Saját írások, novella, vers, bármi

Ez az egyik legjobb írás, amit valaha olvastam, esküszöm, lenyűgöző.

Imádom az írásaid a legjobbak amikhez eddig szerencsém volt
A halál lehelete
Kilencedik fejezet , második rész:
-Szerinted mikor tér magához?
-Psszt, ne kelts fel ,haver. Miattad esett megint baja. Mikor leszel hajlandó belátni,hogy nem vagy mellé való? - egy ismerős hang ébresztett fel. Suttogott. Szólni akartam,hogy ébren vagyok,de nem volt erőm.
- Nem ilyen egyszerű,tudod? De majd kitörlöm magam az emlékei közül,ügy megoldva.
-És? Újabb lyukakat hagysz az életében? Neki támasz kell!
Egy órási és kényelmes ágyban fekszem. És ,ha jól érzem vastag plédekkel takartak be a hideg ellen. Még csak nem rég köszöntött be az ősz,de Mineszotában már most nagyon hideg van. Teljesen erőtelennek érzem magam. A fejem lüktet és irtózatosan fáj. Kér srác itt vitatkozik rólam,én meg még a szemet sem tudom kinyitni. Szörnyen gyengének érzem magam. Elhallgattak. Ahogy kinyitottam a szemem meg is bántam. Egy apró villanyt láttam a fejem fölött ami egyenesen a szemembe világított. Mintha megvakultam volna. Pár pillanatig nem láttam mást csak a vakító fehérségét. Erőtlenül és nyöszögve lerugtam magamról a takarókat , ülőhelyzetbe küzdöttem magam ,és szóra nyitottam a számát , bár látni még mindig csak foltokban látok.
-Nem kell aggódni, ébren vag.....- Hirtelen kellemetlen levegő csaptam meg a csupasz karom. Még mindig ugyanaz a ruha voltam rajtam,mint amiben reggel randira indultam Daniellel. Nem voltam éppen csúcsformámban , de egy kis erőt már sikerült összegyűjtenem. Ahogy kiakartam ugrani az ágyból és rávetni magam az egyikükre,egy ismerős kéz megragadott és az ágyra ültettet. A megdöbbenéstől semmit nem tudtam mondani és tátott szájal kaptam magamra egy plédet. Daniel és Zac állt velem szemben. -Ti? Ti,most elraboltatok vagy mi?
Ahogy látom Zac kellemeset mosolygott a elméletemen.
- A támadód a pénzedet akarta,de én leütöttem és behoztalak Danielhez. Gondoltam kint a hidegben nem akarnál magadhoz térni. Több,mint két óráig ki voltál ütve. De ne aggódj, a pasit aki ki akart rabolni leütöttem és a saját módszereimmel intéztem el. - A hanga nyugott és kellemes volt. Mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne,ha Daniel ágyában ébredek miközben Zac a saját módszereivel intéz el embereket. A motelszoba kicsi és zsúfolt volt. Az ágy amint ültem sötétbarna színű volt rajta fehér lepedőkkel és plédekkel. A szoba sarkában volt egy apró tévé és egy sötétbarna az ágykerethez passzoló fotel és kanapé volt az ágyal szemben. A kanapén ült Daniel és Zac. Velem szemben.
- De most magatokra hagylak titeket,mert szerintem van mit megbeszélnetek! - jelentette ki Zac. Ő hozott ide,és most ő is hagy itt. A hangja azt sugallta most a halálos büntetésemet kapom meg,de a mosolya az ellenkezőjéről tanúskodott. - Vigyázz magadra,Szépségem.
Vártam egy pillanatot ,kiürítettem a fejemet és a nyelvem már is formálta a szavakat.
- Én,én csak azért jöttem ide,mert válaszokat akarok. - Szokásos őszinteségem nem lepett meg. Daniel iránt mintha valami belső és hihetetlen mély dolgokat éreztem volna,de mindennél jobban igyekeztem ezt eltitkolni. A gyengeségem nem adhatom pont az ő kezébe. Ledobtam magamról a plédet. Másodszor is ,és felálltam. - Mindenről.
-Mindenről?Ez azért elég tág fogalom,ha csak rólunk akarsz beszélni,Candy. - A hangjába hitetlenkedés merült,de a mosolya elárulta,hogy élvezi a helyzetet.
-Nem akarok rólunk beszélni, azt akarom tudni honnan ismerted az apámat. - Most már kicsit határozatlanabb voltam. Természetesen érdekelt ,hogy honnan ismeri az apámat ,de elsősorban arra voltam kíváncsi a vonzásunkat csak beképzelem vagy tényleg létezik?
-Apádról? Candy kérlek ne. Rengeteg dolgot el kell neked magyaráznom,de az apád az utolsó. Vele tényleg nem tettem semmi tiszteségtelent. Ő volt a megmentőm. A hősöm. A példaképem. És te a lánya vagy. Én pedig megrontottam az életed,Clare szeretnék mindenért bocsánatot kérni. Azért is amit most elkövetni készülök. - Egyre meggyűrtebb lett a hangja ahogy beszélt. A kanapén ülve a térdén támasztotta meg mind a két kezét,a fejét lehajtotta ,a szénfekete haja teljesen eltakarta az arcát. - Mindent el szeretnék neked mondani. Mindent ami történt.
- Daniel,még is miről beszélt,körülbelül másfél hete ismerjük egymást és az egyetlen dolog ami történt köztünk egy kis semmiség. - Hazudtam. Ami történt köztünk az több volt,mindenféle semmiségnél. De a kíváncsiságom győzött,ezért gyorsan lehuppantam mellé a kanapéra és őt fürkésztem. Meggyötört hangját leszámítva semmilyen érzelmet nem mutatott a testbeszéde.
-Candy,nem,nem érted,én vagyok az aki tönkretette az életedet- egyre inkább a szenvedés tükröződött rajta. A kezemet a kezére tettem. Legszívesebben talán megütöttem volna,de nem veszíthettem el a kulcsom az igazsághoz.
- Szörnyeteg vagyok. - Nem. Én voltam a szörnyeteg. Csak a kíváncsiságom és az érzelmeim miatt vagyok itt. Megjátszom a kedvest és törődőt mert tudni akarom az igazat. Én vagyok a szörny.
-Daniel,az életem apám halálának a pillanatával gyökeresen megváltozott,de amikor találkoztunk,boldogabbá tettél. Szörnyeteg mi? Inkább a messiásom voltál. Talán nem tartott örökké,és most végleg elmész,de amíg itt vagy,már a jelenléted is támasz. - Nem voltam benne biztos,hogy Daniel fogadni tudja a vallomást. Saját magamat is megleptem ezzel a vallomásomal. Akármikor akarom gyűlölni,nem tudom. Daniel képes a mosolyával boldogabbá tenni,az érintésével felmelegíteni. A pillantásával elolvasztani minden csontomat. De ,ha látom,ahogy látom,hogy szenved és valami fájdalmasra készül az már nekem is fáj. - És,ha valamit el akarsz mondani,és hallgatlak. És megígérem nem leszek veled elutasító és dühös,mert Daniel nekem fontos vagy. Nem tudom hogyan tudtad ilyen könnyen elnyelni a bizalmam,de fontos vagy nekem. - Könnyedség és érzelem költözött a hangomba. A szavaknak súlya van,ezt talán én tudom a legjobba,de Daniel megérdemli ,hogy tudja én nem tartom szörnyetegnek. Akarom annak tartani,mert kiismerhetetlen és titkolózó ,de mindig különlegesnek tartott,és magamat sokkal jobban utáltam mint őt. Én estem belé ,nem fordítva. Én az hangulatom függ az övétől ,nem fordítva.
- Candy,és komoly vallomásra készülök. Nem valami olyasmire,hogy szerelem ide-vagy oda,én tényleg gyomorforgató dolgokat tettem veled. - Keserű és bánatos volt a hangja. Továbbra is lehajtott fejjel ül. A keze hideg és lélektelen volt,de még is megszorította az én kezemet,mintha abból venne erőt,hogy folytassa. - Csak nem emlékszem,mert én belenyúltam az elmédbe.
-Daniel,most valami médiumnak képzeled magam vagy mi? Az elme egy nagyon komoly dolog,és te tényleg okos vagy,de nem hiszem , hogy erre képes vagy. - Gyengédséggel ,de őszinteséggel és válaszoltam neki. Tudni akarom,hova szeretne kilyukadni ,de kezdem elveszteni a fonalat.
- Az elme tényleg egy csodálatos dolog Clare. De vannak dolgok amik nem ilyen jók. Válaszolj nekem. Te miben hiszen? - Most felém fordult. Szemembe nézett . Az óceán hihetetlen habjai vetekedtek egymással a szemében. - Te miben hiszen Clare?
- Azt,hiszem már egy ideje semmiben. Amikor apám elment,reméltem hogy jobb helyre került,de a hitem megingott amikor anyám az alkoholhoz fordult és napról napra részegebb lett. Végül a házat is elvesztettük. Az volt az utolsó csepp a pohárban. Azóta nincs hitem. Semmiben. A remény a legrosszabb dolog Daniel. Elveszi a boldogságot. Elveszi a szeretteid. A remény kísért és bátorít,de valóban ő okozza a legnagyobb csalódást. A hittem elveszett amikor száműztem az életemből minden felesleges reményt.
- Candy, tudod számomra apukád volt maga a megtestesült remény. Ő adott reményt a kezembe azzal kapcsolatban aki vagyok. Mert amikor megmentett az utcáról felébresztett bennem egy érzést,hogy jóra is használhatom a képességeim. Jó ember is lehetek. - A szeme még mindig az enyémet fürkészte. A keze az enyémet szorította,és olyan hittel beszél,hogy nem tudtam volna azt feltételezni,hazudik. - Én,egy kicsit más vagyok. Tudod már nagyon régóta szeretném kinyögni. Elmagyarázom. Emlékszel mi történt amikor anyukádat kirabolták?
-Persze, valaki kirabolta pénzért ,de mivel ő ellenkezett azért összeverték. Zac megtalálta és bevitte a kórházba. Azóta felépülőben van. - Teljes meggyőződéssel mondtam.
-Candy ezt úgy mondod,mintha betanultad volna. Akárhányszor kérdeztem rá mindig ugyanezt a sablonos választ adtad, és tudod miért? Mert ezt a gondolatot ültettetem el a fejedben. Mert képes vagyok dolgokra. Dolgokra amikre nem lenne szabad képesnek lennem.
-Da..Da..Daniel te teljesen félrebeszélsz - hitetlenkednem kellet,mert anyám jól van és arról az estéről tényleg csak ennyire emlékszem. Keserves ,de komoly hangon mondta. Hallani lehetett rajta , hogy már az is szenvedés számára , hogy szóra nyitja a száját , de mégis megteszi.
-Megmutatom. -Azzal felállt a szoba másik végébe rohant és a tévé mögül előhúzott egy körübelül harminc centis kést és a kezébe szúrta. Majd pedig kihúzta. A kezének vérezni sem volt ideje olyan gyorsan begyógyult.

De rohadtul édes vagy.O_____O Köszönöm.*www* <3

Az utolsó napsugár
- Csentél el már valamit, ami nem volt a tiéd? Én igen, többször is. Bűn volt? Nagyon is, hiszen a kukákból is szerezhetünk volna élelmet, vagy koldulhattam volna. Most már mindegy, de a mai napig szégyellem. Loptál el már valami hatalmasat? Olyat, ami mindennél értékesebb? Én igen. Bűn volt? Nem, nem volt az. Az volt az aljasság, hogy valakik azt gondolták az övék, megtarthatják, élhetnek vele csak, mert ők a hatalmasak – itt erősen felemeltem a hangom. Mindenki összenézett és vádlón susogott a teremben. Nagy levegőt vettem és folytattam tovább. - Holott az minden lélegző emberé, állaté és növényéi is, ha még létezne itt olyasmi. Ami pedig mindenkié azt nem lehet megfújni. Így hát nem, nem mondhatjuk el, hogy elloptam, csak én birtokolom most, amit eddig is birtokolnom kellet volna. Így hát nem, nem vagyok bűnös az elorrolt Utolsó napsugár ügyében.

*
Huszonhét órával ezelőtt.
Sírni akartam, de nem tettem. Féltem, hogy megneszelik a másik szobából és akkor végünk. Kutyák lihegését és elfajzott emberek artikulálatlan üvöltését halottam egészen közelről. Védőn szorítottam magamhoz Klaust, aki eddig szólni sem mert.
- Mia...
- Tss semmi baj! Minden rendben lesz, ne félj! – azzal, mint megnyugtatáskép megsimogattam kisöcsém szöszke haját.
- De… Lia én fázom… nagyon – lehelte elhalón. Nem láthattam mást csak a hátát, de szinte láttam magam előtt, hogy rebegnek a pillák a halálra rémült szemek fölött.
- Itt a pulóverem, tessék kincsem - susogtam, majd lehámoztam magamról a durva vászon ruhaneműt és óvatosan elhelyezgetem Klaus vállain. – A fényt sajnos nem adhatom oda, megéreznék a melegét. Mozgasd a lábad, biztos elgémberedet. Hamarosan indulnunk kel.
Magam felé fordítottam a kisfiút, és rendbe szedtem rajta a meleg holmikat, pedig tudtam, hogy ez édes kevés védelem az ezeréves fagy ellen. Miért pont tíz éve apadtak meg a napsugár tartalékaink? Nem tudni. Bizonyára véletlen, de számunkra, akik most élünk, semmiképp sem szerencsés. A múlt hétig, alamizsnaként havi rendszerességgel kaptunk egy apró fiolányit, de, mára semennyi sem jut a szegényeknek. Sokáig fogalmunk sem volt, hogy a gazdagok házcsoportosulásai körül miért épül kerítés. Amikor elmaradoztak, majd szépen lassan eltűntek az adagok rá kellet jönnünk, hogy alig maradt fény és a maradékot nem kívánják velünk megosztani. Az emberekből lassan minden érzést kiölt a félsz, és egymásra támadtunk a ruhákért, bármi melegért. Állatokká váltunk. A vaskerítést számtalanszor próbálták bevenni, de a harcias ám erőtlen próbálkozások mindannyiszor fájdalmas olykor véres kudarcba fulladtak. A falon túliak annyira rettegtek, a bejutásunktól, hogy sosem nyitották ki a kapukat és az élelmet sem engedték át. Megfagytunk, vagy lelőttek a kerítés őrei, esetleg éhen is halhatunk, de egyéb választási lehetőség nem adatot meg nekünk. Mikor édesanyám halálra fagyot a hóban, csak egyet kért tőlem, tegyek meg mindent, hogy egyszer talán évek múltán Klausnak lehessen lehetősége valami mást választani. Vigyáztam rá, amíg le nem hunyta szerető szemét, és búcsúzóul megígértem neki, hogy teljesíteni fogom utolsó kívánságát. Hát olyat tettem, amiért a biztos halál vár rám, elvettem valamit, ami az enyém is, de mindennél nagyobb és fontosabb, megszereztem az utolsó fényt. Megráztam a fejem, letöröltem egy könnycseppet, elhessegettem a közelmúlt szörnyű, rideg eseményeit és a jelen valóságára koncentráltam.
- Klaus állj fel! Indulunk. – üvöltöttem, azzal bedobtam az ablakot egy régi ódon lámpával.
- Kint vannak!
- Nála van a fény!
- Enged el a kutyákat!
Milyen könnyű becsapni azokat, akiket állati ösztön vezérel! Nem gondolnak másra csak, hogy az övék legyen a sugár. Rendben eddig minden könnyen ment, de most jön a neheze, a szökés. Megfogtam öcsém kezét, és szépen óvatosan a poros halon át kiosontunk a szegényes házból. Itt felkaptam testvérem és már szaladtunk is a hegyek felé. Régi, régi mesék és mondák terjengnek arról, hogy a zord hegyek között egy tüzes vulkán ég arra várva, hogy felfedezzék. Senki sem hisz benne, arra nem keresnének minket, és nem is indulhatnak el arra fény nélkül, de ha igaz a mese megmenekülhetünk, hiába fogy el az Utolsó napsugár. Épp ezért futunk a hegységrendszer irányába, a remény felé.
- Itt nincsenek! Eltűntek!
- Eltűntek?
- A fenét! Arra futnak!
- Öljétek meg őket és vegyétek el a lánytól a dobozt!
A fröcsögő kegyetlen szavak hallatán a vér is meghűlt az ereimben, tudtam, mint kell tennem.
- Klaus tessék! Fogd meg ezt az üvegecskét! Ebbe tettem bele a fényt. Rendben és most szaladj, tovább egyenesen! Ne néz hátra! – a hangom halk volt, de sziklaszilárd. Nem engedhetem meg magamnak a gyengeséget, amíg nem adtam Klausnak esélyt az életre.
- Miért mondod ezt Lia? Te… te nem jössz velem? – a kisfiú szemei vörösek a hangja sírós volt.
- A… - meggondoltam magam, nincs időm beavatni. – Szeretlek Klaus – rebegtem enyhe fél mosollyal az arcomon, azzal puszit nyomtam Klaus csöpp homlokára. – Most pedig, fuss!
- Li… - a fiúcska már sírt. Az üldözőink egyre közeledtek.
- Fuss! – ripakodtam rá, és néztem, ahogy a szeretett alak eltűnik egy hóbucka mögött. Nem bírtam tovább, magával ragadott a sírás. Összerogytam és vártam, hogy utolérjenek a gyilkosaim. Nem kellet sokáig várnom…
*
A jelen
- Még egyszer megkérdezem. Beismered, hogy te loptad el az Utolsó napsugarat? – a bíró vádló hangja és kérdési mind csak díszként szolgáltak. Már rég meghozták az ítélettett.
- Nem loptam el. Mindig is az enyém volt - mondtam fél mosollyal az arcomon. Tudtam mi következik. Vajon miért a jóknak jár a halál?
- Lia Stelht bűnösnek ítélem az elorrolt Utolsó napsugár ügyében. Büntetése pedig azonnal végrehajtandó halál.
- Hát ennyi volt. Mondok még maguknak valamit búcsúzóul. Már várom, hogy halálra fagyjanak, mocskos tolvajok - hangom halkan, de határozottan szólt. Már csak a percet vártam mikor eldördül a fegyver, s élettelen testem fagyhat csak meg.

Megint ihletet kaptam.

Bánat

Úgy érzem, nagyon összetörtem,
Fáj a szívem, a sírás tör ki belőlem
A szenvedő lelkem akár egy börtön,
Nehezen szabadulok erről a helyről.

Zárva vagyok egy nagy toronyban,
A lelkem szálai egyre csak romokban,
Arcom könnyekkel teli s poros,
Nem lelem sehol a boldogságom.

Ki nézek e börtön ablakán,
Mindenhol boldog, turbékoló pár.
Én pedig egyedül állok itt, e helyen,
A szenvedés, s a bánat ketrecében.

Ez régi, de ez áll legközelebb hozzám.:3

Fehér kezű gyilkos
Egy csinos, előkelő külsejű nő fekszik a Portablei fegyház mocskos padlóján. Piszkos rabruhája ellenére is látszódik, hogy milyen gyorsan emelkedik fel, le a mellkasa. Szőke, egykor fényesen csillogó haja izzadtan tapad a halántékához. Kék szemeit elhomályosítja a könny. Az arca fehér a kétségektől való maró félelemtől, és püffedt a sok sírástól. Gyönge kezével a nedves rácshoz nyúl. Nem ér el odáig, csak újbegyeivel súrolja. Összességében elég szánalmas látványt nyújt a beavatatlan szemnek. Aki azonban ismeri Katherine Lyod történetét egészen mást lát.
***
A hatalmas, rózsás függönnyel keretezet ablakokon csak úgy tódul be a holdfény. Az impozáns étkezőben, pontosan a fényűző csillár alatt áll a sötét szilfa asztal, rajta tojáshéj színű szépséges bársonyterítő. Egy kislány terít a vacsorához. Gesztenyebarna haja vaskos varkocsban lóg a háta közepéig. Nagy, sötét bogárszemeit a villákra szegezi. Szemöldökét összehúzza, annyira összpontosít a helyes elhelyezésre. Az anya jön be a szobába. Selyemszoknyája finoman ring utána, két kezét kislánya vállára teszi, majd nyom egy puszit a hamvas arcocskára.
- Nem úgy te! – mondja nevetve, miután lenézett. – Mindig összekevered. – csóválja a fejét mosolyogva és kicseréli az evőeszközöket.
Egy darabig bohóckodva terítenek, amikor óriási csattanással bevágódik a bejárati ajtó. A hölgy összerezzen és félelemmel tekint előre. Hamarosan nyikorgás hallatszódik és a feljárat tetején megjelenik a férje. Az előbb még aranyosan vibráló levegő azonnal megfagy. A kislány közelebb bújik anyához és már reszket is. Az férfi nem szól semmit, csak odalép a zsúrkocsihoz és tölt magának egye pohárral a drága skót whiskyből. Kiissza, aztán a következőt is, miközben a törékeny nő leülteti kislányát az asztalhoz. Hozzákezdenek a vacsorához, ahol természetesen a whiskys üveg is helyet kap az asztalon. Egyszer csak az apa felmordul, majd kiabálni kezd feleségével. Kitereli a szobából. A nő nem ellenkezik csak intve pillant kislányára. A lépcsőre érnek, a kiabálás egyre hevesebb lesz, egy kemény pofon is elcsattan. Az asszony elterül a fokokon, keményen beüti a fejét. Összepréseli az ajkait, de még is elhagyja őket egy sikoly. A férje a sikolyon felbuzdulva indokolatlan kegyetlenséggel a hajánál fogva felrángatja, és addig szorítja, amíg a hálószobájukban nem taszítja a földre. Arrogánsan felemeli a kezét, és szidni kezdi fiatal nejét. A nő csendben tűri, a megaláztatást és az egyre gyakrabban érkező rúgásokat. Már egészen megszokta a mindennapos erőszakot. Férje méltatlanságára még akkor sem sír hangosan, amikor sötét vér buggyan ki a szájából. Azonban megzavarja őket egy aprócska alak. Közös lányuk áll az ajtóban, ijedten elkerekedet, szemekkel néz. A nő figyelmeztetően síkit, mire az sebesen megiramodik. Az apa vicsorítva indulna utána, de a gyönge karok a lábára csavarodnak. Könnyűszerrel lerúgja őket, majd a hozzájuk tartózó arcot is kezelésbe veszi ugyanezzel a módszerrel, mire tulajdonosuk az eszméletét veszti.
***
Egy fiatal, szőke, igencsak rossz állapotba lévő nő lép be gyermeke szobájába. A függöny le van szakítva. A szoba gazdája magzatpózba hever a padlón, véres arccal. A belépő odaszalad hozzá és vigasztalni kezdi. A gyerek erre bömbölni kezd, és porcelán babáit kezdi a falhoz vagdosni.
- Meg akarom őket ölni! Meg akarom őket ölni! – kiáltja a sírástól eltorzult arccal. - Vajon tényleg élvezetes valakit bántani? Tudni akarom! – azzal a földre borul és napokig nem szólt többé egy árva szót sem.
***
Szokásos, forgalmas péntek reggel van. Az emberek fel-le járnak. Az idős pletykafészkek, mosónők és szobalányok most jutottak friss újsághoz.
- Atya Úr Isten! Ezt nézetek lányok! – kiáltja felháborodva Miss. Becklermann és meglobogtatja saját példányát társnői előtt.
- Egy nő megmérgezte a férjét – olvasta fel hangosan, kissé akadozva a címet a mosónők legkövérebbike, mire mindenki elborzadt.
- Hogy képes egy nő ilyen szörnyűségre? – csattant fel valaki a tömegből.
- Milyen kegyetlen dolog! – kontrázott egy szomorú kis szobalány.
- Kétségtelenül egy szörnyeteg a tettes! Mik vannak! – röffent fel Mrs. Mckfyler, mert ő pontosan tudja ki mitől lesz szörny.
- Remélem fájdalmas halála lesz! – jelentette ki Mrs. Winston meggondolatlanul, egyetértő bólogatást váltva ki a többiekből.
***
Nos ha én az özvegy Katherine Lyodra nézek, nem egy szánalmas alkot látok, de nem is szörnyeteget. Én itt a Portablei fegyházban a rácsokon átnézve, a koszos kis alakban a világ legbátrabb és legerősebb nőjét látom. Az alakot látom, akit lecsuktak, az alakot, aki beleőrült a tettébe. Aki nem láthatta többé a lányát, amíg az kiskorú volt. Aki egy életen át fizethet azért, hogy megmentett engem. Most viszont itt álok és őt bámulom. Ő viszont nem ismer fel engem, ahhoz túl régen ment tönkre az elméje.
- Köszönöm! Mindent köszönök! – suttogom a nőnek, majd átnyúlok a rácsokon és finoman megsimítom édesanyám kezét.

Csodálatos. eddig szinte minden művedtől elolvadtam,de az talán az egyik legjobb, nagyon tehetséges vagy

Köszönöm! Olyan édes vagy! *ww* <3

A halál lehelete
Tizedik fejezet, első rész:
Még vagy háromszor elismételte ezt a mozdulatot,három különböző helyen a kezén. És mind a három seb csak úgy begyógyult. Én el sem hiszem amit látok. A saját szemeim hazudnak nekem. Mert ez egyenesen lehetetlen.
- Dadadadaniel -Dadogtam. Amit láttam,azt még nem tudtam felfogni. És ez elég ritka ,amíóta elvesztettem majdnem mindenem.
-Daniel,ez lehetetlen. Nagyon ügyes a bűvésztürkköd,de inkább fejezd be. - Felpattantam a kanapéról és egyenesen hozzá rohantam. Kikaptam a kés a kezéből és teljes erőmből a vállába szúrtam.
- Ha tényleg olyan nagy mágus vagy,ezt gyógyíts be.- Ujjammal gúnyosan sebére böktem majd óvatosan hátraléptem.
-Szép próbálkozás,Candy de ilyen könnyen nem szabadulsz meg tőlem - Széles vigyorral az arcán,kirántotta magából a kést. A seb TÉNYLEG begyógyult. Egy laza mozdulattal a földre ejtette a és engem kémlelt. Még mindig engem kémlel. Csak tátott szájjal tudtam ott állni.
-Ez nem igazságos,ez nem igazságos,hallod,ez marhára de nem igazságos! -Teli torokból ordibáltam. Nem tudom honnan tört elő belőlem ez a sok düh,de most,hogy a felszínre tört ki kell engednem. És Daniel megérdemelte. -Ez minden csak nem igazságos,tudod miért? - Kérdésnek szántam,de nem vártam rá választ. Odarohantam hozzá és a
lehető legnagyobb lendülettel nekiütöttem a melékasának.
- Mert te nem érdemled meg ezt a képességet,ha csak így játszol vele!- Újra megütöttem. Nem úgy tűnt,mintha különösebben fája neki,de nem érdekelt. Megérdemelte. Nekem pedig le kell vezetnem valakin ezt a haragot,amit most a torkomban érzek. Már könnyezett a szemem és ordibálva sírtam,hogy ez "nem igazságos" ,amikor feladtam azzal,hogy Danielt ütlegeljem. A lábaim már nem bírtak tovább megtartani. Összestem. Az utolsó lendülettel meg megkapaszkodtam Daniel pólójába,majd lezuhantam a földre.
Percek teltek el,mire tényleg felfogom mi történ. Daniel ölében ülök a földön. Az egyik kezem ökölebe szorítva pihen az ölemben,míg a másik még mindig Daniel pólóját szorongatja. Még mindig könnyezem. Fel sem foghatom pontosan miért adtam magam át ilyen könnyen a gyengeségnek és a haragomnak,de továbbra is csak azt tudom suttogni"ez nem igazságos" tudod miért?" "ugye tudod?",de egyszer sem jön válasz. Daniel csak óvatosan simogatja a hátam,de nem szól egy szót se.A hallgatása sokkal megnyugtatóbb mintha magyarázkodni kezdene. Még hosszú percekig ülünk a csöndben,elmélyülünk a saját gondolatainkban. Daniel a hajtincseimmel játszik a hátamon. Még mindig nem mertem elengedni a pólóját,de kicsit elhúzódtam. Végül én törtem meg a csendet. Egyenesen Daniel szemébe néztem,mert tudnia kell a vallomásomat komolyan gondolom:
-Tudod,nem fogok bocsánatot kérni. Mert nem sajnálom amit tettem. Megérdemelted. Senkinek nem engedem,hogy a fejembe turkáljon. Te miért lennél kivétel? -Próbáltam összeszedetnek látszani,de nem jött össze. A hangom kétségbeesett és lelketlen volt.- Vannak képességeid,remek.De ez nem jogosít fel arra,hogy használd. Miért hiszed,hogy nem tudnék megbírkózni az igazsággal? Ilyen gyengének és esetlennek tűnök?- Őszintén annak is éreztem magam. Daniel komor tekintettel figyelt,így folytattam.-Most nyúltál bele először a fejembe?
-Miért kérdezel olyat mire már tudod a választ?- Daniel szája sarka,kicsit megrándult. Mintha egy mosolyt akarna elfojtani.
-Kérdésre nem felelhetsz kérdéssel!- Rivalltam rá.Daniel most már egyenesen vigyorgott. Én viszont nem találtam nevetségesnek a helyzetet.
-A választ akarom!- Próbáltam kiűzni a félelmet a hangomból,de eléggé hihetetlen lett volna,hogy bátorságot érzek amikor még mindig a pólóját szorongatom. -Őszintén!
-Már azelőtt is turkáltam az emlékeid között,hogy megismertelek volna.De gondolom ezt egyből megsejtetted,ahogy belém vágtad a kést. -Ismét komor arccal nézett le rám. A kezét elvette a hátamról és a combomra tette. Az érintésétől mintha felperzselődött volna a ruhám,és közelebb akartam menni hozzá. Kicsit beljebb fészkeltem magam az ölében. Kezével megfogtam a pólóját szorongató kezemet,és feljebb húzta. Egyenesen a szívére tette. Még a póló anyagán keresztül is éreztem Daniel kidolgozott mellizmait.
- Érzed? Nem ugye? - Tényleg nem éreztem semmit.- Nem baj. Ugyanis,nem dobog. A szívem már évekkel ezelött megállt. Még mielőtt apukád megtalált. A szüleim kidobtak,mert a sátán ivadékának tartottak. Hogy élhet valaki ,akinek nem dobog a szíve? A legtöbb szülő nem tud megbírkózni ezzel a problémával. Az enyémeknek sem ment. Ezért kidobtak. Évekig az utcán éltem,kóboroltam,loptam. Rettentő kiskamasz voltam. - Elengedte a kezemet. Egyenesen az ölembe hullott,a másik mellé. Daniel el akarta venni,a kezét a combomról,de én elkaptam még mielőtt elvehette volna. Most én emeltem fel az ő kezét és az én szívemre tettem. -Az én szívem dobog. De sokszor azt kívánom,bár ne tenné. Amikor beléptél az életem rengetegféle szempontból megváltoztam,de tudod mi volt a leglényegesebb? Újra akartam élni! Ez csak a te érdemed,Daniel!De meg kell értened azt is,hogy most minden feltört benne amit elnyomtam addig amíg veled voltam. Amikor veled voltam elrejtettem magam elől a problémáimat , de attól még nem szűntek meg létezni. Én nem értem mi alapján kaptad a képességed,de ha apám ,ha ő felfedezett téged,ő miért nem érdemelte ki ezt?!-A mondat végére teljesen elgyengült a hangom. Újra esetlen nyafogásba törtem ki. - Ő mivel nem érdemelte ki?

Sötétlila krizantém I. rész, utolsó fejezete:

Átmenet

Megkezdődött a téli szünet, így Gillian-nek végképp nem maradt semmi, ami elterelhetné a gondolatait a problémáiról. Nem várta a karácsonyt. Utálta. Azóta, hogy a szülei meghaltak, nem maradt benne semmi szeretnivaló. Viszont lassacskán elrendezett maga körül mindent, és ez megnyugtatta a lelkét. Tony megtiltotta neki, hogy Mattet felhívja, hogy beszéljen vele, egyáltalán, hogy rá gondoljon. De Gill nem bánta. Nincs jövője Matt- tel, ők egyszerűen nem valók egymáshoz. Kezdte elfelejteni, bármennyire is nehezen ment neki. Sokszor látta maga előtt a fiú arcát, amikor behunyta a szemét. Ezzel is felettébb nehéz volt megbirkóznia. De Gillian erős volt, kibírta. Rendszeresen kijárt a temetőbe a szüleihez, hogy virágot vigyen nekik, ez is megnyugtatta őt. Elhatározta, hogy elbúcsúzik a múltjától, és csak a jövőjére kezdett koncentrálni. Jobb jegyeket szerzett, kitűnő bizonyítványt szeretett volna, hogy felvegyék abba a középiskolába, ahová járni szeretett volna.
Valamint abbahagyta már elkezdett regényét, és belekezdett egy újba, ami teljes mértékben róla szólt, végre valahára a saját életének főszereplője szeretett volna lenni. Mindent kiírt magából. Így valóban könnyebb lett.
Most, hogy kevesebb terhet cipelt, hogy kezdte elfeledni a múltat, felemelte a fejét, és csak előre tekintett.

II. rész, I. fejezet:
Csillogás

2034

Magas, elegánsan öltözött nő sétált Brooklyn forgalmas utcáin, vállán eredeti Gucci táska himbálózott minden lépésénél, melyeket koromfekete Jimmy Choo cipőbe bújtatott lábával tett meg. Gazdag, elegáns, gyönyörű, gyűrűsujján gyémántgyűrű, ha egészen pontosan akarunk fogalmazni, jegygyűrű. Haja lobog az enyhe szélben, igaz, bubifrizurára vágatta sötétbarna loboncát. Megtehette, hogy a legjobb fodrászokhoz járjon, megengedhette magának a márkás ruhadarabokat. A férje szinte az egész Amerikai Egyesült Államokra kiterjedő kávéházláncot üzemeltetett, így volt mit a tejbe aprítani. Mind a ketten igazi New York- i hírességnek számítottak. A nő egy neves magazinnál volt főszerkesztő, de igazán híres első könyvével lett, ami lényegében egy depresszív memoár volt.
Most befordul a sarkon, aztán előhalássza kulcsait a táskájából, és kinyitja egy elegáns. viszont nem túl nagy kertes ház bejárati ajtaját. Biztosan tudja, hogy a férje még nincs itthon, de ez a tény hidegen hagyja, úgy is dolgozni akart, azt pedig mindegy, hogy társaságban vagy egyedül csinálja. Még át kellett olvasnia néhány kéziratot, mert ezt vezették be, egy héten egyszer megjelentetnek egy novellát az újságban, ami maximum három oldal lehet. Az ő feladata volt, hogy ezen a héten is kiválassza a legjobb beküldött munkát. Fogott egy tollat, mert természetesen nem tudott szó nélkül elmenni egyetlen helyesírási hiba mellett sem. Néha ő végezte el az egész korrektori munkát is. De nem haragudott emiatt, mert olyan szép volt a fizetése, hogy nem panaszkodhatott semmiért sem.
Eltöprengett azon, hogy milyen volt, amikor ő küldte be a kéziratát minden létező magazinhoz és kiadóhoz, mire talált egy normális kiadót, így végre megjelenhetett az első könyve. Azóta többe is belefogott már, de még egyiknek sem ért a végére. Az órájára pillantott. Még negyed öt sincs. Azt a félórát ki fogja bírni a férje nélkül is.
Elmerült a kétoldalas kéziratban, az egészen szépen megrajzolt cselekményben, mely egy gyilkosságot vázolt föl. Szerette a thrillereket, főleg a lélektani novellákat. Eltette egy másik kupacba, még hármat átnézett, de nem talált semmi olyat, ami az első novellát felülmúlhatta volna. Ismét az órájára nézett. Háromnegyed öt. Lassan haza kéne már érnie… Á, igen, meghallotta a hatalmas, éjfekete Mercedest befordulni az utcába, és leparkolni a ház előtt. Na, végre már. Felállt, lesimította a ruháját. Hamarosan megjelent a férje az ajtóban. Pontosan három éve voltak házasok, és egyáltalán nem zavarta a nőt, hogy férje hét évvel idősebb nála. A szerelmet nem befolyásolhatja a kor. Mert ők szerették egymást, és házasságkötésük óta minden este csókkal üdvözölték egymást. Nem igen tudták elképzelni egymás nélkül az életüket.

Hölgyeim és uraim, Gillian Shaw, húsz évvel az öngyilkossági kísérlete után.

Gillian mindent megtett, hogy valóra váltsa a fent leírt élethelyzeteket. Bekerült egy jó erős középiskolába, nyelvvizsgázott, leérettségizett az egyetemen. Mindeközben ott marad az életében az ember, akinek most a felesége. Idestova húsz éve ismerik egymást. És hogy mikor kezdtek el egymásba szeretni? Amikor Gill kiadta az első könyvét, a Halál utáni depressziót – két nap alatt lett bestseller, és nem mellesleg a pszichológusával közösen írták meg. Találkozgatni kezdtek, néhány hónap tényleges szerelem után a férfi megkérte a kezét. A férfi már akkor is kőgazdag volt, Barbadoson töltötték el kéthetes nászútjukat, ami örök emlék maradt mindkettejük számára.

Ja, hogy ki a férj?

Tony Beaumont, a pultos fiú Gillian korábbi életéből, a kisvárosból, a kísérlet helyszínéről.

imádom amikor írsz
A halál lehelete
Tizenegyedik fejezet, első rész:
-Tudod,ez a képesség amit te mondhatni áldás vélsz,valójában egy átok. Amit jobb,ha senki nem kap el. És még az ellenségeimnek sem kívánom. De mindenkinek van választása. Én egyszer rosszul döntöttem,és ez most egész életemben üldözni fog. Már amennyire hosszú életem lesz.-Komolysága költözött Daniel hangjába. Nem viccnek szánta,hogy apámnak jobb volt így,de nem érthettem vele egyet.
-Daniel,igazából akkor miben halt az apám? -Mindketten tudtuk,hogy fel fogom tenni ezt a kérdést. És azt is,hogy Daniel nem menekülhet örökké a válasz elöl.
-Kérlek , az igazat. -Daniel elhúzta a kezét a mellkasomról,és ismét a combomra fektette. Nekem mind a két kezem,még mindig az ölemben feküdt.
-Igyunk meg valamit,Candy....most inkább egy kis boldogságra van szükséged. Látogassuk meg anyukádat.
- Nem akarok oda menni. Mert tudom,hogy ő gondoskodott róla, tudott minden apuról mégsem mondott semmit. Csapatmunka,mi?Az igazat akarom.- Türelmetlen és akaratos hangom beszéltem.
-Nem múlhat minden rajtam,Candy! Az anyukád csupán csak meg akart óvni. Ő sem gondolta,hogy minden enyire kicsúszik a kezéből.
-Miért akar engem mindenki megóvni?- Dühös és értetlen voltam,de nem érdekelt. Abban a pillanatban ahogy kimondtam,fel is pattantam Daniel öléből és a szoba másik végébe akartam rohanni. Haza akartam futni. Vagy csak elbújni. De kellenek a válaszok. Ha már itt vagyok,tudni is akarom az igazat apámmal kapcsolatban. Daniel is felállt,átsétált a szobán és leült a kanapéra.
-Egy szülő elvesztését nehéz feldolgozni,kettőjét lehetetlen. Ezt a saját bőrömön tapasztaltam,és nem akartam,hogy te is átmenj ezen.
-Anyám még él Daniel! - Odamentem hozzá és leültem mellé. Felé fordítottam a tekintetem,és kérdő szemekkel hallgattam.
-Él,de még is,most vesztetted el benne a hitedet. Az én szüleim már nem élnek,de ha élnének is,akkor sem lenne semmilyen kapcsolatom velük.-Hirtelen sajnálni kezdtem. Daniel is szörnyű dolgokon ment át,és én engem csak a saját igazam érdekel.
-Mi történ a szüleiddel? -Kibukott belőle a kérdés. Talán kicsit illetlen volt,de most már lényegtelen. Tényleg kíváncsi vagyok.
-Megölte őket a Sátán. -Annyira nyugodt volt a kijelentése,mintha csak a kedvenc fagyijáról kérdeztem volna. -Amikor kitettek. Alig voltam 10 éves. Nem értettem mi történik velem. Nem értettem miért vagyok képes dolgokra,de egy ideig élveztem. Aztán egy kellemes apafigura lépett be az életembe. Azt mondta,megbosszul mindent a szüleimnek,és ha szeretném ő és a fiai lesznek az új családom. Gondolhatod,hogy egyből belegyeztem. -Semmi érzelmet nem láttam Daniel arcán,de a szemében láttam ahogy az emlékek súlyával küzd.
-A szüleim rá két napra megfulladtak. A saját vérükben. Konyhai balesetnek vélték. Mindketten beleestek egy hatalmas késbe ami aztán átszúrta a tüdejüket, majd megfulladtak. Az ismeretlen apafigura újra belépett az életembe,és megkérdezte kész vagyok-e. Anno,én az voltam. Akkor még nem tudtam,hogy így a Sátán kis csicskájává teszem magam. Kiképeztek,felneveltek igazi katonát csináltak belőlem. Haladtam felfelé a ranglétrán. Tudod ki lettem a végén? A pokol kutyája! Lucifer első számú alkalmazottja. Ezért kaptam mindenféle képességeket tőle. Én intéztem el az összes piszkos munkát amit csak kért,mert tartoztam neki. A szüleim megölésért. Szívességért szívességet. Az én részemről ez egy eskü volt. Több,mint három évig szolgáltam. Ahogy idősödtem egyre jobban értettem mit milyen célból tesz. Egyszer megkérdeztem mi az igazi neve.Tudod mit mondod? Rám mosolyogott és annyit mondott,hívj csak apának. Soha,de soha nem tudtam őt úgy szólítani. Mindig Főnőköt vagy Úramat mondtam. Egészen addig a napig ez őt sem zavarta,de onnantól kezdve követelte,hogy hívjam apának. És mivel nem akartam inkább megszöktem. Épp egy bolti eladó agyában turkáltam amikor apukád arra járt és felfedezte a tehetségem.-Úgy köpte az utolsó szót , mintha méreg lenne.- Ő volt az aki segített elmenekülni Lucifer elől. Ő volt az aki rávezetett mekkora hülyeséget csináltam,de még is ő volt az aki segített nekem. Apukád azért halt meg,mert segített nekem. És ezzel a teherrel nem tudok együtt élni, az ő vére nem csak a gyilkos kezéhez tapad,hanem az enyémhez is. Nem tudtam ezzel együtt élni , úgy hogy láttam ez téged is tönkretesz.-Körülbelül fél perc kellet ahhoz,hogy mindezt felfogjam. Daniel a pokol kutyája,ez nyílván veszélyes. Apukám meghalt,mert valami akart vele. Segíteni,megmenteni hasonló. Anyám az egész történetet tudta,de persze soha nem mondta volna el. Jelenleg Daniel volt a legőszíntébb személy velem.
-Akkor Zacat honnan ismered?Ő,ő is?
-Természetesen. De Zac még kiszállt azelőtt,hogy komolyabb veszélybe került volna. A kiképzésen ismerkedtünk meg. Én feltörekvő voltam,de Zac mindig tudta hol a határ. Időnként még besúgó,ha valami gyanusat talál,de mindenki tudja,hogy a Sátán nem éppen a jó oldalon áll.-Igazából teljesen ledöbbentem.A legjobb barátom egy ....volt? Én meg gondolni sem tudok rá.
-Zac is,ilyen kutya volt?
-Nem,többféle tisztség is van.Zac még csak tanaonc volt,amikor rájött,hogy semmi keresnivalója ilyen helye. Bölcsebb volt mint én. -Daniel úgy beszélt,mintha felnézne Zacre ezért.
-Apám is , ő is belefulladt a saját vérébe?-Már féltem feltenni a kérdést,de érdekelt a válasz.
Daniel nem felelt csak alig látható módon bólintott. Büszkének akart látszani,de láttam rajta,hogy megviselte az,mennyi mindent kellet elmondania. Én még alig birkóztam meg a ténnyel,hogy létezik a Sátán,kiderül,hogy apámat amugy ő ölte meg, és nem ultolsó sorban,Daniel épp a hűséges szolgája. Anyám mindent tudott róla még is hallgatott. A családom elárult. Egyedül apám volt az akiben mindennél jobban hittem. Ő megmentette Danielt,de miért nem akart inkább élni,velem? Önző dolog erre gondolni,de akkor is. Ki választaná a halált. Apám hősként halt meg. Ha a jó ügyért harcolt,és nem utolsó sorban meg is halt ezért,számom egy hős. És szerintem Danielnek is.

De jó, imádom az ilyen váratlan fordulatokat, arra kényszeríti az embert, hogy tovább olvasson. Imádom.

Nos... igen, írok. Már több regényt elkezdtem, de a mostanival haladok csak tisztességesen, és ezt a könyvemet szeretem is. Már 150 oldalnál járok A/4-es papírméreten.

Ezenkvül dalokat is írok, először magyarul a lényeget, aztán kis segítséggel angolra fordítom.

Karáconyi írásom.:3

24. 12. 1994/ Észak-Amerika, Hillsboro
Leszállt az éj a városkára. Most mégsem a sötétség, s a csend honol. Apró utcácskáin kivilágítva a házak, s a főtér közepén, gyönyörű feldíszített fa vár. A sarkokon kisebb csapatok álnak ki-ki népviseletbe öltözve, s karácsonyi dalokat énekelnek. A várost a Csendes éj dallama járja át. Imádom ezt az ünnepet, a végtelen boldogság, az összetartozás és a szeretett napja ez. Anyukám a konyhában főz, a keze csupa tojás az arca lisztes, és néha könnyed sóhajtásokkal mosolyog föl a rengeteg félkész sütemény fölül. Lucas és Iza segítenek neki, mármint úgy-ahogy. A szöszke kisfiú igazából csak anyánk kötényét szorongatja miközben nyers tésztát csipked a pultról nem is törődve vele, hogy időnként ráütnek a kezére. Angyalarcú kishúgom pedig lelkesen ront el mindent, amit csak lehet, de lelkessége még mindig töretlen, s sikongatva ugrál, ha a sütőpapírból kidugja az egyik barna csoda a fejét. A muffin édes illata a nappalit is átjárja, s eljutott hozzánk is. Mindhárman szimatolni kezdtünk, s elégedetten konstatáltuk, hogy mindjárt kész lesz. Mondtam már, hogy miért imádom külön az ünnepeket? Mert nem csak a család, hanem mindkét barátnőm is velünk ünnepel, s hamarosan csatlakoznak az ő szüleik is. Szenteste van Maya szülinapja, s mivel mindig együtt szülinapozunk, Carla és ő a karácsonyt is velünk tölti. Mindhármunk kezében nagy bögre kakaó, Carla a körmével kopogtatja a piros kerámiát miközben mesél. A nagy cicás pokrócon ül, háttal a kandallóak minek fénye szinte láthatatlanná varázsolja gyönyörű szőke haját. Maya új sárga pulcsija kiemeli mediterrán bőrét, s arcában hófehér mosoly villan miközben nevet. Én is nevettek, az ember mindig nevet ha Carla ilyen lázasan kezd bele egy vicces történetbe, s a végére se jut, már ő is visong. Mindannyian vihogós pusmogásba kezdünk, amikor apa lemegy a pincébe. Tudjuk hova megy, az ajándékokért. Ahogy arcunk az ablakra siklik, egyszerre mosolyodunk el, esik a hó. Holnapra fehérek lesznek a háztetők, s mindent beborít a nyugalom és a béke. Most mond, van, aki nem szereti a Karácsonyt? Ezt a fahéjillatú csupa öröm ünnepet? Érzem mindenki nevet a világban, s ma este megszűnik minden nyomorúság. Ez a csodák éjjele, s mindenki boldog.

***
24. 12. 1894/ Franciaország, Carden, Szent Magdolna Árvaház
Csendesen szitál az eső. Ha ez egyáltalán lehetséges ettől még nyomasztóbbak hat az öreg, ódon épület. Bent ugyanilyen lelombozó látványt nyújt a teherhajónyi alultáplált gyerekkel rendelkező ebédlő és folyosók. A földszinten, az első, a második, de még a harmadik emeleten is ideges nővérek szaladgálnak föl le a ház egyik lakóját keresve. A kisgyermek ugyanis nem jött le vacsorázni, ami különösen szembeszökő, hisz ő a soros, neki kelet volna elmondania az áldást, de nincsen sehol. Bizony nincsen, hisz a kis Abigel úgy döntött idén a padlásszobában tölti a szentestét. Miután alaposan megverték a szenes szobában történő expedíció után, még társai is kinevették a maszatos, hüppögő kislányt. Így hát most itt van. Ujjacskáival sikító alakokat rajzol a vastag porrétegbe. Nagyot kordul a gyomra mire kezét a hasára szorítja, s az ablakhoz araszol. Leül elé s nóziját a hideg üveghez nyomva imádkozni kezd.
- Fenséges Isten ki vagy a menyekbe hallgasd meg szolgád könyörgését! – mondja a betanult szöveget, majd kinyitja barna kiskutyaszemét, rosszallón megrázza a fejét és egészen másképp folytatja. – Nem szeretsz engem? Miért hagyod, hogy egyedül legyek? Én igyekszem jónak lenni, és igazán nem tudtam, hogy Marta nővér szomorú lesz, ha bemegyek a szenes szobába. Még jobb leszek, mindent megteszek – suttogja egyre halkabban. – Csak kérlek, hadd legyen jövőre az én karácsonyom is szép! Kérlek! Nagyon jó leszek, csak, kérlek! – Még sokáig beszél, egyre halkabban, míg nem teljesen az ablakhoz kuporodva a sírás és a kimerültség elaltatja.
***
24. 12. 2013/ Magyarország, Budapest környéke
Karácsony? Talán ostoba vagyok, hogy nem a boldogságot látom? Hadd vezesselek be kicsinyke életembe. Mit is ünneplünk ilyenkor? A családot. Mondhatod, hogy a szeretetett, s nem tévedsz nagyot, még is eme napot mindenki lehetőség szerint a családjával tölti, a szeretteivel. Gondoltál már arra milyen lenne, ha nem lehetnél, velük vagy valaki nem lehetne veletek? Igazi úgy az ünnep, igazán boldog? Nem, nem is lehetne az. Én nem kakaóval kezdem a reggelt, én korán felkelek, kocsiba szállok és elmegyek a családommal a temetőbe. Nézem a szépen faragott márványkövet, s igyekszem nem arra, gondolni ki fekszik a föld mélyén a koporsóban. Nézem, ahogy édesapám sír és belesajdul a szívem. Aztán hazamegyünk, s mint ha nem lettünk volna az előbb mélységesen szomorúak nevetve feldíszítjük a karácsonyfát. Közben készül a Karácsonyi vacsora. Szemtelenül elkapok egy mézeskalácsot a frissek közül, kissé megégetem a kezem, s fújni kezdem, mint valami kisgyerek. Hamarosan körbe áljuk a feldíszített fát. Édesapám megint sír, másik pillanatban vidáman add át egy ajándékot. Én szomorúan nézem, aztán lelkesen neki esek egy hatalmas csomagnak. Látjátok? Látjátok a groteszk elegyét az ünnepnek? Boldogok vagyunk, egymást ünnepeljük, hogy vagyunk egymásnak, de nem vagyunk egészek. Létezik, hogy a boldogság kényszerétől magunkra erőltetjük, s ettől csak nő a gyász? Hisz ha nem kell vidámnak lenni, hanem magunktól leszünk azok, észre sem vesszük, menyire üresek vagyunk. Talán Szenteste is boldog lehetnék, ha nem lenne ez a nyomás, nem tudnám, hogy annak kell lennem. Mások maguktól azok nekem miért kell erőlködnöm? Talán velem van a baj. Mindenesetre immár több éve édesanyám nélkül, szobám sötétjébe a párnába nyomva a fejem, ahogy könny áztatja, az arcom egyáltalán nem érzem magam boldognak.

A halál lehelete:
Tizenegyedik fejezet, első rész:
Még mindig Daniel motel szobájában vagyok. A nap első sugarai már bevilágítanak a hanyag redőny rései között. Elég halvány emlékeim vannak mi történ azután,hogy Daniel bevallotta miket tett. A kanapéján voltunk,azt hirtelen az ágyán feküdtem. Csak beszélgetünk-beszélgettünk és elaludtam Daniel karjaiba. Ahogy kinyitottam a szemem,valaki izmos mellkasát láttam magam előtt emelkedni és süllyedni. Nyilván Danielé volt. És eszemben sem volt panaszkodni a látványra. A koszos fehét takaró derékig takart mindkettőnket. Hihetetlen látvány volt ahogy Daniel teljesen szálkás mellkasa előttem emelkedett és süllyedt ,ahogyan lélegzett. Karja körülölelt én pedig a fejemet a vállán nyugtattam.
- Gyönyörködsz a látványban Candy? - Daniel kellemes és nyugott, de részben önelégült hangon szólt hozzám. Ezért a hangnemért legszívesebben megütöttem volna,de tényleg gyönyörködtem.
- Mi? Hogy én? Még csak most keltem! - Az,hogy egyből magyarázkodásba kezdtem gondolom nem segített a helyzetemen,bár a hangom sokkal inkább volt nyugodt és szarkaztikus mint azt vártam.
- Miért van rajtam a te pólód Daniel? - Tématerelésből jeles. De így legalább nem kell kimagyaráznom magam,mennyire tetszik a kilátás ami elém tárul. Daniel az első pillanattól kezdve lenyűgözött. Amikor megláttam őt belépni a Larry's ajtaján. Azóta folyamatosan gyötör a tudat , hogy nem lehetünk együtt , mert alapvetően titkolózott előttem. Mégis úgy érzem mintha ketten együtt egy mágnest alkotnánk, az egyik vele bennem van elrejtve a másik pedig benne, és szüntelenül vonzzuk egymást egészen addig amíg össze nem kapcsolódunk. Daniel a konyhai incidens óta nem is próbált közelíteni. Időnként mintha flörtölt volna velem,de alapvetően távolságtartó volt, és őszintén különösebben nem jöttem rá miért. Viszont amióta elmondta az igazat és ilyen megkaphatatlan játszik én egyre-és egyre jobban csak kívánom.
- Vetkőzni kezdtél - kezdte és egy újabb önelégült mosolyt villantott meg - ,de mégsem engedhettem , hogy fehérneműben aludj mellettem. Apádat ennél jobban tiszteltem,ezért rádadtam a pólómat. Voálá!
-Mivan? Nem emlékszem,hogy vetkőzni kezdtem volna! - Tényleg nem sok mindenre emlékszem,hogy mi történ azután , hogy apámat kinyílvánítottam a saját hősömnek. Ittam egy pohár vizet és még beszélgettünk aztán leragadtam a szemem. - Biztos nem te vetkőztettél?
-Nevetséges kérdés! Minek tettem volna,ha megteszed egymagad. - Most már nem mosolygott. A hangja inkább kétségbeesésről és kis jókedvről árulkodott semmi másról. - Szerintem igazából miután elszundítottál ezt gondoltad , hogy otthon vagy és ezért biztos át akartad venni pizsomádat. Lényegtelen,mert nem hagytam. - Ismételten egy önelégült mosoly. Daniel története igazából teljesen racionális volt. Nem akarta azt hinni , hogy nem igaz vagy hasonló ,de örültem volna , ha valami kicsit izgatóbb történettel áll elő kettőnkről. Bár azért az első alkalmamra szeretnék emlékezni nem bántam volna,ha az éjszakai csókcsatánk szüleménye, hogy rajtam van a pólója. Kezdem azt érzeni , hogy semmit nem bánnék ami kettőnk között történik.

Meg kell mondjam, egyre jobb lesz.

A második rész második fejezete:

Emlékek

A Halál utáni depresszió című könyvét Gillian huszonnyolc éves korában, tizenöt évvel a történtek után tudta kiadni, de már jóval hamarabb megírta. A kiadók nem voltak vevők a depresszióra, nehéz volt kiadni. Olyan téma, amiről inkább hallgatunk, minthogy beszélünk róla, pedig olyan rejtett gyilkosa az embereknek, hogy igazán megérdemelne néhány szót.
A könyvnek viszont még így is hatalmas sikere volt, természetesen sok negatív kritikát kapott, viszont ott volt a helyzet pozitív oldala is, azok a visszajelzések, amelyekben azt írták, ők is éreztek már hasonlót. Ezekért érte meg megírni a könyvet. Háromszáz oldal tömény depresszió. Tökéletesen visszaadja a mai világot, sajnos.
Azért Catherine-nek is nagy szerepe volt a könyvben, megmagyarázni szakszerűen, miért is akar az ember öngyilkos lenni, mikor élhetne is.

Másnap Gill a szokásosnál jóval hamarabb érkezett a munkahelyére, mert tudta, hogy a szerkesztőség új riportert keres, és természetesen az ő feladata lesz meghallgatni a jelölteket. Semmi kedve sem volt hozzájuk, lealacsonyító dolognak érezte.

Ezzel töltötte a délelőttöt, már öt jelentkezőt meghallgatott, szerinte mindannyian sótlanok, és felettébb fantáziátlanok voltak, nem a szakmába valók. Eltekintett attól, hogy ma találjon új munkaerőt, és sajnos már nem maradt lelki ereje ahhoz, hogy mindehhez jó arcot vágjon. Ebédszünet után egy harminc év körüli nő jött be a szerkesztőségbe. Amikor Gill kezet fogott vele, két dolog tűnt fel neki: a nő nagyon divatosan öltözködik, valamint: nem visel semmilyen gyűrűt. Férjes asszonynak hamar szemet szúr az ilyesmi.
- Jó napot kívánok, Edith Halston vagyok. – aztán ragyogó mosoly kíséretében hozzátette: - már elküldtem az önéletrajzomat.
- Gillian Beaumont.
- Komolyan? Nahát, ez hihetetlen, hogy személyesen találkozunk, olvastam a könyvét. – megint elmosolyodott. – Már akkor is nagyon ismerős volt nekem a neve, véletlenül nem Princetonból származik?
- De.
- És nem ismer fel?
- Kellene?
- A bátyámat biztosan ismeri.
- Miért, hogy hívják a bátyját?
- Matt Halston- nak.
Gillian eközben kikereste a számítógépen, egyből észrevette, hogy a nő csak három évvel fiatalabb nála, és Lincolnshire- ből, Nagy Britanniából származik.
- Tudja mit, szerintem nem azért jött el ide, hogy a bátyjáról beszélgessünk, igazam van?
Szóval, miért szeretné ezt a munkát?

Viszont csak nem tudta kiverni a fejéből a nőt, egyrészt azért sem, mert jobb híján őt kellett felvennie, riporternek valóban nem volt rossz, csak néha elég idegesítő volt. De nem volt mit tenni.
Az idő múlásával viszont egyre jobban kezdett derengeni valahol mélyen, ki is ez a nő, olyan ismerős, a bátyja neve meg még inkább…

az egész egyre jobb és jobb, és amikor az utolsó pár sorral teljesen felcsigázod az ember fantáziáját imádom
A halál lehelete
Tizenharmadik fejezet,első rész:
-Talán meg kellene látogatnunk anyukádat Clare - Daniel tárgyilagosan közölte , mintha semmi jelentősége nem lenne, de nagyon is tudta , hogy anyám állapota nem véletlen és akármennyire reménykedett én is tudtam. Amint ráébredtem , hogy elárult már nem aggódtam amiatt , hogy el fog menni vagy hasonló. Anyám hazug lélek volt,és úgy is hal meg. Apám marad a hősöm és nekem ez elég. - Lehet , hogy javult az állapota!
Daniel és én az elhagyatott városszéli motel előtt vagyunk. Az épület tökéletesen árnyékolja Daniel , terepjáróját. Szénfekete haja és csak kicsit kevésbé fekete acélbetétes bakacsa tökéletesen illet a kocsi gravírozásához. Zaccel tegnap este óta nem találkoztam, és ez egy kicsit nyomasztott. Szívem szerint ordibáltam volna vele ,egy kellemes vámpíros film mellet amit utána tökéletesen kicikizhetünk. Hiányzott a legjobb barátom. Hiányzott az életem. Hiányzott az apám, és nem utolsó sorban hiányzott Daniel. Úgy érezem magam mint egy nyafogós liba akinek amúgy nincs jobb dolga , mintsem kipanaszkodni minden baját a körmösnek miközben a város legszexibb fiúja furikázza mindenhová. De annak ellenére , hogy itt volt mellettem és vigyázni akart rám,mégis úgy éreztem mintha a föld másik felén lenne. Lélekben pont lesz.rja ,hogy milyen bajaim vannak. Kettőnk közül ő az akit amúgy üldöz egy Sátán ,mert átverte és ,ha jól értelmeztem kettőnk közül neki haltak meg a szülei hamarabb és gyorsabban. Nekem még ott van az anyám. És talán gyűlölnöm kéne magam,de néha azt kívánom bárcsak már ő sem lenne. Egymagam akár el is tűnhetnék a világból,nem kellene családi nehézségekkel küzdenem. De kettőnk közül talán neki nagyobb felelősség van a vállán,én segíteni akarok neki. Apám sok mindenre megtanított élete során, és az amelyiket mindig is a legfontosabbnak tartottam az mások segítése volt. És én megtaláltam azt a személyt akin örömmel segítenék.

Második rész, harmadik fejezet:

Emlékmáglya

Így jött el a várva várt hétvége. Gillian úgy döntött, nekiáll a takarításnak. Fél kilenckor hozzá is kezdett, végigporszívózta a házat, port törölt, felmosott, megcsinált mindent, amit kellett. Tony nem volt otthon, valamilyen értekezletre ment, csak holnap jön haza, és még mindig csak tíz óra van. Elhatározta, ha már ennyi ideje van, kitakarítja a szekrényét és a fiókját is.
A szekrénnyel hamar végzett, egy jó fél óra alatt, takaros rendbe rakta a ruháit, amelyekből enyhén szólva is rengeteg volt. A fiókja viszont… hú, rengeteg munkát igényelt, tele volt vaskos mappákkal, naplókkal, mindenféle számlákkal, iratokkal. Először a hivatalos papírokat gyűjtötte egy hatalmas kupacba, aztán kiselejtezte a mappáit, egészen beleizzadt a munkába. Takaros halmokba pakolt mindent, mindaddig, amíg a fiókban már csak a naplói maradtak, húsz évre visszamenőleg. Már évek óta nem nézett beléjük, menekült a múltja elől. Elhatározta, hogy most sem változtat ezen. Kivette őket a fiókból, azt kitakarította, visszapakolt mindent, a naplókat utoljára hagyva. Felnyalábolta őket, és a helyükre tette azokat, de a mozdulat közben az egyikből kicsúszott egy a/4-es, gyűrött papírlap. Széthajtogatta. Hamar rádöbbent, hogy egy verset tart a kezében, egy tizenkilenc versszakos verset, 2014. december elején keltezve.
Fogta a papírt, kisétált a nappaliba, hogy egy pohár narancslé mellett elolvassa, túl kíváncsi volt. Törökülésben leült a kanapéra, kezében a narancslével olvasni kezdett.

„Emlékmáglya

Eleven parázson égetnélek el
Súgták egyre lelkem démonai
Kik mélyen gyökereztek.

Elégettek, s csak a hamu maradt
Porba, sárba csúsztam le miattad.
Liliomként hervadtam.

S te nem segítettél,
Egyre csak nem jöttél
Elhagytál, itt hagytál.

Egyre sötétedtem,
Már könnyem sem maradt.
Reményem aztán meg végképp nem maradt.

Ó, takarj el, sötétség, lomha éjjelen
Takarj be, ne lássák
Azt, hogy könnyezem.

Itt hagytál, s én itt maradtam
Kegyetlenséged nem múlt el nyomtalan.
Egyedül a csendet hallgatva.

Egyre jobban vesztem el
Keserű magányban
Míg a hold fent volt, boldog óráimat sirattam.

Ó, múlt, sötétség, depresszió
Egyetlen társaim a borús napokon
Lelkem kicsi szellemei.

Milyen szomorú, hogy
Már szeretem őket,
Élvezem, hogy senki sem veszi észre őket.

Látod, itt maradtam
A nekem szánt sötétségben
Ahogy kérted, s összetörtem.

Furcsa, hogy nem kiáltok, pedig tehetném,
Nem ordítok, s nem sírok
Lassan végleg elhagyom tán ezt a világot.

Látod, csak leültem verselni
Pedig szívem beteg
Mégis kiadom magamból, amit érzek.

Most már nem titkolom,
Igen, fáj a magány
Fáj a tudat, hogy értem könnyet te nem hullatál.

Hát akkor hagy el most már
A magányban, letargiában
Én már beleszoktam.

Felfordul a gyomrom,
Mikor ezt olvasom.
Te is tudod, könnyeimet hullatom.

De miért is, kiért is?
Kit, mit sirathatnék?
Magamat, az élet szép ígéretét?

Most már jobb, csitt, csitt,
Tudom, velem maradsz
Nyugodalmas az éj.

Látod, már nem is fáj,
Látod, már nem sírok.
De még siratlak, emlék.

Te ugyan nem tudod, de
Nagyon szeretlek,
Bús napokon előveszlek, s dédelgetlek.”

Helyenként nem rímelt ugyan, nem volt tökéletes, ám minden szava merő, kemény önvád, egy szilánkosra tört szív esti meséi.

Az ünnepekre hozod a legjobbjaid