volt zavarodva.
Sötétlila krizantém második részének tizenegyedik fejezetének első részlete:
Őszinteség
Kezdtek tisztulni az érzései. A szíve olyan volt, mintha legalábbis egy darabot kitéptek volna belőle. Sebzett, az őszinteségre, egyáltalán bármiféle érzelemre képtelen. Nehéz volt így élni, bár lassan felébredt a lázálomból, kezdett újra normális emberi lénnyé válni, ez pedig remek volt.
Viszont minden megváltozott maga körül, fájdalmasan. Habár kezdett jobban lenni, Gillian teljesen elveszett, lényegében önmagában és ebben az új életben. Minden olyan távolinak és idegennek tűnt, olyan végtelenül üresnek. Tonyt alig látta, gyakran napokra elment, az éjszakákra sem jött haza, a nő ilyenkor elképzelni sem tudta, hol és kivel lehet a férje, és vajon milyen hazugsággal áll elő, amikor majd hazajön. Ő vajon mit hihet el neki?
Magáról azt is tudta, hogy valamilyen irányba meg kell változnia. Szerette a férjét, de ez így önmagában kevés volt, el kellett nyomnia magában a reménytelenül szerelmes, tizenhárom éves kislányt, és teljes mértékben átadnia magát az összezavarodott, de felnőtt nőnek. El kellene engednie a múltat, lezárni, és mintafeleségnek lenni, egy más, egy jobb embernek.
Azóta nem mert belenézni a tükörbe, félt a saját tükörképétől, félt az érzelmeitől, melyeket nem igazán tudott kordában tartani.
A halál lehelete
Tizenkilencedik fejezet,első rész:
Otthon ültem a kanapé sarkában és bőgtem,mint valami kisgyerek. Eltelt egy újabb éjszaka , hogy se Daniel ,se Zac nem jött haza. Valami nagyon jó nyomon lehetnek , ha még mindig nem jelentkeztek. Nagyából egész este csak bőgni is időnként nevetni tudtam a szánalmas gyengeségemen. Tehetetlen vagyok. Minden szerettemet veszélynek tettem ki,és még azt sem tudom pontosan , hogy miért. Danielért. Nem hiszem. Anyámért. Érte sem. Magamért. Dehogy is. A semmiért. Talán. Egy egész éjjelen át sirattam mindent amit elvesztettem. A lelkem. Apámat. Anyámat. De most talpra kell állnom, ha másért nem a körülöttem lévőként. Daniel szeret. Ez jó nem? Hisz azt hiszem én is szeretem őt. Akarom, abban biztos vagyok ,de hogy szeretem-e , nehéz kérdés. Az első pillanatól fogva vonzás volt köztünk, akkor meg miért nem tudom eldönteni mi a nyavalyás fene kavarog köztünk?! Talán csak saját magamat kínzom azzal , hogy nem akarok ráébredni az igazságra amit valójában a szívem mélyén sejtek, ott érzem , hogy ez több mint a fellángoló szenvedélyek. Ez annál sokkal több és mélyebb. És ,ha egyedül nem kapok rá választ, majd Hayley segít nekem. Azon nyomban fel akartam őt hívni, csak egyből egy kis problémával találtam szemben magam,hiszen még mindig nincsen telefonom.
- Édesem, most már kész vagy?- dugta be hirtelen az orrát az ajtón Hay. Ezt a nőszemélyt nem kell telefonon zaklatni, csak rá gondolok és itt is van. -Istenem,te sírtál? - Ülte le mellém a kanapéra.
Egy pillanatra el is felejtettem , hogy a szemem kipirosodott az egész estét sírástól és fekete csíkokban folyik le az arcomon a szempillafestékem ,csak nekivetettem magam Hayleynek ,és addig szorongattam az ölelésben amíg már kínossá nem vált.
- Szívem, ha már itt vagyok el kell mondanod mi történt.
- Semmi,igazából - kezdtem. - Csak elgondolkodtam mindenen amit mondtál,és valahogy ki kellet eresztenem magamból a stresszt. -Magyaráztam ,miközben a szemem törölgettem. - De készen állok további információkra.
- Még mit nem - vakkantotta - egy alapos fürdésre vagy készen!
A fák lassan virágot bontanak. Érzem az illatukat, ahogy csukot szemmel, mezítláb állok közöttük. Megmerevedett, jeges végtagjaimba, lassan vissza költözik az élet. Élőnek érzem magam. Még ha tudom is, hogy ez csak egy álom, amiből előbb utóbb felfogok ébredni.
Érzem a tavasz illatát. Nem akarok felébredni. Nem akarok újra tudni, érezni, és gondolkodni. Itt akarok állni - a virágzó fák körében - , érezni a napsugár, és a virágok illatát. Hallgatni a madarak halk csicsergését, a közeli folyó halk folyásának hangját, a természet furcsa melódiáját. Nem akarok felébredni...
De....ha fel is kell ébrednem egyszer....egy kicsit szeretnék még álmodni.
Veled. Veled akarok álmodni!
A kicsinyke szoba, egyik sarkában ülve, kezem a tarkómra fonva, mormoltam, motyogtam magam elé valamit, igazán magam sem tudtam hogy mit. A szoba undorító füst és moszat szagot árasztott magából. A lábamat súrolta a mocskos esővíz, ami még tegnap esett, de nem érdekelt.
Remegett a testem a hideg levegőtől, ami az ablakon keresztül bekúszva a szürke helységbe, kegyetlenül vájt a bőröm alá. Nem jelentett neki akadályt a vékony, szakadt, kopott színű pólóm, aminek védenie kellett volna előle. Ez a világ teljesen más volt, mint amit addig megszoktam, és nem tudtam vele megbirkózni.
Több mint 100 év telt azóta, hogy legutóbbi a városba merészkedtem az emberek közé. De most, valahogy mégis megint itt voltam, valahol Párizs egyik eldugott szeg-zugában, és minden erőmmel küszködtem magammal, a fejemben suttogó hangok ellen. A rendőrség keresett, én pedig itt bujkáltam előlük, ahelyett, hogy az ösztöneimre hallgattam volna. Kiállhattam volna eléjük, és csupán pár pillanatba telt volna, hogy az összesnek az életét vegyem. Nem csak megmenekülhettem volna, ha nem akár az újjászületésemnek a szinonimáját jelenthetné, ha nem én lennék. Nem akartam meg ölni azokat az embereket, mert még tudatomnál voltam, csak hogy minél inkább közelebb jöttek, minél élesebben felém sodorta a kemény szél a szagukat, annál nehezebb volt magamnál maradnom, és nem behódolnom a vágyaimnak.
Éreztem, hogy már csak alig néhány méternyire lehetnek tőlem. Felemeltem a fejem, kezem még mindig a tarkómra fonódva reszketett. Kinéztem a tőlem kicsit jobbra lévő ablakon. Láttam a rendőrautók sziporkázó kék és piros fényeit, amik úgy égették a szemem, hogy az szinte fájt. Tudtam, hogy ha véget akarok vetni ennek az egész őrületnek - gyilkolás nélkül - annak egyetlen módja van. Egyetlen egy módja van, hogy megszabaduljak a fejemben lévő zűrzavar elől.
Hallottam, ahogy a rendőrök berontanak a kicsinyke szobába. Nem volt időm gondolkodni. Szélsebesen elillantam a lelketlen épületből, valahova máshová.
Egy fehér ajtó előtt álltam. Sápadt aranyszínű kilincsére csúsztattam hófehér, jéghideg kezeimet, majd benyitottam az ismerős szobába.
Kopott világoskék, már majdnem fehér falai arról tanúskodtak, hogy nagyobb bölcsességet hordoz magában, mint bárki más ezen a világon. Beljebb léptem egy lépést. Résnyire nyitva hagytam magam mögött az ajtót, hogy halljam, ha a rendőrök erre tartanak, de csend volt, csak a szél süvített, goromba, dacos hangon.
Száradt festék, és por szaga keveredett a levegőben, s valami édes rózsa illat, amit nem tudtam hova tenni, de ott volt. Olyan tisztán, és megfoghatatlanul, hogy kíváncsivá tett a titka. Felnéztem a plafonra, a régi csillár helyére, majd jobbra, ahol egy nagy fekete lyuk éktelenkedett a falon, ami a régi kandalló helye lehetett. Tekintetem villám gyorsan siklott végig rajta, majd csak hamar megakadt az előttem lévő, poros és kopott, mégis gyönyörű barna zongorán, ami addig teljesen elkerülte a figyelmemet. S akkor észbe kaptam...
100 év telt el azóta, mióta legutóbb itt jártam. Emlékeztem. Előttem volt a kép, ahogy a zongora előtt ülők, és egy lassú, magányos, szomorú melódiát játszok, egy szál frakkban, egy antik, aranyozott, vörös párnás széken ülve.
Aztán egy másik kép, ahogy ugyan ebben a szobába, tűznek a fények. Minden ragyog, csillog, és az egész hely olyan, mintha meseországból rángatták volna ki, miközben lassú, vidám zene szól, valahonnan a plafonból. A hatalmas csillár alatt keringőzök egy lánnyal. Hosszú, fehér rózsákkal feltűzdelt, göndör haja, gyengéden pihent a mellkasán. Hatalmas, és terebélyes, holló fekete, csillogós szoknyája, gyengéden súrolta a lábamat, amikor fordult egyet.
Egyik keze kinyújtva, az enyémbe burkolózott, míg másik a vállamon feküdt. Éreztem ahogy kellemesen bizsereg a testem az izgalomtól, attól, ahogy kezem karcsú derekát öleli. Lassan megtorpantunk. Egy hatalmas levegőt vettünk mindketten; szinte éreztem, ahogy a friss levegő elárasztja a tüdőmet. A teste közelebb került az enyémhez. Éreztem a forróságot a testében. Csak pár centire voltak az ajkaink egymástól, mégis hezitáltunk, míg végül, lágyan az ajkaira fektettem az ajkaimat, és a lassú, távolság tartó, melankolikus tánc, hirtelen könnyed, érzelmes, gyengéd csókba torkollott. Aztán hirtelen leállt a zene, a lány pedig holtan zuhant a karjaimba. A számban, s az ajkaimon éreztem, a semmi máshoz nem fokható, keserű fémes ízt; vér.
Az ajtó előtt állva is éreztem a számban. A szívem egyszerre kristályaira hullott. Emlékeztem a lány nevére. Tudtam ki az. A fejemen emlékképek hada cikázott át, de mindent felülírta a végső, gyilkos pillanat. A szememből patakozni kezdtek a könnyek. Hogy is felejthettem el?
Pillantásom, hirtelen egy kicsinyke kis ezüst markolatos kardon ragadt meg. Hirtelen kitisztult a látásom, s kezem lassan az ezüst markolatra csúszott. Az övé volt. Emlékszem, aznap éjszaka, megkellet volna ölnie. De képtelen volt megtenni, és a padlóra hajította. A saját életével fűzetett azért, mert szeretet. Pontosan tudta, mikor a padlóra hajította, mikor megcsókolt, hogy a halálával lakozik majd érte. S mégsem mondott nemet...
Erősen összeszorítottam párás szemeimet, majd minden gondolkodás nélkül magamba döftem a kardot. Az egyetlen fegyvert, ami végezhetett egy vámpír szívével. Mikor pedig kihúztam magamból, s elgyengült kezeimmel a padlóra ejtettem, az pedig az élettelen zongorához gurult, a lány újra éledt. Ott ült a zongoránál, ugyanabba a ruhába, mibe életét vesztette, a legszebb sirató balladát játszva rajta, amit addig ember hallani vélhetett.
Életem az életed A kicsinyke szoba, egyik sarkában ülve, kezem a tarkómra fonva, mormoltam, motyogtam magam elé valamit, igazán magam sem tudtam hogy mit. A szoba undorító füst és moszat szagot árasztott magából. A lábamat súrolta a mocskos esővíz, ami még tegnap esett, de nem érdekelt.
Remegett a testem a hideg levegőtől, ami az ablakon keresztül bekúszva a szürke helységbe, kegyetlenül vájt a bőröm alá. Nem jelentett neki akadályt a vékony, szakadt, kopott színű pólóm, aminek védenie kellett volna előle. Ez a világ teljesen más volt, mint amit addig megszoktam, és nem tudtam vele megbirkózni.
Több mint 100 év telt azóta, hogy legutóbbi a városba merészkedtem az emberek közé. De most, valahogy mégis megint itt voltam, valahol Párizs egyik eldugott szeg-zugában, és minden erőmmel küszködtem magammal, a fejemben suttogó hangok ellen. A rendőrség keresett, én pedig itt bujkáltam előlük, ahelyett, hogy az ösztöneimre hallgattam volna. Kiállhattam volna eléjük, és csupán pár pillanatba telt volna, hogy az összesnek az életét vegyem. Nem csak megmenekülhettem volna, ha nem akár az újjászületésemnek a szinonimáját jelenthetné, ha nem én lennék. Nem akartam meg ölni azokat az embereket, mert még tudatomnál voltam, csak hogy minél inkább közelebb jöttek, minél élesebben felém sodorta a kemény szél a szagukat, annál nehezebb volt magamnál maradnom, és nem behódolnom a vágyaimnak.
Éreztem, hogy már csak alig néhány méternyire lehetnek tőlem. Felemeltem a fejem, kezem még mindig a tarkómra fonódva reszketett. Kinéztem a tőlem kicsit jobbra lévő ablakon. Láttam a rendőrautók sziporkázó kék és piros fényeit, amik úgy égették a szemem, hogy az szinte fájt. Tudtam, hogy ha véget akarok vetni ennek az egész őrületnek - gyilkolás nélkül - annak egyetlen módja van. Egyetlen egy módja van, hogy megszabaduljak a fejemben lévő zűrzavar elől.
Hallottam, ahogy a rendőrök berontanak a kicsinyke szobába. Nem volt időm gondolkodni. Szélsebesen elillantam a lelketlen épületből, valahova máshová.
Egy fehér ajtó előtt álltam. Sápadt aranyszínű kilincsére csúsztattam hófehér, jéghideg kezeimet, majd benyitottam az ismerős szobába.
Kopott világoskék, már majdnem fehér falai arról tanúskodtak, hogy nagyobb bölcsességet hordoz magában, mint bárki más ezen a világon. Beljebb léptem egy lépést. Résnyire nyitva hagytam magam mögött az ajtót, hogy halljam, ha a rendőrök erre tartanak, de csend volt, csak a szél süvített, goromba, dacos hangon.
Száradt festék, és por szaga keveredett a levegőben, s valami édes rózsa illat, amit nem tudtam hova tenni, de ott volt. Olyan tisztán, és megfoghatatlanul, hogy kíváncsivá tett a titka. Felnéztem a plafonra, a régi csillár helyére, majd jobbra, ahol egy nagy fekete lyuk éktelenkedett a falon, ami a régi kandalló helye lehetett. Tekintetem villám gyorsan siklott végig rajta, majd csak hamar megakadt az előttem lévő, poros és kopott, mégis gyönyörű barna zongorán, ami addig teljesen elkerülte a figyelmemet. S akkor észbe kaptam...
100 év telt el azóta, mióta legutóbb itt jártam. Emlékeztem. Előttem volt a kép, ahogy a zongora előtt ülők, és egy lassú, magányos, szomorú melódiát játszok, egy szál frakkban, egy antik, aranyozott, vörös párnás széken ülve.
Aztán egy másik kép, ahogy ugyan ebben a szobába, tűznek a fények. Minden ragyog, csillog, és az egész hely olyan, mintha meseországból rángatták volna ki, miközben lassú, vidám zene szól, valahonnan a plafonból. A hatalmas csillár alatt keringőzök egy lánnyal. Hosszú, fehér rózsákkal feltűzdelt, göndör haja, gyengéden pihent a mellkasán. Hatalmas, és terebélyes, holló fekete, csillogós szoknyája, gyengéden súrolta a lábamat, amikor fordult egyet.
Egyik keze kinyújtva, az enyémbe burkolózott, míg másik a vállamon feküdt. Éreztem ahogy kellemesen bizsereg a testem az izgalomtól, attól, ahogy kezem karcsú derekát öleli. Lassan megtorpantunk. Egy hatalmas levegőt vettünk mindketten; szinte éreztem, ahogy a friss levegő elárasztja a tüdőmet. A teste közelebb került az enyémhez. Éreztem a forróságot a testében. Csak pár centire voltak az ajkaink egymástól, mégis hezitáltunk, míg végül, lágyan az ajkaira fektettem az ajkaimat, és a lassú, távolság tartó, melankolikus tánc, hirtelen könnyed, érzelmes, gyengéd csókba torkollott. Aztán hirtelen leállt a zene, a lány pedig holtan zuhant a karjaimba. A számban, s az ajkaimon éreztem, a semmi máshoz nem fokható, keserű fémes ízt; vér.
Az ajtó előtt állva is éreztem a számban. A szívem egyszerre kristályaira hullott. Emlékeztem a lány nevére. Tudtam ki az. A fejemen emlékképek hada cikázott át, de mindent felülírta a végső, gyilkos pillanat. A szememből patakozni kezdtek a könnyek. Hogy is felejthettem el?
Pillantásom, hirtelen egy kicsinyke kis ezüst markolatos kardon ragadt meg. Hirtelen kitisztult a látásom, s kezem lassan az ezüst markolatra csúszott. Az övé volt. Emlékszem, aznap éjszaka, megkellet volna ölnie. De képtelen volt megtenni, és a padlóra hajította. A saját életével fűzetett azért, mert szeretet. Pontosan tudta, mikor a padlóra hajította, mikor megcsókolt, hogy a halálával lakozik majd érte. S mégsem mondott nemet...
Erősen összeszorítottam párás szemeimet, majd minden gondolkodás nélkül magamba döftem a kardot. Az egyetlen fegyvert, ami végezhetett egy vámpír szívével. Mikor pedig kihúztam magamból, s elgyengült kezeimmel a padlóra ejtettem, az pedig az élettelen zongorához gurult, a lány újra éledt. Ott ült a zongoránál, ugyanabba a ruhába, mibe életét vesztette, a legszebb sirató balladát játszva rajta, amit addig ember hallani vélhetett.
Nagyon jó ,amiket írsz, komolyan imádom.
A halál lehelete Tizenkilencedik fejezet,második rész: Kellemes levendula illatot árasztott a bőröm miután felfrissülve léptem ki a hálószoba ajtajából. Jó hosszú idő óta nem volt már alkalmam valami megnyugtató és kellemes tevékenységre, de most végre kiengedhettem magamból minden feszültséget a habokban. Lelkileg és testileg is kitisztultam az elmúlt 12 órában. Feltöltődtem. Szinte készen állok a mindent megváltoztató információra is , csak tudjam már miről van szó. Legyen a birtokomban. De ahogy visszatértem a konyhában , úgy vettem észre , most Hayley nincs kész erre a beszélgetésre. Most ő sírt. Kettőnk közül ,mindig is én voltam a sírósabb és talán a 16 évnyi ismeretségünk alatt ,soha nem láttam még csak elérzékenyülni sem.
-Hay , uramistenem veled meg mi történ? - Kezdtem el aggodalmaskodóan. - Jól vagy? Persze biztos nem, segíthetek valahogy? Mit tegyek , hogy jobban legyél? Akarsz róla beszélni?
- Cle , nyugii - szipogta.
-Hogy lehetnék nyugodt amikor így talállak.
- Semmi ,csak Roy hívott.
- Megverjem? - Vágtam rá. Próbáltam felvidítani.
- Nem szakítottunk nyugi. Rólad volt szó.
- Ohh - Lepődtem meg. - És akkor miért sírsz Hay?
- Nem állok rá kész. Nem akarlak újra elveszíteni. - Bőgte. -Nem vagyok rá felkészülve.
Elveszteni? Engem. Nem teljesen értettem mire gondol ,de a jelenlegi állapotát tekintve inkább csak egy kis vigasztalásra van szüksége. "Maradok". Suttogtam
- Dehogy is. - Kimászott az ölelésemből majd egyenesen a szemembe nézett. - Lucifer téged akar. Beszélgetni veled. És tudom , hogy te el fogsz menni. Különben Daniel és Zac meghal. Szívem a fiúk most vele vannak. És addig nem jönnek haza amíg te el nem mész értük. Ez Lucifer alkuja. Egy bájos csevej a fiúkért.
Csak tágra nyílt szemekkel bámulta ki az üres fejemből. Engem. Miért pont én. Egy senki vagyok. Senki. Semmilyen képességem nincs. Semmilyen kapcsolataim nincsenek. Teljesen antiszociális vagyok. Körübelül 4 darab személy van csak az életemben.
- Miért? Miért én? Rengeteg ember van aki sokkal jobb nálam. Miért?
- Mert neked van egyedül telejsen tiszta szíved. Mindannyian bűnösök és szörnyeteged vagyunk. Te nem. Te vagy a kivétel. - Kezével megsimította a mellkasát, jelezve, hogy hol a szíve.
Ismételten erős vágyat éreztem arra ,hogy sírjak. Kevés vagyok ahhoz , hogy mindenkit megmentsek. Minden szerettem miattam szenveded. Miattam. Hogyan tudnám megmenteni őket , ha én sodortam mindenkit bajba. Daniel és Zac is Luciferrel vannak. Ez szörnyű. Anyukám is ott van. Istenem, mindenki életét én rontom el...
- És mi történik majd anyukámmal? - Nyögtem ki.
Hay a kezemre tette a kezét ,bátorítóan megszorította és csak utána szólalt meg.Próbált mosolyogni, de még mindig a sírás határán volt.
- Ő már jobb helyen van szívem.
Az lehetetlen. Nem. Nem. NEM. Ordítottam gondolatban. Biztos ,hogy élnie kell. Kell. Nem. Nem lehet. Miért? MIÉRT? Összeestem. A lábaim elernyedtek ,a gerincem nem bírta tartani a testem. Kezemmel esetlenül a konyhapult felé nyúltam ,de sikertelenül. Zuhantam a mélységbe, és úgy mint egy rongybaba a hideg kőre hullottam. Hallottam a koppanást ahogy a koponyacsonton nekiütődött a konyha kőnek. Fájdalom nyílalt belém,de semmiség volt ahhoz képest amit a szívemben éreztem. A végtatjaim mellettem landoltak . Csattanás szerű hanggal ütöttem be a könyököm ahogy mellém hullott. Úgy festhettem mint egy lelketlen szobor. A szemem erősen összeszorítottam és benntartottam a levegőm. Nem voltam képes elviselni még több fájdalmat. Még több kínt. Még több megerőltetést. Menekülni akartam. Eltűnni. Megszűnni. Találkozni anyával és apával. Itthagyni ezt a helyet. Ezt a világot. Ezt a beteges poklot. Síkítást hallotam. Olyan volt ,mintha egy távoli helyről jött volna,de tudom , hogy Hay az. Hallom ahogy küszköd a könnyeivel és a mentőket hívja. De nem is vagyok képes erre odafigyelni. A halántékomban lüktető fájdalom erősödik ,de még mindig semmi ahhoz képest ami a mellkasomban tombol. A lábaim kitekeredett pózban helyezkedtek el az esés miatt ,de semmi erőm még csak megmozdulni sem. Veszek még egy utolsó nagy levegőt,kiengedem és várom , megérintsen a halál. Várom , hogy a lehelete beszívjon és ne engedjen szabaddá soha többet.
Nagyon jó ,amiket írsz, komolyan imádom. A halál lehelete Tizenkilencedik fejezet,második rész: Kellemes levendula illatot árasztott a bőröm miután felfrissülve léptem ki a hálószoba ajtajából. Jó hosszú idő óta nem volt már alkalmam valami megnyugtató és kellemes tevékenységre, de most végre kiengedhettem magamból minden feszültséget a habokban. Lelkileg és testileg is kitisztultam az elmúlt 12 órában. Feltöltődtem. Szinte készen állok a mindent megváltoztató információra is , csak tudjam már miről van szó. Legyen a birtokomban. De ahogy visszatértem a konyhában , úgy vettem észre , most Hayley nincs kész erre a beszélgetésre. Most ő sírt. Kettőnk közül ,mindig is én voltam a sírósabb és talán a 16 évnyi ismeretségünk alatt ,soha nem láttam még csak elérzékenyülni sem. -Hay , uramistenem veled meg mi történ? - Kezdtem el aggodalmaskodóan. - Jól vagy? Persze biztos nem, segíthetek valahogy? Mit tegyek , hogy jobban legyél? Akarsz róla beszélni?
- Cle , nyugii - szipogta.
-Hogy lehetnék nyugodt amikor így talállak.
- Semmi ,csak Roy hívott.
- Megverjem? - Vágtam rá. Próbáltam felvidítani.
- Nem szakítottunk nyugi. Rólad volt szó.
- Ohh - Lepődtem meg. - És akkor miért sírsz Hay?
- Nem állok rá kész. Nem akarlak újra elveszíteni. - Bőgte. -Nem vagyok rá felkészülve. Elveszteni? Engem. Nem teljesen értettem mire gondol ,de a jelenlegi állapotát tekintve inkább csak egy kis vigasztalásra van szüksége. "Maradok". Suttogtam
- Dehogy is. - Kimászott az ölelésemből majd egyenesen a szemembe nézett. - Lucifer téged akar. Beszélgetni veled. És tudom , hogy te el fogsz menni. Különben Daniel és Zac meghal. Szívem a fiúk most vele vannak. És addig nem jönnek haza amíg te el nem mész értük. Ez Lucifer alkuja. Egy bájos csevej a fiúkért.
Csak tágra nyílt szemekkel bámulta ki az üres fejemből. Engem. Miért pont én. Egy senki vagyok. Senki. Semmilyen képességem nincs. Semmilyen kapcsolataim nincsenek. Teljesen antiszociális vagyok. Körübelül 4 darab személy van csak az életemben. - Miért? Miért én? Rengeteg ember van aki sokkal jobb nálam. Miért?
- Mert neked van egyedül telejsen tiszta szíved. Mindannyian bűnösök és szörnyeteged vagyunk. Te nem. Te vagy a kivétel. - Kezével megsimította a mellkasát, jelezve, hogy hol a szíve. Ismételten erős vágyat éreztem arra ,hogy sírjak. Kevés vagyok ahhoz , hogy mindenkit megmentsek. Minden szerettem miattam szenveded. Miattam. Hogyan tudnám megmenteni őket , ha én sodortam mindenkit bajba. Daniel és Zac is Luciferrel vannak. Ez szörnyű. Anyukám is ott van. Istenem, mindenki életét én rontom el...
- És mi történik majd anyukámmal? - Nyögtem ki.
Hay a kezemre tette a kezét ,bátorítóan megszorította és csak utána szólalt meg.Próbált mosolyogni, de még mindig a sírás határán volt. - Ő már jobb helyen van szívem.
Az lehetetlen. Nem. Nem. NEM. Ordítottam gondolatban. Biztos ,hogy élnie kell. Kell. Nem. Nem lehet. Miért? MIÉRT? Összeestem. A lábaim elernyedtek ,a gerincem nem bírta tartani a testem. Kezemmel esetlenül a konyhapult felé nyúltam ,de sikertelenül. Zuhantam a mélységbe, és úgy mint egy rongybaba a hideg kőre hullottam. Hallottam a koppanást ahogy a koponyacsonton nekiütődött a konyha kőnek. Fájdalom nyílalt belém,de semmiség volt ahhoz képest amit a szívemben éreztem. A végtatjaim mellettem landoltak . Csattanás szerű hanggal ütöttem be a könyököm ahogy mellém hullott. Úgy festhettem mint egy lelketlen szobor. A szemem erősen összeszorítottam és benntartottam a levegőm. Nem voltam képes elviselni még több fájdalmat. Még több kínt. Még több megerőltetést. Menekülni akartam. Eltűnni. Megszűnni. Találkozni anyával és apával. Itthagyni ezt a helyet. Ezt a világot. Ezt a beteges poklot. Síkítást hallotam. Olyan volt ,mintha egy távoli helyről jött volna,de tudom , hogy Hay az. Hallom ahogy küszköd a könnyeivel és a mentőket hívja. De nem is vagyok képes erre odafigyelni. A halántékomban lüktető fájdalom erősödik ,de még mindig semmi ahhoz képest ami a mellkasomban tombol. A lábaim kitekeredett pózban helyezkedtek el az esés miatt ,de semmi erőm még csak megmozdulni sem. Veszek még egy utolsó nagy levegőt,kiengedem és várom , megérintsen a halál. Várom , hogy a lehelete beszívjon és ne engedjen szabaddá soha többet.
Köszike :3
Sweet and Bitter
Fehér, vörös, és sárga.
Tiszta, édes, és irigy.
Tiszta, édes, irigy, és nyomasztóan keserű.
Ilyen veled lenni. Át élni a poklok poklát, majd a mennyországig repülni, olyan magasan, amilyen ember még nem járt.
Fehér, piros, sárga. Édes, és keserű.
Oda kinn, apró hópelyhek szálnak alá az égből. Beterítik a zöld réteket fehér áldásukkal. Fehér. A nap lemenő vöröses fénye, beragyogja Wood Street utcáit. Vörös.
Itt ülök, az ablaknál. Szemem a végtelenségbe mered, valahová, ahova nem juthatok el. A fejem ezernyi gondolattól zajos, amiket nem értek. Próbálom össze rakni, a fejemben értelmetlenül harsogó szavaidat. Próbálom kizárni őket, próbálom csendre inteni a gondolataimat.
Reménytelenül meredek az ablakom előtt elúszó, karcsú hópelyhekre. Nézem, ahogy furcsa táncot járnak, valami olyan melódiára, amit csak ők hallanak. Akár az angyalok, kerülgetik egymást, míg végül mindegyikőjük, ugyan arra a talajra zuhan, eggyé válva társaival. Mennyire egyhangú, és mennyire gyönyörű. Pont mint az ember élete, mi olyan gyorsan illan el, mint ahogy az a picinyke hópehely a talajra hull. Észre se vesszük, és már vége is van...
Elegem van! - üvöltöm magamba, és idegesen felpattanva az ágyról, az előszobába sietek.
Elegem van, a nyomasztó gondolatokból, a fájdalmas talányokból! Elegem van, hogy azon emésztem magam, hogy Te mit akarsz, miközben te egyáltalán nem gondolsz rám! Elegem van abból, hogy a fejem, minden egyes percben, parancsolni próbál a lelkemnek. Béklyókba fog, mind az a sok ezer szabály, és íratlan törvény, amit az emberek a füledbe suttognak éjszakánkként. Ugyan, mi tilthat tőled? Ugyan, ki lenne képes, uralkodni magán, amikor egy karnyújtásnyira van tőle a mennyország? Nem érdekel, ha te vagy az ördög, vagy ha te vagy Isten földi angyala is...már túl késő ezen gondolkodni. Már nem tudok gátat szabni magamnak, és nem akarom titkolni. Nem akarom senki más elől titkolni, csak is te ellőtted.
Lekapva az ajtó melletti fogasról fekete, vastag szövet kabátomat, sietve magamra húzom, magas szárú, szürke csizmámmal egyetembe, ami alá gondosan elrejtem fekete sztreccs farmerem szárát, és már indulok is, zsebre dugott kezekkel, a lemenő nap fénye mellett, oda, ahova szívem most leginkább szólít.
Szánalmasnak, és bolondnak érzem magam. Rég megtanultam már, hogy csodák nem léteznek. Mégis, alig tudok boldogabb dolgot elképzelni ennél. Fellélegzek. Kimerem mondani. Szeretlek. Hiányzol. Nem érdekel, hogy ez nem szabály szerű. Ez kémia. Nem tudok ellene mit tenni.
Arcom lassan pirossá válik a szél fújásától. A hidegnek foga van. A körülöttem lévő emberek, mind lassú léptekkel haladnak, igyekeznek minél inkább kabátjukba rejteni arcukat, de én nem fázok. Meg sem érzem a hideg szellő fúvását a bőrömön, habár orrom már rég vörös színben tündököl. Nem sokára azonban, én is lassabb léptekre váltok.
Megállok az úttestnél. Jobbra fordítom a fejem. Nagy levegőt veszek, majd kifújom, pára felhőt rajzolva a levegőbe. Átmegyek az zebrán a kietlen, szürke körforgalom mellett, majd lassan sétálok a kihalt beton út jobb oldalára húzódva, miközben szemeim érdeklődve nézik a tájat. Semmi, és senki nem volt a közelben rajtam kívül, csak egy magányosan várakozó buszmegálló a túloldalon pár méterre tőlem, és egy sárga fényben úszó bolt az utca végén, ami mellett egy másik út húzódott valamerre a végtelenbe.
Tekintetem nem engedte a boltot. Fényei elvakították, és ahogy közeledni kezdtem hozzá, lassan, csupán egy pillanatra, lehunytam a szemeimet. Láttam magam előtt. Arra a napra, amikor elkezded velem ezt az őrült táncot járni.
Emlékszem, ugyan olyan egyszerű nap volt mint a többi. Emlékszem, hogy a nap lemenőben volt, pont mint most. Emlékszem a fekete bőr kabátod, és a bőröd illatára, amik illatát felváltva sodorta felém a szél ahogy mellettem sétáltál. Emlékszem, milyen természetesen egyszerű volt akkor minden. Emlékszem, milyen természetes volt, hogy ott vagy mellettem. Emlékszem, hogy a saját utunkat jártuk. Emlékszem, hogy nem érdekelt kit hagyunk le. Emlékszem, hogy Melody és James, akikkel együtt kellett volna mennünk, teljesen lemaradtak tőlünk. Emlékszem, hogy egyedül neked köszönhetem, hogy aznap nem voltam egyedül. Te voltál az egyetlen, aki nem utasított el a furcsa öltözékem, a rendezetlen hajam, az ügyetlenségem, és tökéletlenségem miatt. Emlékszem, hogy velem voltál - a tökéletlennel, - a talpig tökéletes Melody helyett.
De most nem vagy itt. Csak én. A hópelyhek szállingózása a levegőben, az árva buszmegálló az út túl oldalán velem szemben, a gyönyörű, sárga fényben úszó bolt az út végén, ahova már csak ketten léptünk be, magunk mögött hagyva Melodyékat. Emlékszem, milyen határozottnak, és biztosnak éreztem magam melletted állva. Emlékszem, úgy gondoltam, az élet egy gyönyörű ajándék, nem pedig átok. S emlékszem, úgy gondoltam, én vagyok ennek a világnak a legnagyobb mázlistája amiért melletted állhatok.
Emlékszem arra az izgatottságra, arra a kellemes bizsergésre, amikor mindketten néma csöndben álltunk a pultnál, várva hogy az eladó bepötyögje a kódokat, és a tenyerét nyújtsa a pénzért. Emlékszem, hogy remegett, és izzadt a kezem az izgalomtól. S arra is emlékszem, hogy te milyen nemes egyszerűséggel oltottad el szívemből kitörni készülő, zavart vulkánjaimat. Nem volt másra szükségem, csupán a hangodra, hogy beszélj hozzám, és a lelkemben lévő feldúlt melódia, azonnal szelídülni kezdett.
Most pedig ott álltam. Egyedül, ugyan azon az úton, amelyiken kezed óvatosan közelebb került az enyémhez, amin a vállaink súrolták egymást ahogy léptünk. Azon az úton, amin tudtuk, hogy a hallgatás többet jelent minden szónál. Hallottam a szívem zaklatott zakatolását, és éreztem rajtad a zavaradottságot.
Szemeim az egymástól pár méterre lévő ujjainkat nézték, és sűrű levegő vételeim közepette, másra sem tudtam gondolni, csak arra, vajon tenyered a tenyerembe csúszik e. Szabad szemmel is láttam, ahogy remeg, és bizsereg a kezed. Tudtam, hogy mire vágysz. Azt kívántam, bár lennél olyan magabiztos, mint amennyire annak látszol. Imádkoztam, hogy megtedd, mert tudtam, bennem nincs elég bátorság, még ha az eszem, tudja is, hogy te is pontosan ugyanarra vársz mint én.
Felnéztem az arcodra, te pedig csak, egy hatalmas, rejtett, csalódott sóhajjal, elmosolyodtál.
- Remélem, hamarosan barátnőm lesz - mondtad, olyan gyermeteg, aranyos lelkesedéssel, hogy képtelen voltam haragudni rád, a szavak jelentése miatt. Egyszerűen csak éreztem, ahogy szívemben még csak most nyíló virágok hervadni kezdenek.
Elnevettem magam, hogy leplezzem a legyőzöttségemet, és az után nem néztem többet a szemedbe. Se aznap, sem pedig holnap, sőt még az után sem. Soha többet. Képtelen voltam rá.
Nedves. Szemeim lassan könnyektől teltek meg. Egy könnycsepp lassan végig gördült az arcomon, az államhoz érve a kezemre pottyant, majd úgy zuhant tovább, fejest ugorva fehér végzetébe, hogy szinte alig éreztem.
Felemeltem a kéz fejemet, hogy letöröljem arcomról a könnyeket. Semmi okom nem volt a sírásra. A bőr kabát, és a szövet kabát nem fér össze, még akkor sem ha mindkettő fekete. Az előtt is tudtam, hogy vissza emlékeztem volna. Reménytelen az egész. A gyufaárus kislány, még csak rá sem nézhet a hercegre.
Sarkon akartam fordulni állásomból, vissza indulni ugyan azon az úton amin jöttem, de akkor megpillantottam az arcot. Az arcot, amire nem számítottam.
- Te...sírsz? - kérdezed, gesztenye barna pillantásod az enyémbe fúrva, résnyire szét nyílt, ajkakkal a meglepettség súlya alatt. Nem válaszolok. Mit is mondhatnék erre? Miért teszel úgy, mintha érdekelne?
- Mit keresel itt, ilyenkor? Ráadásul teljesen egyedül. - arra gondoltam, azt válaszolom, az eszemet. De a hangja túlságosan aggódóan csengett ahhoz, hogy durva legyek. Túlságosan valóságosnak tűnik.
- Tudod, csak jöttem egy kicsit nosztalgiázni - nevetem el magam, elemelve kézfejemet az arcomtól, amiről a könnycseppeket takarítottam - Olyan szépen esik a hó. - még mindig könnyekkel küszködő szemekkel figyelem rezzenéstelen arcodat. Kezed bőr kabátod zsebeibe rejted. Pont ugyan az a kabát. Pont ugyan az a hely. Úgy sem menekülhetek tovább. Elegem van!
- Vissza akartam jönni ide - motyogom, leengedve egy könny cseppet az arcomon - Csak hogy, kiürítsem a gondolataimat. - meglepő. Hetek óta, csak arra készülök, hogy valahogy a tudtodra adjam, és most olyan egyszerűen szaladnak ki számon a szavak, olyan megtervezetlen pontossággal, hogy még én magam is elcsodálkozok rajta. Sosem képzeltem el, hogy egyszer ezeket a szavakat mondom majd neked.
- Sajnálom... - suttogom. Úgy érzem magam, mint egy brazil szappanopera főhősnője, abban a tudatban, hogy ez a szappanopera, nem fog boldog befejezéssel végződni. Mégis reménykedek valami után, amit nem tudok szavakba önteni, és nem érhetek el.
- Az Istenit! Ne sírj már! - mintha meg se hallottad volna. Közelebb lépsz, és átöleled hidegtől reszkető testemet. Olyan vagyok mint egy védtelen galamb a karjaid között, aki semmit sem tehet a varázsod ellen, bármennyire is próbál küzdeni ellene.
Próbálok nem sírni, de könnyeim nem akarnak csillapodni ölelő karjaid közöd sem. Sőt, inkább csak még inkább erősödni kezdenek, ahogy testem a testedhez húzod, ahogy testem a testedhez, és ahogy tenyerem a mellkasodnak feszül. Mindig is erről a pillanatról álmodtam, hogy így állok majd az ölelésedbe burkolózva. De nem a végszó előtt. Amikor nem sokára kimondod majd azokat a fájdalmas hangokat, amiket nem akarok hallani. Elakarlak lökni magamtól, de még mi ellőt megtehetném, karod lassan a derekamra csúszik, míg másik kezeddel, finoman felemeled a fejemet az államnál fogva. Szomorúan csillogó, üveges zöld szemeimbe nézel, majd lágyan ajkaimra tapasztod ajkaidat.
A gyomromba, megannyi pillangó pördül öröm táncra, míg testem felforrósodik, és a kellemetlen remegés, édes bizsergésbe, és vibrálásba csap át. A pillanat varázsától reszkető kezeimmel, megmarkolom fekete bőr kabátodat, és élvezem édesen gyengéd csókjaid mágiáját, miközben keserű, nedves könnyeim, a szánkba áramlanak, megfertőzve, keserű édessé változtatva csókjainkat. De hát ilyen veled lenni.
A halál lehelete
Huszadik fejezet, első rész: Egy gyomorforgató szobában ébredeztem. Ahogy tudatosult bennem , hogy ébren vagyok egyből felpattintottam a szemem. Egy kórházi ágyon fekszem. A helyi kórházban vagyok. A zárt osztályon. Csak az apró ,nyomasztó vas ágy van itt és egy szürke fotel a szoba sarkában. Velem szemben van az ajtó , ami fölött egy kamera található. Ha kárt akarnék tenni magamban azt egyből észrevennék. Ülő helyzetbe huppanok és kitépem magamból az infúziós tűket. Amilyen gyorsan csak tudok szeretnék elmenni innen. Az ágy mellet elhelyezett gép egyből sípolni kezd ahogy lekapcsoltam magam róla. Lemászom az ágyról. Ahogy hozzá ér a talpam a hideg kórházi padlóhoz elvesztem magam fölött az irányítást. Emlékek súlya kezdi el nyomni a vállam és visszaültet a kórházi ágyamra ,mert olyan nehéz , hogy nem bírom el. Éles fájdalom lövel a koponyám hátsó részébe és a két karomban. Megfogom a fejem és a halántékom masszírozom , de nem segít. Síkíthatnékom támad. Minden ami elől eddig menekültem most újra bevillan. Daniel. Zac. Hayley. Anya. Apa. Halál. Kín. Szenvedés. Gyötrelem. "Élet". Még mindig lüktet a fejem. Olyan szinten nem bírok a fájdalommal , hogy felsikítok ,de az sem segít. A zárt osztályon pedig senkit nem érdekel mi van velem, ha élek. Minden erőmet összegyűjtve kitántorgok a szobából. Hayley ragad karon az ajtóban és visszatuszakol a nyomorúságos ágyba.
-Még is mit gondoltál? - Ordított le. De nem tudtam válaszolni. Dühösen méregetett és gyorsan szedte a levegőt. Még mindig lüktet a fejem. - Három k***a napja fekszel itt! Tudod milyen nehéz volt arra várni , hogy felkelj. - Folytatta az ordibálást ,de már nem figyeltem. Danielről és a szüleimről meg Luciferről hadart mindenféléket , de rá se hederítettem. Újra felálltam és mellé léptem.
- Emlékszel egyántalán valamire Cle? - Kérdezte aggódóan Hay amikor már egymással szemben álltunk. Bólintottam. Emlékszem a kő hideg tapintására. Emlékszem ahogy csattanta a fejem. És emlékszem arra ahogy megszakadt a szívem. Ahogy elegem lett. Ahogy meg akartam halni. Mindenre emlékszem.
- Arra is emlékszel , hogy ömlött a fejedből a vér? - Hadonászott még idegesebben mint az előbb. Erre nem emlékeztem. Megrántottam a fejem , hogy tudja a választ ,de nem szólaltam meg. - Én igen. És tudod mi van , majdnem elvéreztél csak mert olyanod volt , hogy lefejeled a konyhakövet. Ömlött belőled. Mindehol csak vér és vér. Egy idő után már levegőt sem vettél. Három k*****ott napja arra várok ,hogy felébredj. És erre te meg megmukultál vagy mi? Rohadt dühös vagyok ,de azért valami életjelet adhatnál. - Elhadarta az egész monológját majd pedig sírásban tört ki. Mellé léptem és átöleltem.
-Az ígérted ,hogy maradsz. De amikor megláttalak ,ahogy láttam , hogy megtörsz. Azt hittem feladod. Azt hittem már soha nem jössz vissza. Már soha nem kelsz fel.
- Nem menekülsz olyan könnyen. - Szólaltam meg. Minden egyes szó megerőltetés volt. Hirtelen én is sírni kezdtem. Már alig láttam a sok könnytől. Erősen magamhoz szorítottam Hayt és folytattam. - De ki kell innen vinned.
-Csak ,ha megígéred ,hogy nincs több öngyilkos küldetés!
-Ígérem. -Vágtam rá. De ez is egy újabb hazugság volt.
Sziasztok A készülgető írásom tartalmáról szeretném kikérni a véleményeteket Kérlek írjatok véleményt A sötétség mélységében
Hádész, az alvilág istene,démonokat küld a föld felszínére,hogy elrabolják az embereket.Viszont ezek a lények nehezen észrevehetők,és már csak azon kapod magad,hogy szorongató érzés van a torkodban és hirtelen az alvilágban találod magad.Vajon,honnan lehet felismerni őket?És hogyan lehet megakadályozni,hogy elrabolják a fenti világból az embereket?Valakinek sikerül?Vagy Hádész terve sikerrel jár?Az emberiség és az istenek harca megkezdődött...
Sziasztok A készülgető írásom tartalmáról szeretném kikérni a véleményeteket Kérlek írjatok véleményt A sötétség mélységében Hádész, az alvilág istene,démonokat küld a föld felszínére,hogy elrabolják az embereket.Viszont ezek a lények nehezen észrevehetők,és már csak azon kapod magad,hogy szorongató érzés van a torkodban és hirtelen az alvilágban találod magad.Vajon,honnan lehet felismerni őket?És hogyan lehet megakadályozni,hogy elrabolják a fenti világból az embereket?Valakinek sikerül?Vagy Hádész terve sikerrel jár?Az emberiség és az istenek harca megkezdődött...
Szerintem jó, bár kicsit furcsa hogy démonok elleni harcról írsz, de Hádész igazából isten, szóval ezért istenek harca, de nem istenek harca, ha csak Hádészról és a démonokról van szó. Akkor max. az alvilág harca az emberek ellen, szerintem, de igazság szerint, ha ne csak magadnak írod, akkor lehet érdemesebb lenne nem a görög kúltúrát venni alappúl, bár nekem nagyon bejön, sokakat elijjeszthet a téma :/
A kocsi kerekei úgy gurultak végig az autóutakon, hogy szinte alig kaptam észbe. A mellettem tornyosuló, barátságosan rám mosolygó, hatalmas száz, és tíz emeletesek lassan szűnni kezdtek. Felváltották őket a hatalmas lombozatú fák, s a hosszúra nőt fűszálak, majd a kocsi kerekei, egy rossz minőségű aszfalt útra gördültek. A hányinger kerülgetett, ahogy a kocsi ide-oda billent és rázkódott az úton.
Mellettünk - az út két oldalán , - szinte szüntelenül sorakoztak a szegényes családi házak. Mindegyiknek volt valami hibája. Az egyiknek a teteje omladozott, a másiknak a falai szürkültek, és koptak meg, volt, amelyiket szinte teljes egészében benőtte a gaz, vagy amelyiknek a falaira nem lett volna biztonságos rátámaszkodni. Rögtön leszűrhette bárki, hogy nem épp gazdagok lakják ezeket a házakat. Az egész utca, és ez az egész térség, olyan nyomasztó hangulatot árasztott magából, hogy komolyan nem tudtam, hogy fogok nyugodtan aludni éjszakánként. Mintha akármikor, bármelyik sarokból előugorhatna egy gyilkos, vagy előbiceghetne egy részeg, aki az aszfaltra szorít, és megerőszakol.
Elfintorodtam, majd nagyot sóhajtottam a gondolataimtól. Tudtam, hogy nem palotába költözünk, de bárhol máshol jobb lett volna, mint itt, ezen az Isten verte környéken! Nem akartam ide költözni, nem akartam elköltözni otthonról, de tudtam, hogy ez nem a kívánság műsor. Nem volt választásunk, így is örülhettünk, hogy egyáltalán lesz fedél a fejünk felett.
A kocsi hirtelen balra húzódott, majd megállt, egy jókora, két szintes tégla épület mellett, ami leendő házunkat jelentette. Kétségkívül, a legnagyobb volt azok közül, amik mellett elhajtottunk mindez ideáig, de valahogy a legnyomasztóbb is. Kopott, szürkés vörös, omladozó falait alulról körül vette valamilyen furcsa levelű futó növény. Felfutott a ház élein, s zöld lángokként az alján, de nem takarta a szépség hibáit.
Anyámék egy hatalmasat sóhajtottak, mikor meglátták a félig romokban lévő, fekete cserepes, tornyos, kastély szerű épületet. Jelentőség teljes pillantást vettek egymás felé, majd kicsatolták az öveiket, és kiszálltak. Éreztem valami furcsa vibrálást a pillantásukba, ami azt súgta, semmi jót nem remélnek ettől a helytől, sokkal inkább, mintha féltek volna kiszállni is. Megtudtam érteni őket. Engem se túlzottan csábított a gondolat, hogy egy félig összedőlőben lévő házban hajtsam álomra a fejemet, egy olyan környéken, ahol bár melyik percben megölhetnek.
- Hannalee, szállj ki! - szólt rám anyám, erőteljes, szigorú hangon, amitől egyből elmúlt minden empátiám amit irántuk éreztem.
Kicsatoltam magam, átcsúsztam a járda felőli ülésre, majd kiszálltam, hátamra kapva a táskámat, amit magammal hoztam a cuccaimmal. Amint kiszálltam, egyértelművé vált, miért is tartottak apámék annyira ettől a háztól.
A nagyanyám háza volt még 15 évvel ezelőtt. Egyszer voltam itt, akkor is kb. 1 éves koromban, de most, hogy újra előtte álltam, emlékeztem rá. A nagyanyámat 15 évvel ezelőtt, ebben a házban gyilkolták meg. Emlékeztem, hogy anyuék mesélték, hogy holtan, kiterülve a sötét színű parkettán találtak rá. A szemei a mennyezet felé bámultak, látszottak a szeme szélén lévő sűrű, durva vérerek, amik teljesen beszőtték a szemét. Apám szerint vér fagyasztó volt látni, ahogy szemei a mennyezetre gübbedtek, miközben az egész teste vérben úszott.
15 év telt el azóta, de még mindig nem találták meg a gyilkosát. 15 év telt el, és azóta nem jártunk ebben a házban. Most viszont, hogy apám elvesztette a munkáját, és eladósodtunk, nem tehettünk mást, minthogy ide költözzünk, és új életet kezdünk, bárha, lehet úgy új életet kezdeni, hogy közben tudod, régen itt megöltek valakit.
- Menj arrébb Hannalee! - szólt apám, miközben könyökével a háta mögé utasított az oldalamnál fogva. Fájt, de már megszoktam. Főleg ebben a helyzetben, érthető volt a viselkedésük.
- Segíts már valamit te is, Hann, ne csak bámészkodj! - nézett rám parancsoló tekintettel anyám, miközben egy hatalmas barna dobozt emelt ki a kocsi csomagtartójából.
- Mit csináljak? - dörmögtem oda, elfordítva fejem a magas épület tornyáról, ami olyan magasan nyújtózkodott az ég felé, hogy alig láttam a tetejét.
- Semmit... - morogta vissza anyám, olyan dacos, lemondó durvasággal a hangjával, mintha megint csak azt üzenné a hangjával, hogy semmirekellő, reménytelen alak vagyok. - Csak ne légy láb alatt! - felszisszentem, majd az öcsémhez, Dylanhez léptem.
- Gyere Dy, lépjünk innen! - erősen megmarkoltam a csuklóját, majd magam után húztam a ház ajtaja felé, át, a vasból készült, fekete, hegyes végű kerítésen, és annak hatalmas ívű kapuján, aminek tetején egy kereszt díszelgett, aminek a jobb oldali végén, egy holló ücsörgött. Hátborzongató. Az egész kert, főleg ezzel a kerítéssel, úgy nézett ki mint egy temető, a kripta pedig a házunk volt.
Hangosan bevágtam magam mögött az épület hatalmas fekete, boros pince szerű ajtaját, hogy anyámék hallják, mennyire elegem is van belőlük, nem mintha bármikor is hatni tudtam volna rájuk a hisztijeimmel, vagy az ő szemszögükből hirtelen jött düh kitöréseimmel, ez inkább csak arra volt jó, hogy levezessem a feszültséget.
Miközben némán fortyogtam magamban, hirtelen apró, fájdalmas nyögések, és sírás hangját hallottam. Beletelt egy percbe, míg rádöbbentem, hogy Dylan az. Felé fordítottam a fejemet. Az arca síróssá vállt, de igyekezett mindent megtenni, hogy ne áztassák el könnyei az arcát. Egy pillanatig, nem értettem mi lehet a baja, aztán rájöttem, hogy én ijesztettem meg, ráadásul a csuklóját szorongató kezeim se lehettek túl kellemesek a mindössze 4 éves kisöcsém számára.
- Jaj, Dy, ne haragudj! Nem akartam! - levetettem vállamról a táskám, és szinte azonnal elé guggoltam. Ő volt az egyetlen, akit egyáltalán nem utáltam a családomból. Az utolsó ember volt, akinek valaha is ártani szándékoztam. Mióta megszületett, ő volt az én templomom, ami vigaszt nyújtott a hétköznapokban, és ő volt az egyetlen dolog, amiért hálás voltam a szüleimnek.
- Hé, Dy...Nyugi! Minden rendben, hallod? Semmi baj! - suttogtam, miközben finoman kezembe fogtam apró tenyerét, amivel a könnyeit törölgette. Másik kezemmel pedig letöröltem arcáról a kövér könny cseppeket, amik a padlóra vándoroltak.
- Figyelj, felviszem a cuccaimat, és utána azt csináljuk amit te akarsz, rendben? Kimehetünk játszani, vagy bent is maradhatunk, ahogy te szeretnéd, rendben? - Dylan bólintott, én pedig egy gyors, gyógyító puszi után, olyan szél sebesen rohantam föl a lépcsőn, amilyen gyorsan csak tudtam. Körül se néztem rendesen, csak az első szobába amit találtam, ledobtam a táskám, majd rohantam is lefelé.
Dylan már nem volt sehol. Körbe néztem, hátha meglátom valamelyik sötét sarokban kuporogni, de sehol sem láttam. Csoszogás hangját hallottam.
- Dylan? - kiabáltam kérdően. Elég hatalmas volt ez a lakás, hogy eltévedjen benne.
A hangom visszhangzott a hatalmas épületben, de nem kaptam választ. A csoszogás hangja azonban nem maradt abba, s apró, kísérteties suttogás hallottam, közvetlenül a hátam mögül. Hátra fordultam, de senki nem állt mögöttem, csupán a nagymamám arcképével találtam szemközt magam. Túl sok filmet láttam ahhoz, hogy ne ijedjek be egy ilyen kis apróságtól, ezért minden további nélkül kimasíroztam az ajtón.
- Hannalee, jó hogy jössz! - kiáltott apám örömében, mikor meglátott.
- Igen...Ott az a bicikli! - anyám a fejével a mellettem lévő, út szélének döntött biciklire bökött - A te feladatod lesz, hogy megtanítsd Dylant, hogy hogy használja - magyarázta, kezébe kapva egyet, a földön lévő dobozok közül.
- De hát, én se tudok biciklizni! - tiltakoztam, de hiába való próbálkozás volt.
- Az tökéletes! Akkor legalább, miközben az öcsédet tanítod, te is megtanulhatsz! - mosolygott anyám, én pedig legszívesebben ketté törtem volna azt a nyomorult biciklit.
- Így van drágám! Igaza van anyádnak! Épp itt az ideje, hogy megtanulj biciklizni! Jó móka lesz ne aggódj! - szólalt meg apám is, mikor rászegeztem könyörgő pillantásom. Mondani akartam volna még valamit, de akkor anyám leállította a kocsi motorját, és elindult befelé apámmal a házban, karjukon a dobozokkal.
Egy hatalmasat sóhajtottam, mikor észrevettem Dylant az út közepén játszani. Nem volt mit tenni. Anyámék akaratával, nem szállhattam szembe. Nem tehettem mást, muszáj volt. Tekintve, hogy ez a hely, egy kis falu, elengedhetetlen a beilleszkedéshez, és az életben maradáshoz, ezt nekem is be kellett látnom.
- Hé, Dylan! - felém vetette kíváncsi szemeit - Anyuék azt mondták, tanítsalak meg biciklizni, szóval figyelj! Mert tudod mit kapunk, ha nem sikerül... - Dylan megértően bólintott, majd fölállt, és a járdára állva figyelt.
- Na jó...nekem se megy valami jól, de megpróbálom... - motyogtam, azzal a kerékpár kormányaira csúsztattam a kezeimet, erősen megszorítottam azokat, majd egyik lábamat a bicikli ellentétes oldalára lendítettem, egyenesen a pedálra, de a másik lábamat a talajon hagytam.
Egy hatalmas levegőt vettem, rugóztam párat, majd ellöktem magamat a talajról a másik lábammal is, de még mi előtt a lábam pedált talált volna, a bicikli, és én is kibillentünk az egyen súlyunkból, és a járdával ellenétess oldalra zuhantunk.
Éreztem, ahogy az aszfalt felhorzsolja a csuklómat, ahogy ég a térdem, és az arcom a szemem alatt. Fogalmam sem volt, mi is történt pontosan. Dylan, figyelemre sem méltatott tovább, vissza ment játszani, aminek valahol örültem. Felakartam állni, mikor hirtelen nevetések zaját hallottam a hátam mögül. Hátra néztem.
Egy csapat alsós száguldott el mellettem a biciklijével, miközben gúnyosan nevetgéltek, és mindegyik kivétel nélkül azt harsogta hogy; béna. Itt telt be a pohár. Nem vagyok falura való, nem akarok itt élni, haza akarok menni! Vagy legalábbis, valahova, ami nem itt van...
Felnyomtam magamról a biciklit, és nem foglalkozva azzal, hogy végig hasítja a combomat, kikászálódtam alóla, és idegesen a házunk felé masíroztam. A súlyos ajtó hangos csattanással zárult be előttem, de a szoba méretű előszobába egy lélek sem mocorgott. Még csak a dobozokat sem láttam sehol sem. Tippem sem volt, hova tűnhettek anyámék ilyen rövid idő alatt.
- Anyu! - kiabáltam felfele, de ismét semmi válasz. A tőlem méterekre lévő, a fal jobb oldalán húzódó lépcső csak úgy kongott a némaságtól.
A levegőbe por, és száradt festék szaga terjengett. Minden kopott, barna színben tündökölt, amitől az egész olyan egyhangúvá vállt, hogy ha körbe néztem, mindjárt legalább 80 évesnek éreztem magam.
A falak mentén könyvespolcok sorakoztak, mik úgy simultak a falhoz, mint ha ők maguk alakítanák a falakat. Az ajtóval szemben pedig, a lépcső mellett húzódó falon egy hatalmas arckép a nagyanyámról. Felkontyolt arc, üres, bölcs tekintet. Mintha valamelyik ősi film színésznő lett volna.
Jobbra sétáltam, ahonnan egy másik szoba kezdődött. Dolgozószobához, vagy könyvtárhoz hasonlított leginkább. Az egész szoba, tele volt könyvespolccal, amik szintén a falak mellett húzódtak. Azonban, az itteni könyvek, porosabbnak, vastagabbnak és megtépázotabbnak tűntek, mint az előzőek. Ezek a könyvek titkokat suttogtak minden olvasójának, de már akkor is, ha csak rájuk néztél. Lapjaikból érezni lehetett a bölcsesség, és a tudás csábító illatát.
Tekintetem végig futtattam a gerinceiken, majd a tőlem nem messze lévő az előszobai, öreges, vörös szőnyegre siklott a tekintettem, ami kiköpött hasonmása lehetett volna az Aladin fajta repülőszőnyegnek. Egy két személyes, kopott vörös fotel állt, a mellettem lévő fallal párhuzamosan, mellette jobbra pedig egy másik, ugyan ilyen, egyszemélyes fotel, előttük pedig egy barna dohányzó asztal állt kövér lábain.
Közelebb léptem a hosszú, vörös, bársony fotelhoz. Annyira régi, és antik volt minden, hogy az egyszerre volt nyomasztó, és hihetetlen gyönyörű, és izgalmas.
Ujjaimat végig futtattam a fotel háttámláján, az arany varratokon. Mintha ez az egész helység, maga lenne a bölcsesség temploma, mintha ez a hely, mintha azok a poros könyvek, mindent tudnának, mintha ezek a kopott falak, minden kérdésre választ adhatnának, amit egy ember csak feltehet magának. Mintha ez a fotel, és az a dohányzó asztal, annyi ezer titkot őrizgetne, hogy meg se bírnám emészteni, ha mindet elárulnák.
- Csinos kis fotel, ugye? - szólalt meg hirtelen egy hang. Ismeretlen volt. Összerezzentem, majd felkaptam a fejemet a hang irányába.
A hang tulajdonosa egy kócos, fekete hajú férfi volt. Egy fekete bőrdzseki, és egy fekete póló takarta izmos idomait. Széles, férfias vállán, úgy feszült a bőrdzseki, ahogy az a nagy könyvben meg van írva, mintha csak rátervezték volna. Fekete öltözéke, olyan összhangba volt fekete, rendezetlen hajával, hogy kezdtem azt hinni, szándékosan áll ilyen rendezetlenül a haj koronája. Meg kell hagyni, egyszerűségében volt dögös. De talán csak a rám villantott cinikus mosolya tette, miközben arányos, karcsú, férfias ujjaival végig simított a könyvespolc oldalán. Volt a kisugárzásában valami démoni, s nem tudtam elsiklani amellett a tény mellett, hogy egyáltalán nem hallottam bejönni senkit. Biztos voltam benne, hogy senkinek nem nyitottam ajtót, de akkor meg hogy kerülhetett ide egyik percből a másikra?
- Ki vagy te? - kérdeztem gyermeteg egyszerűséggel.
- Jajj, nem ugorhatnánk át ezt az ismerkedős részt? - kelletlenül elfintorodott, majd zsebre dugott kézzel, végre teljes alakjában rám nézett.
- Hát ami azt illeti...Elég nehezen tudok elmenni amellett, hogy egyik percről a másikra egy férfi áll a szoba közepén, már bocsi. - újra grimaszolt, majd elindult a könyvespolccal egy irányban. Látszólag a könyvgerincek feliratát tanulmányozta, de nem igazán hittem, hogy valóban érdeklik a könyvek.
- Rendben. Legyen. - megpördült a sarkán, és újra rám szegezte kék pillantását - A nevem David Lawrence, és - arca furcsa mosolyba fordult, még mielőtt hozzátette - egy vámpír vagyok. - nagyokat pislogtam. Normális esetben nevettem volna, de alig egy pillanat alatt termett a szobámba...
- Mit akarsz itt? - kérdeztem kemény hangon, egy lépést hátra lépve.
- Na, most miért lettél ilyen durva velem? És mi ez a sok kérdés? Dög unalom! - egy nagyot sóhajtott, majd levágta magát a vörös fotelba. Akaratlanul is megugrottam, mire ő csak gúnyosan vigyorgott. A hátamon felállt a szőr tőle.
- Meg fogsz ölni? - suttogtam végül, elenyésző, erőtlen hangon. Bután hangzott a kérdés, és idiótának éreztem magam utólag, amiért feltettem, de nem bírtam ki, hogy ne tegyem fel a kérdést.
- Valószínű. - szólalt meg, miután a tett vívódás az arcán lezajlott. Bólintott, majd hirtelen újra két lábra pattant, csupán egy kardnyújtásnyira tőlem. Olyan gyors volt, hogy megmozdulni sem tudtam.
- De nem most rögtön. Azt túl unalmas volna. - undorral teli arccal grimaszolt, mintha már az unalom gondolatától is felállna a szőr a hátán - Előtte még játszok veled egy kicsit! - cinikusan elmosolyodott, én pedig egy nagy levegőt vettem. Ha egyszer úgy is megöl, akkor nincs mitől tartanom. Épp szóra nyitottam volna a szám, amikor meghallottam anyám lefelé tartó lépteit a lépcsőről.
- Rajtad tartom a szemem, még találkozunk! - motyogta, mosolyogva. A hangja cinikusan hangzott, mégis, képtelen voltam nem barátságosnak hallani - Addig is vigyázz magadra - arca komorba fordult, integettet egyet, és már ott sem volt.
Én pedig ott álltam remegő lábakkal, olyan erősen kapaszkodva az ingattak, kopott, omladozó falba, ami elválasztotta a csarnok szerű előszobát a dolgozó szoba szerű könyvtártól, hogy azt hittem, mindjárt rám omlik az egész épület. Közben pedig azt a furcsa kettősséget éreztem magamban, hogy bár a félelem, majdhogynem ledöntött a lábamról, alig várom hogy újra találkozhassunk. Talán mert rég nem volt olyan, akivel normálisan beszélhettem volna. Már jó rég óta csak parancsokat teljesítek, és kérdésekre válaszolok, most pedig én voltam a kérdező. Talán ezért. Vagy talán mert annyira kíváncsivá tett az egész lénye, hogy jobban megakartam ismerni. Utóbbi volt valószínű.
S furcsa mód, egyáltalán nem zavart, hogy meg akar ölni. Nem hittem neki. Ha bántani akart volna, már bántott volna.
" -De nem most rögtön. Az túl unalmas volna" - csengtek a fülembe a szavai. Szinte láttam magam előtt azokat a keresetlen grimaszokat az arcán. Aztán eszembe jutottak a tisztán csillogó kék szemei, a hangja és nem bírtam állva maradni. Lehetetlen, hogy ő tényleg rossz legyen. Kell lennie valaminek a felszín alatt, amiért bunkónak álcázza magát... - ezt gondoltam akkor, és a testem minden egyes porcikája azt súgta, hogy ez a különleges akárki, nem olyan, mint akinek mutatja magát. Én pedig, mint valami izgalmas keresztrejtvényt, megakartam fejteni.
Szerintem jó, bár kicsit furcsa hogy démonok elleni harcról írsz, de Hádész igazából isten, szóval ezért istenek harca, de nem istenek harca, ha csak Hádészról és a démonokról van szó. Akkor max. az alvilág harca az emberek ellen, szerintem, de igazság szerint, ha ne csak magadnak írod, akkor lehet érdemesebb lenne nem a görög kúltúrát venni alappúl, bár nekem nagyon bejön, sokakat elijjeszthet a téma :/
Köszönöm a véleményed.Azért istenek közötti harc,mert az első fejezetben már rögtön ki is derülne,hogy Hádészt sokan támogatják az istenek közül
(elég sok helyesírási hiba volt benne, ezer bocs érte, de muszáj kiraknom hogy a többi részt is kitehessem majd...) Marionette 2.rész Szemkontaktus
- Hannalee! - anyu fordult be az előszobából. Hihetetlenül lassúnak tűnt az eltelt idő a között amikor meghallottam a lépteit, és a között, hogy leért, és itt állt a hátam mögött, miközben én még mindig egész testemmel a falnak támaszkodtam a döbbenettől, és az értetlenségtől.
- Minden rendben? - kérdezve aggódva, a pillantásomat keresve. A szívem még mindig majd kiugrott a helyéről rémületemben, és láthatólag képtelen voltam leplezni szívem heves dobbanásait. Az az átkozott vámpír!
- Persze, igen! Semmi bajom! - nyugtattam, hátra nézve az arcára a vállam fölött aprót bólintva.
- Biztos? Olyan sápadtnak tűnsz... - elém állt, és lehajolt kissé hogy a szemeimbe nézhessen. A tekintetem árulkodó volt, abba rejtőzködött minden félelmem, amit David előcsalogatott belőlem az elmúlt 10 percbe.
- Ne játszd nekem a jó anyukát... - felemeltem a fejem. Nem akartam bántani, de el akartam kerülni az értelmetlen kérdezősködést, el akartam kerülni, hogy hazudnom kelljen neki, habár nem láttam az okát, hogy miért is ne mondhatnám el neki, hogy az imént egy vámpír ugrott be a dolgozószobába, aki szilárd keménységgel közölte velem, hogy meg fog ölni, de egyébként minden rendben.
- Hogy... - a hangja halk volt, mintha megakadt volna a torkában félúton a szó. Én viszont erőre kaptam, és a szavába vágtam, még mielőtt összekaphatta volna magát.
- Eddig se érdekelt mi van velem, nem? Akkor most se izgasson! - idegesen elcsaptam magamtól a kezeit, amikkel átakarta ölelni a vállamat.
Azon túl, hogy nem akartam hazudni neki, kicsit tényleg idegesített, és furcsának találtam, hogy egyik percről a másikra úgy tesz, mintha ő lenne a minta anya. Úgy kb. 4 éves lehettem, amikor levitt egyszer a játszótérre - kivételes alkalom , - s míg én játszottam, ő csupán egy kardnyújtásnyira ült tőlem egy padon, a barátnőjével beszélgetve, mégis majdnem elrabolt egy szakállas, csuklyás fickó. Vagy, amikor majdnem kórházba kerültem, úgy kiszáradtam, csak azért, mert ott hagyott az irodájában, minden folyadék nélkül, míg ő elment egyet a főnökével kavarni. Ráadásul még az ajtót is rám zárta, állítása szerint "véletlenül" , és miután vissza jött, akkor is egyszerűen csak megígértette velem hogy még véletlenül se mondjam el apámnak, majd tettet megbánással bocsánatot kért, és ezennel le is volt zárva a téma. Ennek ellenére, most úgy tesz, mintha ő lenne a leggondoskodóbb, legodafigyelőbb anyuka a világon...
- Figyelj...Anna, drágám! - a hangja olyan simulékony nőiességbe csordult, hogy az már inkább volt nyálas, mint valóban kedves és odafigyelő. Hihetetlen mennyire értetlen, és milyen rossz színésznő!
- Tudom, hogy nem voltam mindig olyan anyád, amilyent megérdemelnél... - grimaszoltam, miközben ő finoman a kanapé felé taszigált a vállamnál fogva. Hagytam, de csak mert nem volt erőm és kedvem ellenkezni.
- jó...szinte sosem voltam olyan anya, mint amilyen szerettem volna lenni - eddig lehajtva lévő fejét felemelte, miközben neki támasztotta a hátát, a mögötte lévő ingatag, szürke falnak - De azzal, hogy ide költöztünk, én is, és apád is, szeretnénk mindent újra kezdeni. Szeretnénk jobban csinálni, jobb életed biztosítani neked mint amilyen eddig volt. Szeretnénk jóvá tenni, amit régen elrontottunk... - a hátamon felállt a szőr.
Mégis hogy lehetne képes kitörölni az emlékezeteimből egy-két kedves szóval 16 évet?! Nem gyerek vagyok, akik elhiszi a meséket. Nem hiszek a csodákban, ezzel együtt abban sem, hogy anyám újra születhet. Még ha komolyan is gondolja, hogy mostantól jó anyuci szerepébe bújuk is, akkor sem fog sikerülni, mert egyszerűen teljesen alkalmatlan az anyaságra.
- Aha, ez tök jó. Csak tudod, anya, a múltban történteket nem tudod nem megtörténté tenni...- a hangom higgadtan csengett, de feszültséget tükrözött, amit a későbbiekben, a folyamatos hangszín emelkedésemmel, nem is rejtettem véka alá - Hiába teszel úgy, mintha te lennél az anyák mintapéldánya, nem tudod kitörölni azt a napot amikor majdnem elraboltak a játszótérről, amikor majdnem teljesen kiszáradtam az irodádban, mert te rám zártad az ajtót, miközben te a főnököddel hetyegtél, vagy amikor majdnem bele fulladtam a vízbe a strandon, mert nem volt rajtam karúszó, te pedig elengedtél a felnőtt medencébe! Emlékszel, hogy úgy kellett újra éleszteni, mert miután elsüllyedtem sem tűnt fel, hogy nem vagyok melletted? Emlékszel, hogy amikor kapáltam, és kiabáltam hogy "segíts!" , te rám mordultál, hogy hagyjalak beszélgetni?! Emlékszel egyáltalán bármire is azokból a dolgokból, amik miatt azt mondom, hogy; nem vagy az anyám?! - ekkora már valósággal üvöltöttem, kis túlzással a kör alakú, antik, aranyozott csillár is belerezgett a fejünk felett.
- Rendben. - anyám addig nyugodt, békén tekintete most hirtelen durcássá, és durvává vált, szinte szikrákat szórtak a szemei, s úgy éreztem, valami borzalmas vár majd most rám, az előbbi szavaimért cserébe, de egyáltalán nem izgatott. El akartam neki mondani mind ezt, és most hogy megtettem, könnyebnek éreztem magam belülről. Közben pedig agyon vissza szidta a másik fele Davidet, amiért olyan ingatag lelki állapotba hozott, hogy nem bírtam magamba tartani a dühömet, amit már 10 éve oly' becsesen őrizgetek magamban.
- Akkor kérlek, csak kísérd ki Dylant a lovardába. Apád majd kivisz tieteket, te csak menj, és... - elhadarta a szavait, szinte alig értettem belőlük valamit, de szavai tartalma, egyébként sem találtak maguknak értelmet a fejemben.
- Milyen lovarda? - nem láttam a közelben egyetlen lovardát sem az ide fele úton, és arra sem emlékeztem, hogy Dylan járna akármilyen lovardába is.
- Apád még nem is mesélte? - anyám elmosolyodott - Mint mondtam, szeretnénk nektek mindent megadni amit csak lehet, és mivel Dylan már hónapok óta könyörgött apádnak hogy had legyenek lovai, és tudjuk, hogy te is mennyire szeretsz lovagolni, ezért apád vett a közeli erdő mellett telket, meg pár lovat, és nyitott egy lovardát, amolyan családi vállalkozásként, amire majd a jövőtökben is számíthattok. - ha nem ültem volna éppen, biztosan összerogytak volna a lábaim a súlyom alatt.
- S mivel nyár van, apád szervezett egy lovas tábort, ahova téged és Dylant is ingyenesen beiratta.
- Oké. Ez nagyszerű! És ki lesz a lovas oktató? Azt is eláruljátok? Mert te vagy legalább 4 éve lovat se láttál közelről! - tény és való, hogy anyám régen díjlovagló volt, és nyert is már pár díjat, de 4 éve nem ült lovon, apám pedig 2-3 évnél többet nem foglalkozott az ilyesfajta patás állatokkal.
- Hát mi. Tudod, Anna, attól még hogy 4 éve nem ültem lovon, attól még magyarázni nagyon tudok. Arra pedig úgy sem lesz szükség hogy valaha is megmutassam nekik a már lassan szűnni tűnő tudásomat - anyám mosolygott, mintha valami vicceset mondott volna, de engem inkább elkeserített, hogy az én anyám, egy érett, felnőtt emberi lény, ennyire felelőtlen, meggondolatlan, és egyszerűséggel észveszejtő legyen.
- Jó. Nekem mi szerepem van a dologban? Én nem kértem hogy írassatok be, és nem is akarok menni! - csattantam fel, végső elkeseredésemben. Nem szívesen néztem volna végig, ahogy egy kislányon végig tapos egy ló.
- Nem számít hogy mit szeretnél. Jönnöd kell, ha más nem azért hogy vigyázz az öcsédre, és a többiekre, amikor majd mi nem érünk rá. - hát ez fantasztikus. Ők kitalálnak valami marhaságot, én pedig mosolyogva álljak szolgálat készen az értelmetlen álmuk megvalósításában.
- Indulj! Apád már kint vár rád, és biztos a táborozók is oda értek a helyszínre, lassan nekem is indulnom kell - mikor felfogtam hogy reménytelen minden igyekezetem, egy hatalmasat fújtam, majd idegesen kiviharzottam az ajtón.
Apám rám mosolygott az autó mellől, majd beszállt. Tudtam, hogy jó képet kellene vágnom ehhez a dologhoz - róla eltudtam képzelni, hogy részben az én kedvemért csinálta , - de egyszerűen képtelen voltam. Miért nem kérdezett meg előtte?
- Az öcséddel együtt, kiteszlek titeket a táborozók között, míg én elmegyek a futtatóig, ahol majd lovagolni fognak. Ti a táborozókkal vártok lent, amíg anyád meg nem érkezik. Akkor ő feljön hozzám, felhozza a nyerget, és a többi kelléket, ami a felnyergeléshez kell, majd vissza jön érteket, és együtt elindultok felém. Amíg viszont anyád nem ér vissza, és amíg nem érkezik meg, addig te vagy a főnök, érted, Hannalee! A te feladatod vigyáznod az öcsédre, és mindenki másra is... - éreztem hogy ez egy elég hosszú hegyi beszédnek ígérkezik, ezért inkább közbe szóltam egy hatalmas sóhaj kíséretében.
- Igen, értettem - válaszoltam, miközben becsatoltam az övemet.
Apám végig hajtott a falu aszfalt kövein, majd rákanyarodott egy girbegurba föld útra, ami mellett hatalmas, sárga aljnövényzet nőt, majd azt követően végig fák, hatalmas, vége láthatatlan csokrokba rendeződve. Lehetetlenség volt belátni az erdőbe a törzseiken, vagy az ágaikon keresztül, olyan szorosan ültették őket egymás mellé, valamiért mégis hívogatónak tűnt, és ha nem épp egy csapat gyerekre kellet volna vigyáznom, biztos megkértem volna apámat, hogy tegyen ki, csak azért, hogy bekukkanthassak.
A gondolataimból, hirtelen az ajtó nyílása, és a táborozó kölkök öröm rivalgása zökkentet ki. Abban a pillanatban, mikor megláttam őket, fogtam föl teljes egészében, hogy a szüleim mekkora felelőtlenséget követtek is el azzal, hogy az én felügyeletemre bízták őket. Vagy egy tucatnyian voltak, én pedig egy félénk kislány, aki sosem tudta kezelni a 6 évesnél idősebb gyerekeket normálisan. Ezek között pedig voltak még ötödikesek is. Hogy parancsolhatnék ennyi gyereknek, ráadásul pont én? Talán másnak sikerülhetett volna, de nem nekem.
- Vigyázz rájuk, és ne enged őket a lovak közelébe, érteted? - szólt apám fegyelmet követelő, komoly hangon, mikor kiszálltam a kocsiból.
- Természetesen - válaszoltam, nagyobb flegmasággal a hangommal, mint ahogy szerettem volna, de ez legalább észhez térítette apámat, és egy morgás kíséretében vissza szállt az öreg Audiába. Én pedig a zsibongó gyerek csoport felé indultam, akik cseppet sem titkolták kíváncsiságukat.
Úgy bámultak rám, mint valami szellemre, vagy legalábbis, mint a valami furcsa, új teremtményre, amilyent még nem láttak eddig.
- Ti, halljátok! Annak a csajnak az apjáé ez az egész kóceráj! Tök ingyen táborozik itt, az anyja meg az apja táborába, ráadásul még könnyű dolga is van, mert a faterjai a fejesek, ezért azt hiszi az lesz itt amit ő mond! - gúnyolódott egy talán nálam 1-2 évvel fiatalabb, felállított hajú srác. Legszívesebben levertem volna neki egy hatalmas taslit, tekintve, hogy nem is én akartam ide jönni - engem csak ide rendeltek , - de mivel tudtam, hogy apámmal szúrnék ki, ezért nem csináltam semmit, csak a gyermek csapat végére álltam, a kerítés fa deszkáira támasztva a könyökömet, a tőlem nem messze lévő világos barna színű lovat bámulva, aki a legnagyobb nyugodtsággal legelészett.
Anyám nem sokára megérkezett, lelkünkre kötött egy csomó mindent, belepakolta a kocsija csomagtartójába a cuccokat, amik apámnak kellettek, aztán ott se volt, én pedig hallgathattam tovább, ahogy rajtam kívül mindenki tök csodálatosan érzi magát.
Fogócskáztak, meg egy csomó minden, közbe meg nagyokat nevettek, de engem még csak meg sem kérdeztek, annyira nyilvánvalóan nem illettem közéjük. Mérhetetlen nagy magányomban, egyedül azzal a barna lóval barátkoztam, akit nem régiben még legelészés közben tanulmányoztam. Oda szóltam neki néha-néha, miközben mindenhol megsimogattam ahol csak elértem, s látszólag nem tűnt ellenére, mert egy tapodtat sem mozdult.
- Tök gáz ez a tábor! - szólt egy fiú hang a hátam mögül. Összerezzentem a hangjára, és meglepően rosszul esett amit mond, annak ellenére, hogy semmi érzelmi kötődésem nem volt a táborhoz, még ha a szüleimé is volt.
- Az hát! - szólt egy lány. Hátra néztem a szemem sarkából, mire a fiú aki először beszólt, rám nézett, és megszólalt, ijedt társaival ellentétben, akik csak célozgatni mertek.
- Mikor lovagolunk már? Már lassan véve van a napnak! - igaza volt. A nap kis híján lemenőben volt, és bár nem voltam lovasoktató, tettem egy merész vállalkozást.
- Befoghatom nektek a pónit, és akkor felülhettek rá, de csakis a pónit. - magyaráztam, a szóvivő fiú arcára nézve, majd pillantásom a box mellett álldogáló barna-fehér foltos pónira vándoroltak. A fiú elégedetten bólintott, nekem pedig több sem kellet.
Eleget voltam már lovak közelében, hogy ne érezzem magam idegennek a társaságukba, és hogy ne féljek attól, hogy talán felrúg valamelyik, de valamiért mégis, amiért átlendítettem a lábamat a kerítésen, hirtelen remegni kezdett a lábam a félelemtől. Most mindenki előtt, nekem kell megfognom egy lovat, aztán gyerekeket lovagoltatnom rajta, akikért én leszek a felelős. Ráadásul, ha bármit, kicsit is bénán csinálok, vagy bármit elhibázok, azonnal belekötnek, és lőttek a nem létező tekintélyemnek.
Lassan sétáltam közelebb a pónihoz. Kinyújtottam felé az egyik karom, hogy megszagolja. Megtette, fúj egyet, kapart egyet a lábával, majd újra csönd szállt a telekre. Beléptem a boxba a takarító szerszámokért, hogy lecsutakolhassam, és már szinte majdnem megnyugodtam, azt illetően, hogy leégek a kisebbek előtt, de még mindig érzékeltem némi feszültséget az állatban, ezért amikor Dylan bemászni készült, maradásra utasítottam.
Óvatosan hozzáérintettem csupasz kezeimet a póni oldalához, még mielőtt az ismeretlen csutakoló szerszámot fogtam volna a kezembe. Prüszkölt, kapált, de nem csinált semmi egyebet. A füleire fordítottam a pillantásom. Emlékeztem, hogy az egyik lovas oktatóm azt mesélte, hogy ha hátra csapja a ló a füleit, akkor az azt jelenti hogy ideges.
Nos, az én pónim fülei, csak nem feküdtek a hátán, annyira hátra voltak hajtva, és ettől meghűlt bennem a vér. Hátra léptem egy óvatos lépést, amit talán nem kellett volna, mert a ló azonnal hátra rúgott hátsó lábaival, s olyan erővel találta el az államat, majd a fejemet is, hogy menthetetlenül elterültem a földön. Igyekeztem nem elájulni, bár elég nagy késztetést éreztem rá magamban, de ezt már nem engedhettem meg magamnak. Mégis hogy lehettem ekkora idióta?!
- Hé, Hannalee! Édes Istenem, mi történt? - hallottam meg anyám kétségbeeső, sipítozó, rikácsoló hangját a távolból, ami most egyáltalán nem színjáték volt. Valahol azt gondoltam, hogy ezért már érdemes volt leégetnem magam, és elterülnöm a saját lovaink között a földön.
- Várjon! Majd én bemegyek érte! Orvos vagyok! - állította meg anyámat egy ismerős alak. A vállánál fogva a háta mögé taszította anyámat, aki remény vesztett szemekkel nézett rá, míg a fekete, bőrdzsekis férfi már-már könyörgött csillogó, kék szemeivel.
- Nekem mindegy, csak csinálja gyorsan! - a férfi bólintott, és sebes léptekkel felém igyekezett. Valahonnan ismerősnek tűnt a mozgása, és legfőképp a hangja. Próbáltam ráeszmélni hogy ki lehet az, de csak akkor jöttem rá, amikor ott állt előttem.
- Nyugodj meg szépen... - suttogta, a szokásos, undorító fűszerrel a hangjában. Semmi kétségem nem volt a felől, hogy David az. De ha volt is, amikor leguggolt elém, hogy a a karjába vegyen, a látásom kitisztult, és patyolat tisztán láttam magam előtt a vonásait.
- Most szépen föl veszlek, és te úgy fogsz viselkedni mint egy haldokló jó kislány, rendben van? Különben ígérem, nem csak eljátszanod kell majd... - cinikus mosolyra húzta a száját, majd a karjai közé kapott, még mielőtt egy szót is szólhattam volna.
- Mit keresel itt? - kérdeztem halkan motyogva, a szemébe nézve, még mielőtt teljesen fölállt volna velem.
- Téged. Valahogy éreztem hogy nem fogsz sokáig életben maradni, ezért szemmel tartottalak, hogy megmenthesselek - oldalra billentette a fejét, miközben a szemét forgatta, mintha valami bosszantót kérdeztem volna, vagy minthogyha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy a vámpír, aki meg akar ölni, most itt van hogy segítsen.
-Áááá! Csitt! Ha túl sokat beszélsz, még a végén leleplezel... - utasított, az ajkaimra tapasztva a mutató ujját, mikor újra szóra nyitottam volna a számat.
Erősebbnek éreztem magam a karjai között, mintha leszívtam volna az energiáit azzal, hogy a karjai között feküdtem. Teljesen elengedtem magam, talán csak mert túlságosan legyengített a ló rúgása ahhoz, hogy megfeszítsem az izmaimat. Vagy talán azért nem jöttem zavarba, mert tudtam, hogy David egy vámpír. Furcsa volt, de ez miatt, teljesen nem feszengtem a karjaiba.
A mellkasának hajtottam a fejemet, és erősen a fekete pólójába markoltam, hogy tartsam magam. Képes lettem volna elaludni az ölelésében, ha nem sétált volna éppen velem. De talán még így is, ha nem olyan vészesen kicsi lett volna a távolság anyám, és a box között. Nem akartam hogy David letegyen. Így akartam maradni, mert így, senki sem vádolhatott senkivel. Senki nem mondhatta ebben a pillanatban, hogy mekkora szerencsétlen vagyok, mert egy olyan srác karjaiban feküdtem, mint David. A többiek szemében ő volt a hős megmentőm, aki azonnal ugrott, amint észrevette hogy szükségem van rá, s ez voltaképp így is volt, azzal a kis aprósággal megfűszerezve a dolgot, hogy ez a hős megmentő, mindeközben a meggyilkolásomon morfondírozott.
- Lábra tudsz állni? - David hangja olyan aggódónak, letisztultnak és békésnek tűnt, hogy szinte észre se vettem, hogy ő szólt hozzám. Teljesen más volt ez a hangszín, ahhoz a hangszínhez képest, amit általában produkált rövid ismeretségünk alatt. Kedvem lett volna elmosolyodni a hirtelen szerepcserétől, az arcába vágni, hogy no lám, vagy hogy "nagyon passzol hozzád ez a stílus" esetleg épp az ellenkezőjét, de tudtam hogy tartanom kell a szám, és el kell játszanom a halálos beteget, holott a fáradtságon, és a megszégyenülésen kívül semmi bajom nem volt.
Bólintottam, a válaszul David kérdésére, mire ő lassan a földre csúsztatott, de amint talpaim újra talajt éreztek maguk alatt, megszédültem, és mint egy testetlen galamb, vissza zuhantam a karjaiba. Anyám persze egyből a szája elé kapta a kezét, de persze, senki se foglalkozott vele.
David halkan megköszörülte a torkát, és finoman maga felé billentette az államat az egyik ujjával. A szemeibe fúrtam a pillantásom, amikről csupán most tűnt fel, milyen tiszta kék gyémántként ragyognak, akárcsak a csillagok az égen, vagy mint a tenger hullámai, amik a partokat súrolják. Éreztem, egy rövid pillanatig, ahogy egymásba mar a pillantásunk, majd ahogy óvatosan, újra felemeli a testem, és megpróbál egyensúlyba hozni, ezúttal teljes sikerrel koronázva tettét.
Éppen hogy csak ingadoztam, de az betudható volt a fejemet perzselő fejfájásnak is, aminek mindaddig nyoma sem volt. A fejemet fogtam, és fájdalmasan sziszegtem, miközben anyám lassan elemelte rózsaszínre rúzsozott ajkairól az ujját, és a szívére szorította azokat.
- Köszönöm szépen, Mr. ...
- David. - vágott közbe, aprót rugózva a térdével, mintha meghajolni akarna. Anyám elmosolyodott, és szinte halottam a gondolatait, amitől frászt kaptam, de tudtam hogy ezúttal nem ő tehet arról, hogy ilyen könnyen levették a lábáról. Ha tetszik hanem, David vámpír. Ennek minden előnyével és hátrányával, úgy látszik, a Twilight még sem mindenben hazudott.
- De te ugye, igazából nem orvos vagy, igazam van? - kérdezte anyám, mikor David egy óvatos pillantást vetett rám a szeme sarkából, pont amikor én is felé néztem, és találkozott a pillantásunk, miközben a bokámat masszíroztam.
- Valóban nem. - mosolygott David, de meg mertem esküdni rá, hogy idegesíti anyám, az idióta kérdéseivel. Nem bírtam ki hogy ne kuncogjam el magam. Nem rég óta ismertem, és a vámpírokhoz se nagyon értettem, de nehezemre esett elképzelni, hogy őszintén jó pofizik vele. Valahogy inkább úgy képzeltem, hogy az anyámhoz hasonló üres fejű, bálkirálynő típusú lányok a reggelijei.
- Hát akkor mégis, kicsoda? - kérdezte anyám, egy lépéssel közelebb lépve, mire David egy lépést hátrépp lépett válaszol.
- A lánya barátja vagyok, hölgyem. Sajnálom, hogy így kell bemutatkoznom... - immáron egész arcát felém fordítva rám nézett, én pedig vele együtt elmosolyogtam magam, ha az övé, valószínű nem volt több színjátéknál, esetleg segélykiáltásnál.
- E...ez igaz, Anna? - fordult felém hebegve anyám, mint aki nem kap levegőt. Bólintottam, hanyagul vállat vontam, Davidre néztem, aki hasonló reakciók után anyámra nézett, én pedig kihasználva az alkalmat, David kezei felé lendítettem a sajátomat, hogy élethűbb legyen a kis históriánk, de szinte azonnal elkapta a kezét, még mielőtt egy ujjal is hozzáérhettem volna. Inkább - valamilyen érthetetlen okból kifolyólag, - magához húzott a vállamnál fogva, majd a derekamra csúsztatta a kezeit. Egyáltalán nem éreztem őket hidegnek, a vámpír históriák ellenére. Sőt...sokkal inkább, forrónak éreztem őket az enyémekhez képest.
Kérdő pillantásokat vetettem rá, de rám se hederített, nem mintha azt vártam tőle, hogy anyám előtt meséljen nekem erről.
- Örülök, hogy találkoztunk Mrs. - azzal kezet csókolt anyámnak, az én szemeim pedig majd kigebedtek. - Nem bánja, ha most egy pillanatra elrabolom a lányát? - összevontam a szemöldökömet. A leendő gyilkosom, "el akar rabolni"...jupíí! Nagyon felemelően hangzik, pláne, hogy még engedélyt is kér hozzá!
- Ööö, van még egy kis dolgom, szóval... - válaszoltam, mielőtt még anyám megtehette volna, de David olyan erővel szorította meg a felkaromat, hogy egyértelművé vállt, hogy nincs választásom.
- Nyugi, nem akarlak bántani...Emlékez, hogy a karjaimba hoztalak ki onnét... - a karám felé biccentett a fejével - miért tettem volna, ha most meg megakarlak ölni? Mondtam hogy szórakozni akarok veled még egy kicsit... - suttogta a fülembe, és végül is igaza volt, de még mindig motoszkált bennem valami - Ha kiakarnálak nyírni, nem szólnék előtte anyádnak...egyszerűen csak kiakarlak szabadítani erről az átkozott helyről, légy hálás érte - súgta végül, majd elemelte a fejét a fülemtől.
- Nyugodtan, menj csak ha akarsz! Dylant majd mi megoldjuk! - mosolygott rám anyám, s ezzel igazat adott Davidnek. Kiszabadított, és ez tényleg szabadítás volt. Ha felajánlották nekem, hogy nem kell arra a csapat elkényeztetett majomra felügyelnem, akkor akármi legyen az a valami, amiért megúsztam, egyértelműen azt a másik dolgot választottam. Bármit, csak ne kelljen még egyszer a közelükbe mennem.
- Rendben! - magamra erőltettem egy mosolyt, majd bólintottam.
- Oké. Akkor én most elmegyek velük - a háta mögé mutatott, a táborozókra, akik egy csapatba csődülve sugdolóztak, mintha nem igazán fogták volna fel a látottakat - apádhoz, meglovagoltatjuk őket, és kész. Legkésőbb nyolcra, azért te is haza, jó? - a homlokomat ráncoltam. Megint a "jó anyuci" szerep, ami most vészesen bosszantónak, és kínosnak hatot, egy olyan valaki mellett állva mint David, aki jókat kuncogott a nyomoromon, lassan már nem csak magában, hanem nyilvánosan is.
- Ígérem, nem hagyom sokáig kószálni a lányát. - válaszolt anyámnak helyettem is, jól nevelt, kimért hangon, mintha egész eddigi életében ezt a szöveget tanulta volna.
Aztán anyám, és a táborozók elmentek, mi pedig kettesben álltunk ott, a hatalmas semmi közepén.
A halál lehelete
Huszadik fejezet,második rész: Egy jó fél napba beletelt mire kijelentkeztünk a kórházból és hazamentünk. Vagy is Daniel házába. Akármennyire is vágytam rá , hogy otthon majd meglep , tudtam , hogy még mindig vendégeskedik a Sátánnál. Hay még semmit nem tud a tervről amit kigondoltam hazaúton a kocsiban. Jó terv volt. Jó terv lesz. Csak ,hogy senkinek nem mondhatom el ,hogy megint mire készülök , mert csak le akarnának állítani. De valakinek áldozatot kell hoznia. És már elég régóta tudom , hogy én leszek ez a személy.
- Hay , gondolkodtál már azon , szóval én ... - Kezdeményeztem a beszélgetés és lehuppantam a puha kanapéra. - El akarok jutni a fiúkért. De egyedül nem megy. Nem tudom , hogyan kell lemenni a pokol bugyraiba. Kérlek! Segíts...
- Aranyom,én segíteni akarok ,de nem küldhetlek oda - válaszolta meggyötörten.
- Mindegy - vágtam rá és elkaptam mellőle a kezem. - Úgy is aludni akartam.
- Cle ,várj! Segítek. Legyen. De ÍGÉRD MEG ,hogy vissza jössz. - Bociszemmekkel nézett rám , így megfontoltan bólintottam. Hayley talán nem ezt érdemli. Talán nem egy hazug kis barátnőcskére van most szüksége. De nem tudok más módot kitalálni arra ,hogy megentsem azokat akik fontosak nekem. Zac a legjobb barátom. Daniel meg...nos azt még nem tudom. De segítek neki. Mert valami itt a mellkasom mélyén ,nem hagy nyugton.
offline
1 felhasználónak tetszik:
stengerkitti
imádom.
Akkor ezt le spoliereztem? 
